Ha nem tudják, hogy Stradivarit vagy Guarnerit hallanak, a hegedûsök gyakran szebbnek
ítélik a modern mesterhegedûk hangját. Legenda csupán a hegedûkészítés aranykorából,
a XVII–XVIII. századból származó hangszerek kultusza, vagy a legújabb kori mesterek
értek föl elõdeikhez?
Nem gondolom, hogy a hangszerekben bármiféle titok van. A titok csak az emberek tudatában létezik – idézte Claudia Fritzet, a párizsi egyetem munkatársát a The New York Times. E megállapítás azért meglepő, mert a világ legjobbnak tartott hegedűiről, Antonio Stradivari két hangszeréről és kortársa, Andrea Guarneri egy hegedűjéről, valamint a napjainkban készített legjobb hegedűkről van szó. Fritz profi hegedűsöket kért meg arra, hogy játszanak e három hangszeren és három új mesterhegedűn is. Szemüket letakarták, nehogy előítéleteik befolyásolják hallásukat. A teszt végén ki kellett választaniuk, hogy melyik hegedű hangját találták a legszebbnek. Meglepetésre a huszonegy hegedűsből csak nyolc választotta az antik darabokat, tehát a legjobb új hegedűk hangja legalábbis összemérhető, ha nem jobb, mint híres társaiké.
Még ha Fritz véleménye meglehetősen egyoldalúnak tűnik is, eredményeiből nyilvánvaló, hogy ma sem lehetetlen elérni a cremonai hegedűk színvonalát. De mi volt Stradivari titka, miért az ő hangszereit tekintik a világ legjobb hegedűinek?
– Stradivari idejében egy másik hegedűkészítő, Niccolo Amati hangszerei híresebbek és drágábbak voltak az övéinél. Azok úgy hatvan év alatt értek be, szebb lett a hangjuk. Az érés folyamatát nem értjük igazán, talán a rezgés hatására megváltozik a fa struktúrája, és száradás közben veszít is a súlyából – mondja Pap János akusztikus, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem alkotóművészeti és zeneelméleti ismeretek tanszékének docense. – A titka talán a hegedűk méretének megnövelése, illetve a plasztika, tehát a tető és a hát domborúságának csökkentése volt. Ettől hangosabb lett a hangszer, ami akkor lett fontos, amikor a hegedűkoncerteket már nem kamaratermekben, hanem nagy csarnokokban vagy a szabadban tartották. Persze a hely akusztikája is sokat számít. Mindig azt mondom a tanítványaimnak, hogy hegedűt katedrálisban kell eladni és az utcán kell venni.
Stradivari valóban jó hegedűket készített, de kortársai között sokan akadtak, akik hasonlóan nagyszerű mesterei voltak a hangszerkészítésnek. Hírnevét valószínűleg az is öregbíthette az évszázadok során, hogy rengeteg, ezeregyszáz-ezerkétszáz hegedűt készített, amelyek fele fenn is maradt. Kérdés, hogy az eltűnt példányok véletlenül vesztek el, vagy nem volt olyan jó a minőségük, hogy érdemesnek találják megőrizni őket. Hangjuk szépségét sem könnyű objektív módszerekkel megítélni.
A múlt század hatvanas éveitől kezdve számos akusztikai mérést végeztek a híres hegedűkön. Azt próbálták meghatározni, hogy miben különbözik a rezgésük szegényesebb hangú társaikétól. A vizsgálatokból kitűnt, hogy vannak olyan gyári, tehát tömeggyártásban készült hegedűk is (mintegy nyolc százalékuk), amelyek, ha rezgésbe hozzák őket, a megfelelő hangot bocsátják ki. A régi, jellemzően Itáliában készített és ma csodálatos hangúnak tartott hegedűkről kiderült, hogy a magas hangtartományban, 5000 hertz fölött gyengül a rezgésük, így hangjuk hasonló az emberi beszédhanghoz. A mély regiszterekben viszont jól szólnak, így azon a területen erősek ezek a hangszerek, ahol az átlagos hegedűk gyengébbek. Ugyancsak halkabban szólnak rajtuk az 1200–1800 hertz közötti frekvenciájú hangok, így csengésük különösen hasonlít a kevéssé nazális olasz nyelvhez. Ezzel ellentétben a nazálisabb francia nyelvű területeken azokat a hegedűket tartották szépen szólóknak, amelyek ebben a tartományban hangosabbak voltak. Mára az itáliai vonal vált szinte egyeduralkodóvá. A nyitott, zengő hangokat keresik a zenerajongók, így lettek az ott készített hegedűk „definíció szerint” a legjobbak a világon.
A Stradivari név olyannyira közismert még a laikusok körében is, hogy minden velük kapcsolatos történésnek hírértéke van. Nem csoda, hogy számos kutató vizsgálta őket. Többen a tökéletes hangzás prototípusainak tekintették e hangszereket, amelyeket csak le kell másolnunk, hogy hangjukat is reprodukálhassuk.
