A Mexikói-öbölben elsüllyedt fúrótoronyból jelenleg is több ezer köbméter olaj ömlik a tengerbe naponta.
A szennyeződés megállítására többféle terv is született. A magyar vízkár-elhárítási szakemberek kisebb léptékben ugyan, de hasonló veszélyhelyzetekkel szembesülnek hazánk élővizein.
A katasztrófa keresztmetszete
Április 20.
Helyi idő szerint este tíz óra előtt nem sokkal robbanások rázták meg a Mexikói-öbölben (Louisiana partjaitól 64 kilométerre) lévő Deepwater Horizon olajfúró tornyot. A tornyot bérelő British Petroleum (BP) olajcég szerint a víz alatti olajforrásból hirtelen feltörő metán robbant be. Tizenegy munkás eltűnt a balesetben.
Április 22.
Több mint egy napig égett az olajfúró platform, majd elsüllyedt. Még aznap felfedezték a megsérült olajforrásból a tengerbe ömlő nyersolajat. A BP több robot-tengeralattjárót küldött a mélybe, hogy felmérjék a károkat, illetve lezárják az olajvezetéket. Nem tudták elzárni a nyílást.
Április 25.
A terjedő olajfolt nagysága elérte az ezerötszáz négyzetkilométert, öt nappal később pedig már tízezer négyzetkilométerre becsülték a kiterjedését. A három hasadékból kiömlő olaj mennyiségéről ellentmondó becslések kerültek napvilágra, feltehetően napi 9–13 ezer köbméter olaj jutott az öböl vizébe.
Április 28.
Bekapcsolódott a mentési munkálatokba az amerikai hadsereg is, csatlakozva a BP helyszínen dolgozó hétszáz alkalmazottjához, 32 hajójához és négy repülőgépéhez. A parti őrség még aznap egy nagyobb olajfolt ellenőrzött elégetésével próbálta távol tartani a szennyeződést a partoktól.
Április 30.
Az olajszennyeződés elérte a louisianai partokat, egyre több ritka madár- és víziemlős-faj került veszélybe. A szerencsés időjárásnak köszönhetően azonban mindeddig hosszú partszakaszok nem szennyeződtek be.
Május 2.
A fúrótornyot üzemeltető Transocean vállalat mentesítő kutat kezdett fúrni, amelyen majd elvezethetik a ma még ellenőrizetlenül ömlő olajat. A kút fúrása két-három hónapot vehet igénybe. Az erős szelek és a magas hullámok miatt közben hatástalannak bizonyultak a Mississippi-delta megvédésére 54 kilométeres hosszúságban kihelyezett olajterelő hurkák.
Május 5.
A három hasadék közül a legkisebbet sikerült elzárni, de ez nem csökkentette jelentősen a Mexikói-öbölbe ömlő olaj mennyiségét.
Május 7–8.
Egy 125 tonnás, tizennyolc méter magas olajfogó kupolát próbáltak az egyik hasadék fölé helyezni, amely a BP illetékesei szerint a kiömlő olaj 85 százalékát is összegyűjthette volna. A próbálkozás azonban kudarcba fulladt, amikor a hasadékból feltörő gáz a vízzel reagálva metánhidrátot képezett, ennek jéghez hasonló kristályai pedig eltömítették a kupola tetején lévő nyílást. Vésztartalékként egy sokkal kisebb, 1,2 méter átmérőjű kupolát is készenlétbe helyeztek.
Május 14–16.
A legnagyobb hasadékba tizenöt centiméter átmérőjű csövet illesztettek, amely egyúttal gumigyűrűvel zárja el az 53 centiméteres csövön tátongó lyukat. A vékonyabb csövön keresztül kiszivatytyúzott olajat tankhajóba emelik át.
Május 25.
A BP a baleset körülményeit vizsgáló kongresszusi bizottság előtt elismerte, hogy már órákkal a robbanás előtt is „alapvető hibákat” tárt fel a fúrócsövön végzett nyomáspróba, és az olajkitörés elleni védelmi mechanizmus sem működött kielégítően.
Május 26.
A mentésben részt vevők úgynevezett „top kill” eljárással nehéziszappal és cementtel próbálták eltömíteni a szivárgást, az első jelentések szerint eredményesen.
Csehszlovák biológusok 1988-ban egy különleges, nutriaszerű emlőst fedeztek fel. A kis szőrös állat bányákban élt, igazi különlegessége azonban az volt, hogy kőolajjal és a belőle készült műanyaggal táplálkozott, oxigén helyett pedig szén-monoxiddal lélegzett. Az új fajt táplálékára utalva Pacurofagus oxitoxicusnak nevezték el, de a közbeszédben mindenki – az őt híressé tevő film címét követve – olajfalóként hivatkozott rá. A film készítői, élükön Jan Sverák rendező, azt hangsúlyozták, hogy az olajfaló megoldást jelent a kőolajipari balesetek nyomán kialakuló környezeti katasztrófákra, hiszen egyszerűen meg kell etetni vele az olajat. A filmnek meg is lett a hatása. Bemutatása után napokig mindenki a tudományos szenzációról beszélt.
