A történelmi események sérthetetlenek, de a fehér foltokat az író fantáziája szerint töltheti ki, tartja Steven Saylor amerikai történész-író, a történelmi krimi egyik legsikeresebb kortárs alakja. A szerző legújabb könyvének, a Birodalomnak könyvhétre időzített magyarországi megjelenése alkalmából járt hazánkban.
Steven Saylor amerikai író 1956-ban született a texasi Port Lavacában. A Texasi Egyetemen diplomázott történelemből és ókori filológiából. Legismertebb művei a Római Birodalom idején játszódó krimik, amelyek számos irodalmi díjat nyertek el. Legújabb könyve, a Birodalom nemrég jelent meg magyar fordításban az Agave Kiadónál.
Hogyan kezdett az ókori Rómában játszódó krimiket írni?
– Amikor először jártam Rómában, éppen ókori történelmet hallgattam az egyetemen, és egy percig sem gondoltam volna, hogy bármikor is hasznát veszem a jövőben az antikvitásról tanultaknak. Eközben mindig is szerettem a bűnügyi történeteket. Amikor visszatértem Olaszországból az Egyesült Államokba, a friss élmények hatása alatt olyan olvasmány után kezdtem kutatni, amelyik ötvözi két kedvenc témámat: a krimit és az ókori történelmet. És legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy akkor nem létezett ilyen könyv. Így hát írtam egyet.
– Mi a fő célja e könyvek írásakor: az átlagnál érdekesebb történelmi könyv vagy az átlagnál érdekesebb detektívtörténet?
– Igyekszem, hogy egyik se nyomja el a másikat, de mindkettő erőteljesen jelen legyen a cselekményben. Ez a műfaj csak akkor igazán hatásos, ha az olvasó valóban úgy érzi, hogy olvasás közben visszarepül az időben, és az ókori Róma, Alexandria vagy Athén utcáin sétál. Az a szerencsém, hogy az antik római történetek önmagukban is lebilincselően érdekesek, alig kell kiszíneznem őket íróként. Talán nincs is még egy történelmi kor és államalakulat, amelyről az ókori Rómáéhoz fogható népszerűségű történetek maradtak volna ránk. Caesarról és Kleopátráról még mindig szívesen olvasnak az emberek, és nem hiszem, hogy ez az érdeklődés csillapodna a jövőben. Emellett e könyvek klasszikus krimik abban az értelemben, hogy próbálom fenntartani a feszültséget egészen a végéig, amikor a végkifejlet egyben meglepő fordulat is.
– A római köztársaság végóráiban játszódó Roma sub rosa című krimisorozatában egy fiktív magánnyomozó, Gordianus a főszereplő. Miért nem választott helyette egy valós személyt?
– Eredetileg azt terveztem. Az első forrás, amelyre a valós bűntények után kutatva találtam, Cicero írása volt egy férfiról, akit a saját apja megölésével vádoltak, és Cicero fiatal ügyvédként maga látta el a védelmét. Úgy éreztem, hogy ez regénybe kínálkozó remek történet, és ez lett az alapja az első Gordianus-történetnek, a Római vérnek. Úgy terveztem, hogy Cicero lesz a főszereplő, amolyan római Sherlock Holmesként, írnoka, Tiro pedig az ő Watson doktora. Már írtam vagy hatvan oldalt, amikor rájöttem, hogy nem szeretem annyira Cicerót, hogy órákat töltsek mindennap az ő kalandjainak írásával. Távolságot akartam tartani tőle, és erre a kitalált Gordianus tűnt a legmegfelelőbbnek, aki Cicero megbízásából jár el, de egyúttal kritikus is vele szemben. Visszatekintve egyébként sem működött volna a dolog, Cicero ugyanis soha nem süllyedt volna a római alvilág legmélyebb bugyraiba, hogy ott nyomozzon.
– A könyveit olvasva az az olvasó érzése, hogy ambivalens érzéseket táplál Cicero iránt. Egyrészt az igazságot kereső ügyvédként, másrészt konzulként, cinikus politikusként jelenik meg.
