„A totonák indiánok között járva mindig úgy éreztem, hogy bár nyugati mércével szegény, mégis boldog emberekkel találkoztam ott” – vallja Kézdi Nagy Géza kultúrantropológus, aki negyed százada kutatja Mexikó e kevéssé ismert népcsoportjának életét.
Kézdi Nagy Géza 1958-ban született, kulturális antropológus, régész, néprajzkutató. 1990 óta tanít az ELTE kulturális antropológia szakán. Részt vett a szak és a tanszék megalapításában Boglár Lajossal és másokkal együtt. A Szimbiózis Kulturális Antropológiai Alapítvány kuratóriumi elnöke. Terepmunkáit Mexikóban, Kelet-Afrikában, Indiában és Erdélyben végezte. Szerkesztőként jegyzett kötete A magyar kulturális antropológia története (Nyitott Könyvműhely, 2008). Várhatóan ősszel jelenik meg a mexikói kutatásait összefoglaló Totonákok – A három szív népe című könyve. Két dokumentumfilmet is forgatott Mexikóban: A totonákok és a Meszticek Mexikóban címűt.
Miért éppen a mexikói totonák népet kezdték tanulmányozni? A maják például sokkal népszerűbbek.
– A nyolcvanas évek közepén csak néhány latin-amerikai országba tudtunk államközi ösztöndíjra pályázni. Mexikón kívül Kubába, Argentínába, Panamába mehettünk volna, de a mexikói kapcsolat működött a legjobban. Az indiánregények hatására már gyermekkoromban eldöntöttem, hogy régész akarok lenni, az indiánokat akarom tanulmányozni. Természetesen a közép-amerikai indiánok sokban különböznek az észak-amerikai prérin élt társaiktól, de mégiscsak indiánok. Azt találtuk ki, hogy a lehető legteljesebb formában vizsgáljuk meg a Mexikó Veracruz és Puebla államában élő totonák nép életét. Jött velünk régész, kulturális ökológus, néprajzkutató, meteorológus, még agrármérnök is, aki növények felhasználását tanulmányozta, szóval csapatmunka volt az expedíció. Kontinuus, hosszú ideje megszakítás nélkül lakott települést akartunk találni, ezért nagy felfedezőutat tettünk a vidéken, és azóta négyszer tértünk oda vissza.
– Miért hívják a totonákokat a három szív népének?
– A toto naco három szívet jelent. A kutatásaink alapján azt valószínűsítjük, hogy ezzel ők a három nyelvjárásukra és a három központjukra utalnak, a totonákok ugyanis sosem éltek olyan központosított királyságban, mint a maják. Egyesek szerint a három szív az emberáldozatok kivágott szívére utal, de kétséges, hogy a totonákok is bemutattak volna emberáldozatokat az aztékokhoz hasonlóan. A spanyol krónikák erről szóló fejezetei nem elfogulatlanok, hiszen utólag igazolni kívánták az indiánok mint barbárok leigázását.
– A tanulmányozott emberek hogyan viszonyulnak az antropológushoz? Nem zavarja őket, hogy valaki minden mozdulatukat követi?
– A falu, amelyet először vizsgáltunk, el volt zárva a külvilágtól, szinte nem is találkoztak előttünk fehér emberrel az ott lakók. Félúton lehet a veracruzi öböl és a pueblai hegyvidék között, szakadékoktól övezve, két gyalogösvény vezetett csak oda. Bár szemüveges és szakállas vagyok, de igyekeztünk a helyi viseletnek megfelelően öltözködni. Az antropológiában fontos, hogy beilleszkedjünk a vizsgált emberek közé, elfogadtassuk magunkat, és ne mi legyünk a feltűnők. Az elején alig engedték magukat fényképezni. A nők azt hitték, hogy a fényképezőgépen keresztül meztelenül látjuk őket, képesek voltak a fejükön a tízliteres vödörrel felrohanni a hegyre, ha meglátták a kezünkben a gépet. Ez később oldódott, ahogy összebarátkoztunk a családfőkkel. Utána, amikor az asszonyok megijedtek a fényképezőgéptől, a családfő lehordta őket, és nem volt több ellenvetésük. A végén már csak üresen kattogtattunk a géppel, mert fölállították az összes gyereküket, akár az orgonasípokat, és mindegyiküket le akarták fotóztatni.
– Hogyan kommunikáltak az indiánokkal?