– Különleges faszerkezet szükséges ahhoz, hogy egy hegedű erősen szóljon a basszus tartományban is. Bár a lemez vékonyításával is lehet mélyíteni a hangszer hangját, ettől a hegedű sérülékennyé válik. A korabeli faszerkezet lényeges volt, manapság azonban lehetetlen ugyanolyan fát találni, amilyenből Stradivari dolgozott. Hiába megyünk el akár ugyanabba az erdőbe, az Alpokban lévő Val di Fiemmébe – tartja Pap János. – Akkoriban még tartott a kis jégkorszaknak nevezett hidegebb éghajlatú periódus, ami miatt a fák lassabban nőttek, évgyűrűik egyenletesebben helyezkedtek el. De ez sem lehetett elegendő, hiszen nem minden abból az időből való hegedű szól ilyen jó hangon.
Cremona különleges éghajlata is szerepet játszhatott abban, hogy a város neve összeforrt a hegedűkészítéssel. A Pó és a tenger közelsége miatt nagy ott a páratartalom, ami a fa lassabb kiszáradását eredményezte. Az elkészült hegedűket a műhelyben vagy padlásokon felakasztva szárították. Pap János szerint a hegedű csigája is azért csiga alakú, hogy könnyebben fel lehessen akasztani szárításkor. A szárítópadlásokba csak a hajnali és az esti nap sütött be, így kímélték az új hangszereket a perzselő déli napsütéstől.
A híres hegedűket mindig is próbálták másolni. A másolatok egy része hamisítás volt, minthogy készítőik antik hangszerként próbálták értékesíteni őket. Az előző századfordulón a magyar hegedűkészítők kezei közül is számos „Stradivari” került ki, amelyeket igen jónak tartottak egész Európában. Ez elismerés, még ha bűncselekményről van is szó, hiszen hiába néz ki egy hegedű Stradivarinak, ha nem szól úgy, és nem tudja megtéveszteni a zenében járatos vevőket, fabatkát sem ér. A modern technológia a hegedűk másolását is forradalmasította. A nem invazív (tehát a mintában kárt nem tévő) képalkotó eljárások, például a komputertomográfia (CT) és a számítógép vezérelte marógépek a legapróbb részletekig képesek lemásolni bármilyen tárgyat. Steven Sirr, a minnesotai egyetem radiológusa – több hegedűkészítővel együttműködve – CT-felvételeket készített Stradivari 1704-ben készített Betts elnevezésű hegedűjéről. A rétegfelvételeket aztán térbeli modellé illesztették össze, és a hegedű alkatrészeit ezek alapján faragták ki. A kutatók állítása szerint még az évszázadok óta száradó hegedű apró hajszálrepedéseit is figyelembe vették. Az elkészült alkatrészeket kézzel, hagyományos úton illesztették össze, majd lakkozták le. Az elkészült hegedű hangja állítólag nagyon hasonlít az eredetiére.
Az alak lemásolása azonban nem feltétlenül elegendő a hangzás megismétléséhez.
– Ha másolni akarunk egy hangszert, figyelembe kell vennünk az alakját, a sűrűségét, a merevségét és a csillapítását. Ez utóbbitól a berezgés és a lecsengés időtartama függ. Hiába utánozzuk például a hegedű méreteit, ha a többi paramétert figyelmen kívül hagyjuk, a hang még csak hasonlítani sem fog az eredetiére – fejezi ki szkepszisét Pap János. – Sokan a lakkozást tartják kulcsfontosságúnak, amely konzerválta, de meg is változtathatta a fa rezgési tulajdonságait az évszázadok során. Mások úgy vélik, hogy a lakk nem különböztette meg Stradivari hangszereit a kortársakéitól, mert szinte mindenki ugyanolyan lakkot használt.
Egy francia kutatócsoport öt Stradivari-hegedűből vett anyagmintákat, és úgy találták, hogy teljesen átlagos lakkot használt. Bár korabeli receptek nem maradtak fenn, a mester egyik levelében arról ír, hogy ha mennek a patikushoz, akkor az edény tetejéről merjék a lakkot, ne az aljáról. Ott a lakkban lévő szilárd szemcsék kisebbek, mint alul. Arról csak elméletek vannak, hogy ennek van-e bármilyen szerepe a hangzásban. A kutatók hajlamosak túlhangsúlyozni saját tudományterületük jelentőségét a többi rovására. A kémikusok az anyagot, a fizikusok a szerkezetet tartják fontosnak.
Minthogy az új teszteken a modern hegedűk nem maradtak el a régi itáliai hangszerektől, felmerül a kérdés, hogy van-e értelme másolni őket.
– A hegedűkészítők empirikus akusztikusok voltak. Rengeteg hangszert építettek, kísérleteztek, és megjegyezték a változatok hangjait. Remek hangmemóriájuk lehetett. De nagyon valószínű, hogy frissen készített hegedűik nem úgy szóltak, ahogy manapság – mondja Pap János. – Ezért értelmetlen, hogy a világ ugyanezt a hangzást várja el a modern hegedűktől. Még ha egy másolat hangja most hasonlít is a modellhez, korántsem biztos, hogy száz év múlva is fog. Nem a hegedűt, hanem a hangját kell lemásolni. A manapság sikeres hangszerépítők a fizikai jellemzők változtatásával tudatosan alakítják a hegedűk hangját, és nem igyekeznek újraalkotni egy Stradivarit.
2012. január 21.