– Az egyetemen a professzorom elkötelezett Cicero-rajongó volt. Sok szöveget kellett olvasnunk tőle, amelyekből heroikus, az ártatlanokért mindig kiállni kész figura rajzolódik ki, aki harcol a korrupt államrendszer ellen, és igyekszik megmenteni a köztársaságot. Az én Ciceróm ennél összetettebb személyiség. Az teszi lehetővé, hogy a másik arcát is meglássuk, hogy egy beosztottja, Gordianus szemszögéből figyeljük. Cicero egész életében a dicsőségért küzdött, miközben személyes ambíciói voltak, csakúgy, mint az összes római politikusnak. Bár a legmagasabb szintekig jutott, élete végéig kisebbrendűségi érzései lehettek, mert a családjából ő volt az első, aki politikusi pályát választott. Ő tehát homo novus, új ember volt, a régi politikusdinasztiák sarjai nem fogadták be soha. Cicero nem volt szűziesen ártatlan, ahogy senki abban az időben. Így visszagondolva azonban valószínűleg az Egyesült Államokat abban az időben átható szkepticizmus is hatott rám, amikor megalkottam Cicero és a többi politikus személyiségét, kétségtelenül telve cinizmussal. Ez ugyanis a Bill Clinton elleni alkotmányos eljárás (a Monica Lewinsky-ügy miatt – M. Cs.), a hazugság már komikus lelepleződésének idejére esett.
– Egyáltalán: voltak Rómában magánnyomozók? Hogyan zajlott a bűnügyek felderítése, a nyomozás?
– Amit a római bűnügyekről tudunk, azt jórészt a perek leírásából ismerjük. Szerencsénkre Cicero a karrierje kezdetén ügyvéd volt, és rengeteget írt a saját ügyeiről. Sokat tudunk így az igazságszolgáltatás rendszeréről. Hogy léteztek-e Gordianushoz hasonló nyomozók? Nos, ha tényleg léteztek, valószínűleg akkor sem tudnánk róluk. Hiszen a munkájuk lényege a titoktartás, ha valamelyikük bekerült volna a történelmi forrásokba, az egyet jelentett volna a lebukással. Mindenesetre én elképzelhetőnek tartom, hogy voltak, akiket a bűnügyek kivizsgálásával bíztak meg. Abban az időben Róma legbefolyásosabb családjai ugyanis azzal múlatták az időt, hogy tisztán politikai okokból egymást vádolták a legkülönfélébb bűncselekményekkel. Ha valamelyiküket sikerült elítéltetni, azt száműzték Rómából. A legtöbb bűnügy tehát valójában a politikáról szólt, e kettő teljességgel elválaszthatatlan volt egymástól. Emiatt logikus lett volna kevésbé elfogódott, kívülálló személyeket, mondhatni, nyomozókat megbízni a bűnügyek körülményeinek kivizsgálásával. A valódi bűntettek – például ha valaki megölte más rabszolgáját – jóvátételét a családok elintézték egymás között. Az állami igazságszolgáltatás elé kerülő ügyek nagy része politikai motiváltságú vádaskodás volt.
– Az ókori Róma az utóbbi években újra divatba jött, egymás után készülnek a korról a már-már mozifilmekre jellemző költségvetésű televíziós sorozatok. Ezek reális képet nyújtanak?
– Én is a mozi, főképpen a Kleopátra, a Spartacus és a Ben-Hur hatására kezdtem Róma iránt érdeklődni. Az új sorozatokat, a Rómát vagy a Spartacust is kedvelem, de ezek jellemzően az emberekben élő sztereotípiákat erősítik, és a Római Birodalom vad oldalát hangsúlyozzák. Tele vannak gladiátorokkal, szexszel, rabszolgák megalázásával és kizsákmányolásával. A hatalommal bíró emberek agresszívak, durvák és műveletlenek bennük. A valóságban viszont ugyanezek a hatalmas emberek, akik kétségtelenül kegyetlenek voltak, ha a szükség úgy kívánta, könyveket írtak, és műveltségük messze meghaladta a későbbi korok arisztokratáiét. Ez a körülmény rendkívül érdekes Rómában: a nemesek egyszerre voltak bűnözők, ha tetszik, gengszterek, és kulturált, felvilágosodott emberek. Ezt szinte lehetetlen felfogni modern kori gondolkodásunkkal. Leegyszerűsítő voltuk ellenére mégis hasznosak ezek a filmek, hiszen néhány ember a hatásukra kezd érdeklődni a történelem iránt.
– Mennyire ragaszkodik a történeti hűséghez? Áthelyez eseményeket, szereplőket térben és időben, ha a történet úgy kívánja?