– Kezdetben csak spanyolul beszéltünk. Nem ismertük a totonák nyelvet, így hasznos volt, hogy a gyerekek megtanulnak spanyolul az iskolában. Kötelező iskolába járni ott is, csak nem mindig tudják ezt ellenőrizni. Betakarítás idején az iskolaigazgató hiába hirdette hangszórókon keresztül, hogy a gyerekek menjenek iskolába, olyankor minden munkáskézre szükség van, így a tanulás szünetel. Az idősebb lányok az édesanyjuknak segítenek a háznál, ők keveset járnak iskolába, a fiúk viszont igen. Ők ugyanis részt vesznek a termelt kávé eladásában, így fontos, hogy tudjanak számolni, és megtanuljanak spanyolul, nehogy becsapják őket a kereskedők. Amikor interjút akartunk készíteni egy idős nénivel, az unokájával mentünk el hozzá, aki fordította totonákra, amit kérdeztünk. A néni által elmondottakat aztán este a kocsmában a falu tanára viszszafordította spanyolra, miután fizettünk neki pár kupica pálinkát. Pontosabban csak utólag fizettünk, mert igen hamar megárt nekik az alkohol. Később kétnyelvű szótárat szerkesztettünk, és mi is megpróbáltunk totonákul beszélni az emberekkel.
– Latin-Amerika a világ legkatolikusabb vidéke. Hogyan fér meg egymással a kereszténység és az indiánok eredeti hite?
– Ha az utcán a vallásáról kérdeztünk egy totonák indiánt, kivétel nélkül mindegyik azt felelte, hogy római katolikus. Minden faluban van templom (bár a pap a hegyi környezet miatt nem mindig jut el mindenhova), de emellett a hagyományos vallásukat is gyakorolják. A templomok nyitva állnak, az indiánok egész nap jöhetnek-mehetnek. A latin-amerikai egyházra is a nyíltság jellemző. Bizonyos szokásokat pogánynak tekintenek, ám sok más fölött szemet hunynak, így tudják megtartani, sőt növelni a hívek számát. A guadalupei szűz képét, aki egy mexikói indiánnak jelent meg 1531. december 12-én, vagy Szent András képmását gyakran körbehordozzák a faluban, aztán valaki hazaviszi, és vendégül látja egy hétig. Minden december 12-étől néhány nap alatt nyolcmillió hívő mássza meg térdepelve a Tepeyac hegyet, ahol a guadalupei szűz megjelent. Tehát ott máshogy viszonyulnak a hithez, mint Európában. Nem csak a vallás nyíltabb, felszabadultabb arrafelé. Bármikor összetalálkoztunk az ösvényeken a földről hazafelé igyekvő parasztokkal, máris nyújtották a kezüket, adtak narancsot, mandarint ajándékba.
– Az expedíciók során nemcsak a jelenkori ott élőket vizsgálták, de addig ismeretlen régészeti lelőhelyeket is felfedeztek. Hogyan találtak rá ezekre az épületromokra?
– Sokat kell sétálni. Nem szükséges ásni ahhoz, hogy megtaláljunk egy hajdanvolt épületet. Gyakran a szántás közben kiforgatott cseréptöredékek vagy egy túl szabályosan szögletes domb árulkodik az ismeretlen építményről. Ötvennégy lelőhelyet azonosítottunk az első három expedíció alkalmával. Sok közülük csak házhely volt, de volt például egy tíz méter magas épület is tizennyolc melléképülettel. Ezt a köznapi szóhasználatban piramisnak mondanánk, de nem szabad összetéveszteni az egyiptomi piramisokkal. A mexikói piramisok inkább templomalapok, a tetejükön foglalt helyet a szentély, ott mutatták be az áldozatokat, de igen ritkán temetkeztek oda. Mi a lelőhelyeket csak feltérképeztük, ásatásra nem volt engedélyünk, azt a mexikói kollégák végezték el.
– Elzártságuk ellenére a totonákok, gondolom, mégiscsak tudnak a külső világban élő emberekről. Hogyan viszonyulnak a civilizációhoz?
– Az elzártság varázsa csak az első expedíció alkalmával volt meg. Akkor még nem volt villany, vezetékes víz. A forrásokról kézzel hordták fel a vizet a faluba. Később utat építettek, autóbusz járt már. A település a hegyoldalba vájt házakból állt. Vásároltak maguknak elemlámpákat a piacon, és esténként, ha messziről nézte az ember, megannyi szentjánosbogárnak tűntek az emberek, amint a domboldal kővel kirakott ösvényeit járták zseblámpájukkal. A kilencvenes évek elejére már bevezették a villanyt, és mindenki szappanoperákat nézett a televízióban. Az út megépülte után boltot nyitott a faluban az első mesztic kereskedő, és az életük gyökeresen átalakult. Ez a folyamat rendkívül érdekes egy kultúrantropológus számára.
