A vegyészeknek manapság meglehetõsen rossz a sajtójuk.
A nõi magazinokból okosodó tömegek szerint mérgezõ
anyagokat állítanak elõ, amelyeket aztán nyereségvágyból
velünk etetnek meg. E szemlélet miatt veszik föl a kesztyût
a Száz kémiai mítosz címû kötet szerzõi.
Nemrégiben véletlenül végighallgattam két hölgy beszélgetését a villamoson. Egyikük tájékozottnak tűnt az ezoterikus kémiában, mert éppen a lúgosításnak nevezett étkezési elmélet vegyi alapjait magyarázta a másiknak, aki hallhatóan minden szót elhitt, még ha nem is értette őket. Az elmondottak szerint ha sok húst eszünk, akkor a hús fehérjemolekulái az emésztőrendszerben aminosavakra bomlanak. Ahogy a nevük is mutatja, ezek savak, elsavasítják az egész szervezetet, és ez minden baj forrása. Hogy a lúgosítás elmélete miért nincs köszönő viszonyban sem a valósággal, arra itt nem térünk ki, megtettük ezt korábban (Mese a brokkoliról, 2011. augusztus 6., az interneten: tinyurl.com/brokkoli). Az eset jól mutatja, hogy a tudományos tények nehezen jutnak el az emberekhez, gondolkodásukat sokszor a hiedelmek és a megszokások vezetik. A kémia e tekintetben különösen nehéz helyzetben van.
– Az emberekben élő mítoszoknak több forrásuk is van, általában ezek kombinációja okozza őket. A tévhitek jelentős része nem mond ellent a hétköznapi tapasztalatoknak, és gyakran általánosítással születnek a szükségszerűen korlátozott személyes ismeretekből – véli Lente Gábor, a Debreceni Egyetem szervetlen és analitikai kémiai tanszékének munkatársa, a Száz kémiai mítosz (Akadémiai Kiadó, 2011) egyik szerkesztője. – Nemegyszer korábbi, ma már el nem fogadott tudományos elméletek élnek bennük tovább. Sokan még ma is azt hiszik, hogy a természetes és a mesterséges anyagok között elvi különbség van, pedig az ezt állító „vis vitalis” elméletet már a XIX. században megcáfolták.
A vegyészettől való viszolygás nem veleszületett tulajdonsága az embernek, azt másoktól kell eltanulnunk.
– Gyerekkorban mindenkiben megvan az egészséges érdeklődés az őt körülvevő világ iránt. Ha a diák az őt érdeklő ismereteket tanulhatja az iskolában, számára is emészthető formában, akkor fennmarad az érdeklődése, ellenkező esetben azonban ellenérzés alakul ki benne – nyilatkozta lapunknak Kovács Lajos, a Szegedi Tudományegyetem Orvosi Vegytani Intézetének munkatársa, a kötet másik szerkesztője. – Én gyakran tartok bemutató kísérleteket óvodásoknak, kisiskolásoknak, és nagyon érdeklődnek.
Kovács szerint, bár az egész világon erős az emberekben (főként a nőkben) a kemofóbia, tehát a vegyi anyagoktól való félelem, Magyarországon még az általános tendenciákhoz képest is rossz a helyzet. Míg az Európai Unióban átlagosan az emberek harmada szerint van probléma az élelmiszeradalék-anyagokkal, hazánkban több mint nyolcvan százalékuk vélekedik így. Ebben a környezetvédő szervezeteknek komoly hatásuk van. Számos esetben torz módon, eltúlozva és szakszerűtlenül fogalmazzák meg állításaikat. Az például, hogy kimutatható egy anyag jelenléte a mintában, még nem jelenti, hogy bármiféle gondot okoz, hiszen fontos a mennyisége és ennek változása is. Maguk a vegyészek is okolhatók azonban az ellenérzések terjedésével.
– Bizonyos szempontból a kémikusok, illetve vegyipari szakemberek hibája a vegyfóbia létrejötte. Sokáig ugyanis nem tartották fontosnak a társadalom meggyőzését a kémia hasznosságáról, amely számukra magától értetődő volt – mondja Lente Gábor. – A téves nézeteket azonban sokszor puszta üzleti érdekből is terjesztik a saját bevallásuk szerint „természetes” anyagokat tartalmazó termékek előállítói és forgalmazói. Az ilyen termékek gyakran semmivel nem természetesebb eredetűek versenytársaiknál, s ez a felhasználási célokat ismerve sokszor nem is lenne különösebben kívánatos.
