Az amerikai GPS-hez hasonló orosz műholdas helymeghatározó rendszer, a Glonass szolgáltatása segítségével navigál ezután egy svéd cég. Ezzel az oroszok is megvetették a lábukat az eddig az amerikaiak által uralt polgári navigáció piacán. De hol marad a régóta ígért európai Galileo?
Percek óta a kertben sétálgatok fel s alá. Fölnézek az égre, alig látszik néhány békés bárányfelhő, ez tehát nem lehet gond. A kezemben tartott mobiltelefon mégsem tudja megállapítani, hol vagyok. Pedig kellene neki. Ugyanis a globális helymeghatározó rendszer (ismertebb nevén GPS) rádiójeleit érzékelni képes alkatrészt építettek bele. Némi bütykölés után végül sikerül rábírni a készüléket a működésre, egymás után tűnnek föl az általa érzékelt műholdak adatai, végül pedig engem is elhelyez a térképen.
Ma már szinte természetesnek vesszük, hogy bekapcsolunk egy készüléket, amely rövid tanakodás után néhány méternyi eltéréssel pontosan megmondja, hol vagyunk. Nem kell elveszetten bújnunk a térképet, ha későn vettük észre, hogy nem jó helyen fordultunk le a főútról, vagy ismeretlen városban nem látunk utcanévtáblát a sarkon. Húsz évvel ezelőtt ez még szinte elképzelhetetlen lett volna – már ha nem az amerikai vagy az orosz hadseregben szolgálunk éppen. A ma működő műholdas navigációs rendszerek ugyanis katonai céllal születtek. Eredeti rendeltetésük az volt, és ma is az, hogy segítsék a bevetést teljesítő katonák tájékozódását, illetve krízishelyzetben a központi kormányzatot lássák el létfontosságú információkkal. Polgári alkalmazásuk viszonylag új keletű, amelyet a politikai megfontolás mellett főként a gazdasági realitás kényszerített ki. Könnyen változhat azonban a széljárás, ha pedig egyszer az amerikai vagy az orosz hadvezetés úgy gondolja majd, hogy a GPS/Glonass polgári felhasználása többet árt, mint használ neki, bármelyik percben lekapcsolhatja.
Bár sokan a műholdas helymeghatározás szinonimájaként használják a GPS betűszót, ez csak az egyik ilyen rendszer a földön. A GPS-t 1973-ban kezdte fejleszteni az amerikai védelmi minisztérium azzal a céllal, hogy – leküzdve az akkori navigációs rendszerek gyengeségeit – minden körülmények között pontos helymeghatározást biztosítson a föld bármely pontján tartózkodó, GPS-vevővel rendelkező amerikai katonák számára. A rendszer kiépítésének tíz évvel később egy tragédia adta meg a végső lökést. 1983. szeptember 1-jén a szovjetek lelőtték a dél-koreai légitársaság 007-es számú járatát, amikor az a Japán-tenger felett behatolt a lezárt szovjet légtérbe. A gép szerencsétlenségére ott éppen egy szovjet rakétakísérlet zajlott. Bár a szovjetek a hidegháborúban megszokott módon előbb tagadták az egész incidenst, majd az amerikaiakat vádolták kémkedéssel, háborús provokációval, szinte bizonyos, hogy a New Yorkból Szöulba tartó járat tévedésből repült be a szovjet légtérbe. Ronald Reagan amerikai elnök ezután arra utasította a védelmi minisztériumot, hogy minél előbb helyezze üzembe a GPS-t, és tegye ingyen elérhetővé minden polgári felhasználó számára „a közjó érdekében”.
Az első műholdat 1989-ben állították pályára, a rendszer pedig fejlesztésének első lépései után huszonegy évvel, 1994-ben kezdett teljes kapacitással működni. Jelenleg harminc működőképes GPS-műhold kering bolygónk körül. Két szolgáltatást működtetnek párhuzamosan. A katonai felhasználású, precíz helymeghatározó, illetve a polgári célú, standard helymeghatározó rendszert. Amint a neve is mutatja, a katonai a pontosabb. Hogy mennyire, azt nem lehet tudni. A civil GPS pontatlansága – ha csak a műholdakon múlna – nem haladná meg a nyolc métert. Sok minden rontja azonban a helymeghatározás pontosságát az időjárási tényezőktől kezdve a domborzaton és más zavaró rádiójeleken keresztül a vevőegység kifinomultságáig. Az egyre terjedő, egyéb információkat is kezelni képes, „megtámogatott” GPS-vevők akár háromméteres vízszintes és másfél méteres függőleges pontosságot is elérhetnek (a GPS-adatokból ugyanis a tengerszint feletti magasság is megállapítható).