– A modern mexikói kormányzat hogyan viszonyul a totonákokhoz hasonló indián népekhez?
– A kormány integrálni akarja az indiánokat. Megtanították őket a kávétermesztésre, amelyet ezután eladásra termeltek. A többi növényből azonban továbbra is csak az önellátásukhoz szükséges mennyiséget termesztették. Az indiánok csakhamar afféle termelőszövetkezeteket alapítottak, és együttesen lépnek föl az érdekeik védelmében. A szövetkezeti tagság nem kötelező, az arra érdemteleneket, például az alkoholistákat ki is zárhatják. A szövetkezet vezetőjét totonákul puskónak hívják, ő tárgyal a központi kormányzat képviselőjével, szavának pedig a mögötte felvonuló ötszáz indián ad nyomatékot. A nem indián mexikóiak gyakran próbálják önállósodásra biztatni a szövetkezeti tag indiánokat, azzal az alig titkolt céllal, hogy az egyedül maradt indiántól könnyebben elvehessék a földjét. Ez ritkán jár sikerrel, ám így is gyakran becsapják őket a kávétermés átvételénél. A mexikói elitet a fehér népesség adja, de a társadalom háromnegyedét a meszticek teszik ki. Rajtuk kívül él még úgy 25 millió indián is. Közülük a maják gyakorolhatják a legteljesebb mértékben hagyományos létformájukat, mert a maja városok rengeteg turistát vonzanak. A totonákok azonban csak 270 ezren vannak, így nem tulajdonítanak nekik nagy jelentőséget, asszimilálni igyekeznek őket.
– Közhely, hogy amikor a bennszülött népek számára is elérhetővé válnak a technikai vívmányok, a gyárban készült termékek, romba dől az addig idillinek vélt életük. Valóban így van ez?
– Az embereket ott is érdekli a változás, a jó dolgokat szívesen átveszik. De ha valaki nem akar szerencsét próbálni például Mexikóvárosban, és az eredeti kulturális környezetében él tovább, mindig meg tudja termelni azt, ami a saját létfenntartásához szükséges. Ettől még nyitottak a világra, amikor elmennek a piacra, szeretnék a terményükért kapott pénzt új, kívánatos dolgokra elkölteni. Az egyik expedíció kezdetén viccesen mondtam a társaimnak, hogy itt, a pueblai hegyvidéken végre megszabadultam Britney Spearstől. Erre a piacon halomban állnak a CD-k. Hasonlóan a Coca-Cola a legutolsó hegyi faluban is jelen van. Felhordják öszvérháton, és ha nincs villany, akkor a patakban hűtik le. A világon ma már nincsen elzárt közösség. Alkalmunk volt azonban a civilizációs hatások visszafejlődését is végigkísérni. Egy nagy esőzés romba döntötte az utat, a busz szakadékba zuhant, a mesztic kereskedő odébbállt. A villany és a televízió megmaradt, ám onnantól kezdve a falusiak az azelőtt megszokott életüket élték tovább, a táncaik, a rítusaik fennmaradtak.
– Az ön által szerkesztett A magyar kulturális antropológia története című könyvből derült csak ki számomra, hogy mindössze két évtizede van ilyen szak az Eötvös Loránd Tudományegyetemen (ELTE). Előtte hogyan dolgoztak?
– Valóban kilencvenben alakult a szak, akkor még a bölcsészkaron (ma már a társadalomtudományi karhoz tartozik a kulturális antropológia tanszék – M. Cs.). Szinte semmink nem volt. Az ELTE adott két szobát, és szereztünk néhány bútort az összeomlott tudományos szocializmus tanszékről. Emiatt minden székünk piros volt jó ideig. Természetesen a kulturális antropológia nem volt előzmények nélküli az egyetemen, a néprajz szakon már tanítottak antropológiát, csak akkor még etnológiának hívták. Az antropológia az angolszász szakirodalomban régen bevett kifejezés, Magyarországon azonban hozzá kell tenni, hogy kulturális, a félreértések elkerülése végett. Itt antropológián a legtöbben a fizikai antropológiát értik, amely az embercsoportok biológiai jellemzőivel foglalkozik. Volt, hogy felhívtak bennünket a rendőrségtől azzal, hogy találtak csontokat, és behoznák hozzánk, hogy vizsgáljuk meg azokat. Engem viszont nem az érdekel, hogy kinek mekkora a füle, orra, és melyik rasszhoz tartozik, hanem a társadalmi csoportokat és a társadalmi folyamatokat vizsgálom. Ez a tudomány olyasmi, mint a szociológia, azzal a különbséggel, hogy számunkra kötelező a terepmunka és a részt vevő megfigyelés.
2010. július 17.