Az olajevő emlős természetesen nem létezik, az Olajfalókat pedig ma már az áldokumentumfilmek legjobbjai között tartják számon. A készítők célja az emberek környezeti problémák iránti közönyének és tudatlanságának ábrázolása volt. Valóban léteznek azonban olyan baktériumok, amelyek képesek a nyersolajat táplálékként hasznosítani, és alkalmazzák is őket szárazföldi olajszennyeződések semlegesítésére.
A vízen úszó olajfoltokkal azonban nehezebben boldogulnak a baktériumok. Bár már száz éve ismertek azok a baktériumfajok, például a Alcanivorax borkumensis, amelyek képesek a nyersolajat kevésbé veszélyes anyagokká, végső soron szén-dioxiddá és vízzé lebontani, eddig nem sok sikert értek el velük a tengeren. Már az Exxon Valdez tankhajó elsüllyedésekor is bevetették őket, de nem hoztak eredményt. Négy évvel ezelőtt feltérképezték a baktérium teljes genomját, ettől remélik, hogy hatékonyabbá tudják tenni. A fő gond a mikrobák ideális életkörülményeinek megteremtése, gyors növekedésükhöz ugyanis sok nitrogénre, káliumra és foszforra van szükségük, az óceánok hullámzó vize azonban gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy ellássuk őket ezekkel az anyagokkal.
– A biológiai, bakteriális védekezés ott lehet hatékonyabb, mint a hagyományos eltávolítási módszerek, ahol a szennyeződés a part menti növényzet miatt nehezen hozzáférhető – nyilatkozta lapunknak Magyarics András, a Vízügyi és Környezetvédelmi Központi Igazgatóság vízkárvédelmi szakértője.
A bakteriális mentesítés jelenleg tehát csak kis léptékben használható, a mikrobák ezért nem segíthetnek a Mexikói-öböl egy elsüllyedt fúrótornyából szakadatlanul ömlő nyersolaj semlegesítésében, amely hatezer-ötszáz négyzet-kilométeres területet borít be a tengeren. Más módszerek azonban működhetnek.
Az Exxon Valdez olajszállító hajó 1989-es alaszkai katasztrófája után az egész világ rádöbbenhetett, hogy mekkora környezeti kárt képes okozni a tengerbe ömlő olaj. Bár ez a legismertebb olajszennyeződés, korántsem a legnagyobb. A negyvenezer köbméter kifolyt olajjal az Exxon Valdez csak a történelem ötvenharmadik legsúlyosabb olajipari balesetét okozta, bár az élővilágra gyakorolt hatása tragikus volt. Az incidens után az amerikai kormány újra megnyitotta a korábban bezárt OHMSETT olajfolttesztelő létesítményt. A kutatóbázis legfontosabb berendezése egy 203 méter hosszú, húsz méter széles és három méter mély, több mint tízezer köbméteres térfogatú tesztmedence, ahol biztonságosan lehet kipróbálni a fejlesztéseket. Az OHMSETT-beli kutatások adják ma az olajfolt elleni védekezés alapját, és a Mexikói-öböl szennyeződésén is sok ottani szakember dolgozik jelenleg, olvasható a Discovery Channel honlapján.
A sikeres mentés alapfeltétele a pontos felderítés, a munkálatok ugyanis akkor a leghatékonyabbak, ha a szakemberek a szennyeződés legsűrűbb részére koncentrálnak. A vízen úszó olaj vastagságát azonban nem egyszerű szabad szemmel megállapítani. Az olajfolt bekerítése, szivattyúzása előtt ezért helikopterrel fölé repülnek, és koncentrált fénysugarakkal világítják meg. A visszavert fény színképe függ az olajréteg vastagságától, így az érzékelő meg tudja határozni az olaj mennyiségét.
A következő lépés az olaj kiemelése a vízből.
– A vízen lebegő olajfoltokat fizikai, kémiai és biológiai módszerekkel is el lehet távolítani. A Mexikói-öbölben terjedő szennyeződés viszont olyan nagy mennyiségű, hogy főként a fizikai eltávolítás vezethet számottevő eredményre – mondja Magyarics András. – Az alkalmazott technológia azonban nagyban függ a helyi adottságoktól. Itt például próbálkoztak a lebegő olaj elégetésével is, amit nagyon ritkán alkalmaznak másutt.
A fizikai eltávolítás a szennyeződés elszigetelését és kiemelését jelenti, ez azonban korántsem egyszerű feladat. Az olaj nem oldódik a vízben, és könnyebb annál, emiatt eloszlik a tenger felszínén. A folytonos áramlás hatására szétterül, hatalmas területet beborítva, a víz felszínén eközben alig néhány mikron (a milliméter ezredrésze) vastagságú olaj lebeg. Egy kilogramm olaj akár száz négyzetméteres vízfelületet is beteríthet. Ha ki akarjuk ezt szivattyúzni, rengeteg vizet kell kiemelnünk, miközben minimális mennyiségű olajat tudunk csak összegyűjteni. A vízfelszíni szivattyúzást éppen ezért ritkán alkalmazzák. Miután vízen lebegő hurkaszerű terelőfalakkal összeterelték az olajat, az olaj és a víz eltérő sűrűségét kihasználva egy készülékkel még a tenger felszínén úszva elválasztják a két folyadékot egymástól, majd az olajat tartályhajókba szivattyúzzák.