De honnan tudják a műholdak, hogy éppen hol vagyunk? Nos, nem a műholdak tudják, hanem a kezünkben lévő vevőegység számítja ki a műholdaktól kapott jelek alapján. A műholdak által sugárzott szignál három információt tartalmaz. A jel küldésének időpontját, amelyet a műholdakon üzemelő 14 nanoszekundum (a nanoszekundum a másodperc milliárdod része) pontosságú atomórák szolgáltatnak, a szatellit aktuális helyzetét és a többi üzemelő műhold hozzávetőleges pozícióját. Ezekből az adatokból a vevő kiszámolja, hogy a műhold milyen messze van tőle pillanatról pillanatra. Ha legalább négy műhold jeleit veszi, a háromszögelés és más módszerek segítségével meghatározza helyzetünket.
A kínaiak 2000-től működtetik Pejtou (Göncölszekér) elnevezésű rendszerüket. Minthogy a Pejtou három működőképes műholdból áll, csak Kína területén használható, és ott is korlátozottan. A fejlesztésére az évek során több, utólag módosított terv született. Erre utal az, hogy 2006-ban Kína együttműködési megállapodást kötött az Európai Unióval arról, hogy csatlakozik a tervezett európai Galileo rendszerhez. Két évvel később azonban a Galileóval kapcsolatos elégedetlenségét hangoztatva maga kezdett műholdakat felbocsátani az űrbe. Jelenleg nyolc olyan műhold kering a Föld körül, amelyek Kína második generációs, Compass (Iránytű) elnevezésű navigációs rendszerét alkotják majd, a bejelentések szerint 2012-től. A GPS-hez hasonlóan tízméteres pontosságú helymeghatározást lehetővé tevő rendszer 2020-ra épülhet ki teljesen, az azonban kérdéses, hogy a kínaiak kinek és milyen feltételek mellett engedik meg a használatát.
Több ország működtet, illetve tervez regionális hatókörű műholdas navigációs rendszereket, így Franciaország, Japán és India is, a GPS-hez fogható léptékű vállalkozás azonban csak egy van, az orosz Glonass. A rendszer története nagyon hasonlít a kínai Iránytűéhez, azzal a különbséggel, hogy a hasonló szintű kiépítettséget az oroszok harmincöt év alatt érték el. A saját navigációs rendszer kiépítését nem sokkal a GPS fejlesztésének megkezdése után, 1976-ban határozták el Moszkvában. A nyolcvanas években számos műholdat lőttek az űrbe, mígnem 1995-re sikerült lefedniük Oroszország területét. A kilencvenes évek második felében aztán az orosz gazdasági összeomlás hatásaként elhanyagolták a Glonasst, amelynek modernizálása és továbbfejlesztése csak az ezredforduló után folytatódhatott. Vlagyimir Putyin az orosz űrkutatás első számú céljának nevezte a saját globális helymeghatározó rendszer kiépítését. A programba pumpált összeget hatalmasra növelték, amely ma az orosz űrkutatási hivatal költségvetésének harmadát jelenti. Várhatóan az idén vagy jövőre megkezdhetik a folyamatos helyzetmeghatározó szolgáltatást az egész földön.
