Henrietta Lacks mára elfoglalhatta megérdemelt helyét az orvostudományért legtöbbet tevő emberek csarnokában. Sajnos ehhez mai szemmel ordító jogtalanságok sorozata kellett, az pedig már sohasem fog kiderülni, hogy az orvosok etikátlan magatartása nélkül Lacks hozzájárulhatott volna-e például a gyermekbénulás legyőzéséhez, a rák, az AIDS megismeréséhez és a mai biotechnológiai robbanás beindításához. Emlékét az utóbbi időszak legsikeresebb népszerű tudományos regénye, a Henrietta Lacks örök élete őrzi.
Lacks sohasem álmodhatott efféle karrierről, és halála után majd harminc évnek kellett eltelnie, míg a családja értesülhetett érdemeiről. 1920-ban született Virginia államban, amikor a magafajta feketék hátrányos megkülönböztetése a mindennapok elfogadott része volt. A fekete Lacks család nevét egykori rabszolgatartóitól, a fehér Lacks családtól kapta. Henriettát valószínűleg mára mindenki elfelejtette volna, ha a múlt század közepén, ötödik gyermekének születése után nem diagnosztizálnak nála méhnyakrákot. A Johns Hopkins Kórházba ment kezelésre, mert akkoriban ez volt a környék egyetlen kórháza, amely hajlandó volt feketéket kezelni. A beavatkozás során szövetmintákat távolítottak el a daganatból, de ezek későbbi sorsáról semmit nem mondtak a családnak. A rák addigra már áttételeket képzett Henrietta szervezetében, így 1951-ben, alig harmincegy évesen meghalt.
A szövetminta George Gey orvoshoz került, aki azonnal felismerte, hogy „kincsre” lelt. A sejttenyészet ugyanis csodálatos módon halhatatlannak bizonyult, így a végtelenségig lehetett szaporítani anélkül, hogy az egymást követő generációi károsodtak volna. Annak előtte alig néhány napig tudtak sejtkultúrákat életben tartani. Gey egyetlen sejtet különített el, szaporítani kezdte, a létrejövő sejtvonalat pedig Henrietta Lack nevéből HeLának nevezte el. A soha nem látott sejtvonal híre futótűzként terjedt a tudományos világban, néhány évvel később például Jonas Salk is a segítségével fejlesztette ki a gyermekbénulás elleni oltást. Mindenkinek kellettek a minták, a növekvő igények kielégítésére ipari méretekben kezdték szaporítani a sejteket. Máig mintegy húsz tonnát hoztak létre (tenyésztettek? termesztettek?) belőlük. Megválaszolhatatlan etikai, filozófiai kérdés, hogy ez a húsz tonna sejt Henrietta részét képezi-e továbbra is, így halhatatlanná vált-e az asszony maga is. Szinte nincs olyan területe az orvosi kutatásnak, amelyben ne használnának HeLa sejteket, több mint tizenegyezer szabadalom alapszik rajtuk.
E történet akár tündérmesének is beillene, de valakiket kihagytak a sztoriból. Henrietta Lackset és a családját. Senki sem szólt nekik arról, hogy mi történt meghalt édesanyjuk szövetmintáival, egészen a hetvenes évekig nem is tudtak semmit. Természetesen a szabadalmak fialta üzleti sikerekből sem részesülhettek, és beleegyezésüket sem kérte senki. Aztán két évtizeddel Henrietta halála után egyre több kutatócsoport kereste meg őket, hogy genetikai vizsgálatokat végezzenek rajtuk. Ők ezt először értetlenséggel fogadták, aztán szép lassan összeállt a kép. Az ő történetükről szól a Henrietta Lacks örök élete, amely nyugtalanító könyv. Szomorú, mert egy fiatal nő fájdalmas halálával kezdődik, és felháborító, mert az emberek önrendelkezési jogának semmibevételével folytatódik. De leginkább azért nyugtalanító, mert az olvasónak döntenie kell: szentesíti-e a cél az eszközt?
A történet azonban felemelő is. Henrietta Lacksről ma már egészségügyi szakközépiskolákat, díjakat neveznek el, tiszteletbeli doktori címet kapott, és a gyógyításhoz nyújtott adományát mindenhol elismerik. Az egyik egyetem még arra is adott pénzt, hogy rendes sírkövet kapjon a temetőben, ahol eddig jelöletlen sírban feküdt. A temető fekete részében, amelyet sűrű sövény választ el a fehértől.
(Rebecca Skloot: Henrietta Lacks örök élete. Park Könyvkiadó, Budapest, 2012. Ára: 3900 forint)
2012. április 14.