Ilyen elválasztó berendezést mutat Tolnay-Knefély György, a Közép-Duna-völgyi Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság (KDVKVI) szakaszmérnöke a vízügyi igazgatóság csepeli, Kvassay zsilipnél lévő telephelyén. A négyzetméteres eszköz lebegni képes a vízen. Az alján, a négyzet oldalai mentén nyolc-nyolc hidraulikus meghajtású tárcsa veszi fel a szennyezett vizet, amely a gép belsejében központi lefolyóba ömlik. A gyártó ígérete szerint ez a gép óránként huszonhárom köbméter olajos víz kinyerésére alkalmas, bár a szakaszmérnök szerint a gyakorlatban szerényebb a képessége. A kiszivattyúzott folyadék legfeljebb harminc százaléka az olaj, ezt az arányt a tárcsák forgási sebességének szabályozásával tudják javítani.
A vízen maradt olaj nem tűnik el, elenyésző része párolog el vagy oldódik bele a tengerbe. Viszont más vegyszerekkel hajlandó kölcsönhatásba lépni, a reakció terméke pedig esetenként kevéssé szennyező, a megnövekedett sűrűsége miatt lesüllyedhet a tenger mélyére, vagy könnyebb eltávolítani.
– A keletkezett vegyület kiemelése sem egyszerű. Laboratóriumi körülmények között pontosan meghatározható, hogy milyen elegyedési arány lenne az ideális, a hullámzó tengeren viszont, ahol nem lehet pontosan megbecsülni, hogy mennyi olaj szennyezi a vizet, már kisebb a módszer hatékonysága – mondja Magyarics András.
A felitatott olaj kiemelését megkönnyítheti, ha a felitató anyagot becsomagolva helyezik a vízre, ahogy a filter is egyszerűbbé teszi a teafű eltávolítását a vízből.
– A szorbenst (felitató anyagot) egy óriási hurkatöltőre emlékeztető géppel hurkákba töltjük, amelyek lebegnek a vízen. Így egyszerre gátolják meg az olaj további terjedését és szívják magukba a szennyeződést – mutatja Tolnay-Knefély György a darált szivacsra emlékeztető pelyhes anyagot és a töltőgépet. – Az élővízbe jutott olaj szorbensekkel való felszívása azonban csak kisebb mennyiségnél célravezető, mert rendkívül drága, és a telítődött szorbenst veszélyes hulladékként kell kezelni. A szorbenshurkák folyómétere hat–nyolc ezer forintba kerül. Nagyobb olajfoltoknál ezért is alkalmazzák szívesebben a fizikai eltávolítást.
A hazai (és általában a folyami) olajszennyeződések elleni védekezés módszerei is a tengeri olajkatasztrófáknál sikerrel alkalmazott technológián alapszanak, kisebb méretben. Magyarországon Magyarics szerint általában havonta egyszer van szükség arra, hogy a vízügyi hatóság szakemberei olajat távolítsanak el a természetes vizekből, ez a szám azonban nagyon ingadozik. Tolnay-Knefély olyan évre is emlékezett, amikor egyszer sem riasztották őket. A magyar olajszennyeződések jóval kisebb kiterjedésűek, még a múlt kedden bekövetkezett bécsi szennyeződésnél is. Ott egy svájci kirándulóhajóból ömlött jelentős mennyiségű dízelolaj a Dunába, és harminc méter széles, nyolc kilométer hosszú folt alakult ki a folyón.
Belépünk a KDVKVI hangárszerű szerelőcsarnokába, ahol több konténer és felpakolt utánfutó várakozik. Riasztás esetén így viszonylag gyorsan tudnak a szakemberek reagálni. Nemcsak vízből képesek olajat szivattyúzni, de a szárazföldre kiömlött szennyeződést is mentesíteni tudják. Ehhez egy túlméretezett porszívót használnak, amely pontosan úgy működik, mint a nedves takarítógépek, mutatja Tolnay-Knefély az egyik utánfutón lévő, átalakított olajoshordóra emlékeztető gépet. Mellette a víz felszínén úszó, olajjal telítődött szorbens lehalászására szolgáló eszközök, amelyek hosszú nyelű merítőháló keretére kifeszített szúnyoghálóból állnak.
A felderítés hazánkban is elengedhetetlen jelentőségű. A magyar vízkárvédelmi szakemberek munkáját elhivatott önkéntes megfigyelők egész hada segíti.
– A legfontosabb olajszennyezés-jelző személy a magyar horgász. Belőlük sok van, és hangosak – mondja Tolnay-Knefély György. – Ha meglátnak egy olajfoltot a vízen, akkor egy pillanat alatt kiborítják a lekvárt. Olyan jól dolgoznak, mintha kiépített monitoringhálózat megfigyelői lennének.
2010. május 22.
