Soha nem fogják fölfedezni a rák univerzális gyógymódját, bármennyire várja ezt
az emberiség. A daganatos betegségek alig hasonlítanak egymásra, gyógyításuk is csak külön
utakon lehetséges. Bár sok rákfajta gyógyíthatatlan jelenleg, ez nem ok a reménytelenségre.
Az utóbbi évtizedben ugyanis forradalmi haladást értek el a kutatók a vérsejteket támadó
rákbetegségek szinten tartásában, derült ki az Amerikai Hematológiai Társaság
Kaliforniában tartott éves kongresszusán.
Az ember alig érti, hogy az onkológusok hogyan képesek feldolgozni a napi stresszt, megbirkózni a felelősséggel, sőt kutatómunkát végezni, amikor a munkájuk sikerességét mérő legfontosabb jelzőszám az új gyógyszerek és gyógymódok tesztelésében részt vevő betegek túlélési mutatója. Az Amerikai Hematológiai Társaság évi konferenciájának minden előadásán előkerülnek a túlélési görbék. E grafikonok kérlelhetetlenül lefelé tartó vonalai azt mutatják, hogy az idő múltával a kísérletbe bevont személyek hányadrésze van még életben. Az a kezelés minősül sikeresnek, amely a túlélési vonalat a vízszinteshez közelíti, tehát késlelteti, legjobb esetben megakadályozza a beteg halálát. A teljes gyógyulás azonban gyakran elérhetetlen, így a kongresszus számos résztvevője mantraként ismétli a mondást: „Aki időt nyer, életet nyer.” A vizsgálati adatok mögött pedig néha diadalmas emberi sorsok rejlenek.
Don Wright sokkal egészségesebb életet él, mint hetvenéves kortársainak többsége. Három óra 36 perc alatt futja a maratonit, miközben az amatőr futók (már aki egyáltalán képes teljesíteni) jellemzően egy órával később érnek célba. Nyolc évvel ezelőtt futotta le első versenyét, két héttel később azonban myelomát, a vérsejteket termelő csontvelő rákos megbetegedését diagnosztizálták nála. Nem állt le, azóta is futja a 42 kilométeres távokat, most már a rákkutatás segítésére igyekszik így pénzt gyűjteni. Eddig 41 amerikai államban futott összesen 55 maratonit, korcsoportját rendre megnyeri, és egészen közeli célja, hogy az összes amerikai szövetségi államban teljesítse a bűvös távot.
Korábban a daganatos betegségben szenvedők számára a hasonló életvitel elképzelhetetlen lett volna. A gyógyszerkutatók azonban az utóbbi években több olyan molekulát kezdtek tesztelni, amelyek akár hosszú távon is kordában tudnak tartani bizonyos ráktípusokat. Wright már évek óta szed egy kísérleti stádiumban lévő gyógyszert, és a konferencián tartott előadásában szemmel láthatóan fitten jelentette ki, hogy általában remekül érzi magát.
– Rákkal élek, de a legnagyobb panaszom, hogy a futástól kivannak a térdeim. A rákkal együtt futok, nem menekülök előle, hiszen a myeloma maga is maratoni – mondja Don Wright. – Szerencsésnek érzem magam, mert szabadon futhatok szerte az országban. Egy tablettát kell szednem naponta ahelyett, hogy az orvosi rendelőhöz lennék láncolva.
Hazánkban évente 350-400 új myelomás beteget diagnosztizálnak, tájékoztatta lapunkat Mikala Gábor, az Egyesített Szent István és Szent László Kórház hematológiai és őssejt-transzplantációs osztályának hematológusa. Ők a betegség felismerését követően általában öt-tíz évig élnek.
Don Wright nem gyógyult meg, a myeloma mai tudásunk szerint gyógyíthatatlan. A betegek egy része – akik öröklött génjeik okán olyan szerencsések, hogy jól reagálnak a rendelkezésre álló gyógyszerekre – azonban hosszú ideig kezelhető, és dacára az esetenként súlyos mellékhatásoknak, sokszor életminőségük is megóvható.
– Az utóbbi években forradalmi eredmények születtek a myeloma mögött rejlő biológiai mechanizmusok megértésében. Így ma képesek vagyunk olyan gyógyszereket készíteni, amelyek működési elve gyökeresen különbözik a hagyományos kemoterápiától – nyilatkozta Brian Durie, a Nemzetközi Myeloma Alapítvány elnöke. – E molekulák többféle módon is hatnak a myelomasejtekre, működésük számos pontján akadályozzák őket. Azon dolgozunk, hogy rájöjjünk, milyen jellemzők határozzák meg, hogy kinél működik a terápia és kinél nem.
Ezen immunmodulátoroknak nevezett, a rákgyógyászatban viszonylag új típusú szerek (amelyek olyan újak, hogy többségük csak a klinikai gyógyszertesztekben részt vevő betegek számára érhetők el) a szervezet védekezőrendszerének működését módosítják. Erre azért van szükség, mert a myeloma, a vérsejtek több más rákos megbetegedéséhez hasonlóan, az immunrendszer sejtjeit támadja meg. Vannak közöttük olyan gyógyszerek is, amelyek már évtizedek óta ismertek, a rákgyógyításban való hasznosságukra azonban csak az utóbbi időben jöttek rá. Gyakran hatásmechanizmusuk sem ismert minden részletében. A kutatók feltételezése szerint gátolhatják azoknak a fehérjéknek a felszabadulását a sejtekben, amelyek a tumorsejtek osztódását gyorsítják, és beindíthatják bennük a programozott sejthalál folyamatát. Ez utóbbi természetes az egészséges, öregedő sejtekben, a tumorsejtek azonban éppen ennek hiányában osztódnak végeláthatatlanul.