A Glonass és a GPS technikai szempontból nem sokban különbözik egymástól. Mindkettő ingyenesen használható, és ahol mindkettő jelei foghatók, hasonlóan pontosak. Sőt az újabb és drágább műholdvevők mindkettőnek a jeleit egyszerre képesek kezelni, így a pontosság tovább növelhető, és elérheti a két–négy métert is. Ha a közeljövőben valóban sikerül az állandó, megbízható globális szolgáltatáshoz szükséges huszonkilenc-harmincra növelni a működő műholdak számát, egyenrangú alternatívája lehet a GPS-nek. A várakozások szerint a Glonass piaci értéke 2015-re csak a szállítási navigáció területén ezerhatszáz százalékkal növekszik, és 120 milliárd rubelre (780 milliárd forintra) rúg. Ez úgy lehetséges, ha az orosz rendszer magához csábít olyan ipari felhasználókat, amelyek korábban kizárólag az amerikai GPS-t használták. Erre főként az északi sarkkörhöz közel tevékenykedő vállalatok körében van esélye. A Glonass-műholdak ugyanis északabbra helyezkednek el, mint a GPS-szatellitek, így az Északi-sarkhoz közeledve pontosabb helymeghatározást tesznek lehetővé, mint amazok. Nem csoda, hogy az oroszok az első szerződést a svéd Swepos vállalattal kötötték, amely amolyan viszonteladóként más cégeknek nyújt navigációs szolgáltatást. A megállapodáson felbuzdulva Putyin miniszterelnök már széles körű együttműködést ajánlott a Glonassban svéd kollégájának minapi találkozójukon.
Elsődleges fontosságúnak látják tehát a világ vezető hatalmai az önálló műholdas navigáció kiépítését, és néhányan már többé-kevésbé működő rendszerrel rendelkeznek. Egy szereplő azonban látványosan hiányzik a színről: az Európai Unió. Persze nem arról van szó, hogy az unió döntéshozói ne terveznének önálló európai rendszert, hiszen ez lenne a Galileiről elnevezett Galileo. A program célkitűzései becsülendők: ez lesz az egyetlen eleve polgári célra fejlesztett navigációs rendszer, amely mindenkinek ugyanolyan pontosan működik, legyen az katona vagy civil. A terv azonban mindeddig nehezen nevezhető sikertörténetnek.
A tervezés 1999-ben kezdődött, ám csakhamar pénzügyi nehézségek támadtak, a költségek egyre magasabbra kúsztak, a befektetők pedig nem nagyon látták, mikor térülhet meg a befektetésük. A 2001. szeptember 11-i terrortámadások után az Egyesült Államok nyíltan ellenezni kezdte a Galileót, mondván, ha működésbe lép, Amerika már nem tudja egy gombnyomással elvágni a világot a műholdas navigációtól, ha épp úgy látja jónak. Ez az érv azonban éppen ellentétes hatást váltott ki, mint ahogy az amerikaiak várták. Az Európai Unió tagállamai megértették az önálló rendszer jelentőségét, és összeadták a szükséges pénzt a folytatáshoz.
Csakhogy a Galileo sorsa hosszú távon ezzel sem fordult jobbra. A mögöttünk hagyott évtized az amerikaiakkal folytatott diplomáciai huzakodással és az egyre súlyosbodó pénzügyi gondokkal telt. Az előbbit 2004-ben egyezménnyel sikerült lezárni, pedig vérmesebb amerikai politikusok a Galileo-műholdak lelövésével is fenyegetőztek. A pénzügyi gondok azonban maradtak, sőt évről évre súlyosbodtak. A finanszírozási gondok arra kényszerítették a döntéshozókat, hogy csökkentsék a tervezett műholdak számát, általában a teljes Galileo-projekt költségvetését, egyúttal távolabb és távolabb tolják a rendszer üzembe helyezésének határidejét. A megszorításokat és a tervezett műholdak tizennyolcra csökkentett számát a következőképpen kommentálta az azóta lemondott Paul Verhoef igazgató: „Hogy értsék, mit jelent ez: így évente három hétig műholdas navigáció nélkül maradunk.” A Galileóról érkező legutóbbi hírek is arról szóltak, hogy bár az unió vezetői a projekt mellett vannak, az igényelt többletforrások nem építhetők be a közösségi költségvetésbe.
A közeljövőben tehát csak a már most is működő amerikai GPS-re és a néhány éven belül teljesen elkészülő orosz Glonassra támaszkodhatunk. Abban viszont csupán reménykedhetünk, soha nem döntenek majd úgy, hogy lekapcsolják vagy megfizethetetlenül drágává teszik a mára létfontosságúvá vált szolgáltatást.
2011. június 11.