– Nagyon vigyázok, hogy hű maradjak a forrásokkal alátámasztható tényekhez, soha nem változtatom meg a történelmet. Erre nincs is szükség, hiszen a köztársaság összeomlásának idején az események kristálytiszta logika szerint követték egymást, mintha csak egy lebilincselően sodró regényt olvasnánk. Talán nem is véletlen ez a hasonlóság. Az ókori történetírók, mint Livius vagy Suetonius azzal a céllal írtak, hogy minél többen elolvassák a könyveiket. Ezért a lehető legjobb történeteket gyűjtötték össze műveikben. A római történelem tehát, ahogy ma ismerjük, kész regény. A munkám nagy része is az antik szövegek olvasásával telik. Elég jól olvasok latinul, így a különböző angol fordítások ellentmondásait az eredeti szöveg segítségével tudom kibogozni. Régebben sokat időztem Rómában, de Berkeleyben, ahol lakom, a Kaliforniai Egyetem ottani részlegének történelemkönyv-gyűjteménye is a legteljesebbek között van a világon. Hozzáférek a történelmi tudományos folyóiratokhoz is, forrásokban tehát nem szűkölködöm. Így az ismert tények között, dacára annak, hogy ennek az időszaknak a történéseit igen részletesen leírták, megtalálhatom a fehér foltokat. Ezek kellő teret engednek, hogy kitalált szereplőket, eseményeket vigyek a történetbe.
– Az emberek gondolkodásmódját is realisztikusan adja vissza? Gordianus barátként szereti rabszolgáit, de mennyire volt ez jellemző a valóságban?
– Ezt nehéz megmondani. Valóban sok szerző, például Cato is úgy beszél a rabszolgákról, mint beszélő szerszámokról, használati tárgyakról. Az is bizonyos, hogy sok római gondolkodott így róluk, hiszen tudták, hogy a rabszolgák dolgoztatása nélkül összeomlana a római gazdaság és ezzel a társadalmi rend is. Ezért görcsösen ragaszkodtak a rabszolgák elnyomásához. Ezzel együtt el tudom képzelni, hogy a Gordianushoz hasonló kisemberek, de akár az adminisztráció tagjai is normálisan viseltettek irántuk. Tiro, Cicero titkára például egyben a rabszolgája is volt, bár később fölszabadította. Ezzel együtt Tiro jegyezte le Cicero beszédeit, és bensőséges volt a viszony közöttük. Tehát rabszolga és úr között mindenféle kapcsolatra akad példa. A rabszolgák sem voltak egyenlők. Azokkal, akiket a földeken dolgoztattak vagy prostitúcióra kényszerítettek, valóban szörnyen bántak. Az iskolázott, írástudó rabszolgákat viszont, akiket társalgónak vagy tanítóként tartottak, esetenként igen megbecsülték.
– Legutóbbi könyve, a Birodalom, illetve előzménye, a Róma nem bűnügyi történet, inkább amolyan évszázadokon átívelő családregény. Miért írta ezeket, nem lehet a római történelemkönyvekkel már Tiberist rekeszteni?
– Angol kiadóm keresett meg az ötlettel, hogy írjak végre egy „nagy könyvet” Rómáról, azt pedig rám bízta, hogy miről szóljon. Azt találtam ki, hogy Róma teljes történetéről fog szólni, amelyet egy család sok generációjának életén keresztül mutatok be. Az első rész, a Róma a város alapításától a köztársaság bukásáig tartott, a Birodalom pedig itt kezdődik, és a Római Birodalom csúcspontjáig, Hadrianus császárságáig tart. Mindkét kor, az Octavianus előtti királyság, majd köztársaság és a konszolidációt követő császárság is érdekes a maga módján. Mindig próbálom a kor jellemző figuráin keresztül bemutatni az időszakot. A köztársaságban ezek általában hadvezérek és politikusok. A császárságban a politikai élet gyakorlatilag megszűnt létezni, így maradnak a jól ismert császárok és udvartartásuk. A társadalmi hierarchia egyik vezető rétegéről azonban mintha megfeledkeztek volna a korábbi szerzők. A császári rendszerben egyre több ember fordult a spiritualitás felé, így a vallási vezetők egyre fontosabb szerepet játszottak a társadalomban. A Birodalomban emiatt sokkal hangsúlyosabban vannak jelen, mint más történelmi regényekben.
2011. június 18.