– Bizonyos immunmodulátor molekulák úgy hatnak a myelomasejtekre, hogy nem engedik, hogy azok leadják az anyagcseréjük során képződött, számukra is káros fehérjéket. Így a sejt megtelik e mérgező fehérjékkel, és meghal – teszi hozzá Robert Orlowski, a Texasi Egyetem onkológiai tanszékcsoportjának professzora. Egy másik tesztelt hatóanyag molekulái mesterséges antitestként működnek. Hozzákapcsolódnak a myelomasejtek felületéhez, ezzel amolyan zászlóként jelzik a beteg immunrendszerének, hogy melyik sejtet kell támadni.
Bár a kísérleti eredmények sok esetben biztatók, sok immunmódosító gyógyszer évekig tartó tesztelése nem fejeződött még be, így még Amerikában sem érhetők el a klinikai gyakorlatban.
– Az újonnan diagnosztizált myelomás betegek mindenképpen kérdezzenek rá orvosuknál, hogy bekerülhetnek-e egy klinikai vizsgálatba. Csak így van ugyanis esélyük arra, hogy a legmodernebb, így valószínűleg a leghatékonyabb gyógyszerekkel kezeljék őket – folytatja Orlowski. – Hozzá kell tenni azonban, hogy ebben az esetben annak is van bizonyos (ha nem is túl nagy) esélye, hogy a kontrollcsoportba kerülnek, és az egyébként is alkalmazott terápiákon túl valódi hatóanyag helyett hatástalan placebót kapnak. Azt is tudják meg orvosuktól a döntéshozatal előtt, hogy előfordulhat-e ez.
Esély a hosszú, élhető életre
A myeloma nem az egyetlen olyan betegsége a vérképző szerveknek, amely teljesen ugyan gyógyíthatatlan, de a modern orvostudomány segítségével kezelhető (divatos szóval: menedzselhető). Az úgynevezett myelodiszpláziás szindrómában (MDS) szenvedő emberek, akik általában hatvan év felett járnak, kezdetben általában enyhének tűnő tünetekkel fordulnak orvoshoz, a vérkép vizsgálatakor azonban kiderül, hogy súlyos betegséggel kell szembenézniük. Az MDS könnyen leukémiává alakulhat, ha a kóros vérképző sejtek tumorsejtté válnak.
Okai homályba vesznek, annyit tudunk, hogy bizonyos mérgek és sugárzó anyagok növelik kialakulásának kockázatát. A betegség pontos előfordulási gyakorisága kevéssé ismert, minthogy idős embereket támad meg általában. Mikala Gábor szerint igen gyakori lehet a nyolcvanévesnél idősebb emberek körében. A betegek életkora és a betegség sokfélesége miatt a túlélési mutatók sem határozhatók meg egyértelműen.
Az is közös azonban az MDS-ben és a myelomában, hogy a betegeknek nem szabad feladniuk, mert van esélyük a hosszú, elfogadható minőségű életre. Hogy mindezek nem csak üres szavak, azt Ed Kashi fotóriporter Szembenézni az MDS-szel: amikor minden perc számít című fotóesszé-sorozata is bizonyítja. Kashi nyolc myelodiszpláziás beteget követett hónapokon keresztül, hogy megörökítse a kórral való küzdelmük és a vele való együttélésük pillanatait.
– Tizenöt éve az időskor és a gyógyítás kapcsolatát igyekszem a fényképezőgépem segítségével bemutatni az embereknek, így próbálom tudatosítani bennük, hogy törődni kell a krónikus betegségekkel küzdő idős emberekkel – mondta Ed Kashi a San Diegó-i Művészeti Múzeumban rendezett kiállítás megnyitóján. – A képeken szereplő rendkívüli emberek lelkiereje és elszántsága átsegítette őket e súlyos betegség támasztotta akadályokon. Remélem, sikerült átadnom szándékukat, hogy másoknak is reményt adjanak.
A fotókon szereplő egyik beteg, a hatvankét éves dán Niels Jensen személyesen is jelen volt a megnyitón. Elmondta, hogy már hat éve diagnosztizálták nála a MDS-t. Amikor megtudta, hogy beteg, nem is ismerte ezt a kórt. Hamar túllépett azonban a kezdeti kétségbeesésen, és azóta sem kellett föladnia addigi aktív életformáját.
– Szerencsére annak idején hoztam néhány jó döntést. Az első az volt, hogy amikor megtudtam, hogy beteg vagyok, nem fújtuk le a másnapra tervezett házassági évfordulónkat, és elmentünk ebédelni a feleségemmel. A rá következő napon mindketten az internetet bújtuk, hogy minél többet megtudjunk az MDS-ről, de a talált információt nagyon különbözőképpen értelmeztük. Én örültem, hogy a betegek harminc százaléka tíz év múltán is életben van, a feleségem viszont megijedt attól, hogy az első három évben a harminc százalékuk meghal – mondja Jensen, aki a dániai Slangerup városban lévő Szent Mihály-templom lutheránus lelkészeként dolgozik. – Manapság, bár ugyanolyan hamar kifulladok, mint hat évvel ezelőtt, a vérképem közel áll a normálishoz. Szerencsés vagyok, hogy a betegségem csak igen lassan súlyosbodik, és az orvosom szerint kaphatok csontvelőt olyan donortól is, akivel nem állok rokonságban.
2012. január 7.