E–150, E–260, E–300, E–948: sokak szerint e jelzések mérgeket takarnak, így távolról kerülnünk kell minden ételt, amelynek összetevői között az európai élelmiszeradalék-nyilvántartásban engedélyezett, így E-vel jelölt anyagok is megtalálhatók. Pedig a karamell, az ecet, a C-vitamin és az oxigén nem biztos, hogy mérgező (ugyanis ezek E-számait soroltuk fel). Az élelmiszerekben található adalékanyagoktól való félelem oka, hogy bizonyos fajtáikat betegségekkel hoztak összefüggésbe. E betegségek között a kellemetlen bőrkiütésektől a rákig szinte mindent megtalálhatunk. Az „összefüggésbe hozás” nem azt jelenti, hogy mindenki megbetegszik, aki elfogyaszt egy adalékanyagot tartalmazó kekszet. E vizsgálatok általában azt mutatják ki, hogy a káros hatás megjelenéséhez akkora mennyiséget kell megennünk az általában milligrammos léptékben jelen lévő anyagokból, amekkorát egyszerűen nem vagyunk képesek. Ám megalapozott lehet az ellenérzés az adalékanyagok bizonyos fajtáival szemben. Nem szabad ugyanis összemosnunk ezen anyagokat. Találunk közöttük tartósítószereket, amelyek az intenzív negatív propaganda ellenére hasznosak, hiszen meggátolják, hogy idő előtt szaporodni kezdjenek az élelmiszerben a baktériumok, amelyek gyakran halálos megbetegedéseket is okozhatnak. E veszélyek pedig sokkal súlyosabbak, mint a vélt vagy valós kockázatok.
Más adalékanyagok, főként a színezékek megítélése azonban ellentmondásos. Vannak közöttük olyanok, amelyek az erre érzékeny emberekben allergiát váltanak ki. Az ember tudatában az evolúció során rögzültek azok a jelzések, amelyek segítségével ki tudta választani a magas tápértékű, friss, egészséges élelmiszereket. De több tízezer évvel ezelőtt még nem létezett dobozos narancslé, kenőmájas vagy mirelit zöldség, így a törzsfejlődés során rögzült preferenciáink ma sokszor téves döntésekre sarkallnak minket. A gyártók pedig igyekeznek a kedvünkben járni, ételfestékekkel kívánatosra színezik termékeiket.
A befőzőszalicil esete különösen érdekes. Mindenki ismeri, elfogadott a használata. A befőttek tetejére szórva meggátolja a penészedést, minthogy gombaölő hatású. Senkiben fel sem vetődik, hogy kampányolni kellene a használata ellen, hazánkban szabadon hozzáférhető az üzletekben. Csakhogy korántsem veszélytelen, máshol nem is engedélyezik élelmiszer-ipari felhasználását. Még E-száma sincs, amely éppen veszélyességét bizonyítja, hiszen még fel sem vették az adalékanyag-nyilvántartásba. A szalicil fájdalom- és lázcsillapító hatását a XIX. században fedezték föl, de súlyos mellékhatásai (izgatja a nyálkahártyát, maró hatása van, allergizál) miatt egy módosulata lett világhírű Aspirin néven, és megalapozta a Bayer gyógyszergyár jövőjét. A gyomorban kifejtett hatásáról talán sokat elmond, hogy tyúkszemtapaszokban is használják, mert képes feloldani a bőrkeményedést. Vannak a szalicilnál sokkal veszélytelenebb tartósítószerek, például a benzoesav vagy a szorbinsav, de ezeket szinte általános elutasítás fogadja. Nevükben ott a sav szó, ami sokak számára mérgező voltuk beismerése. Ők talán nem tudják, hogy a szalicil hivatalos neve: szalicilsav.
A tévhiteket sokszor az emberek leegyszerűsítő vágya táplálja.
– A köztudatban lévő legtöbb kémiai mítosz valótlan, számos esetben azonban olyan összetett a kérdés, hogy csak az összetett válasz lehet a helyes. Jól tudjuk, hogy minden bonyolult jelenségre létezik egy egyszerű magyarázat, amelyről mindig kiderül, hogy téves – mondja Kovács Lajos. – Tipikusan ilyen a Magyarország egyes területein elérhető ivóvízben lévő, az uniós határértéket meghaladó mennyiségű arzén esete. Az ellentmondás abból fakad, hogy természetesen az arzén mérgező, azonban a határérték ésszerűtlenül alacsony. Így ezt a vizet fogyasztók koránt sincsenek akkora veszélyben, mint az ember gondolná, a hivatalok mégis irracionális lépésekre kényszerülnek.
– Az embereknek egyfajta lelki igényük, hogy a számukra lényeges problémák egyszerű megoldási lehetőségeiben higgyenek, akár még a nyilvánvaló bizonyítékok ellenére is. Ezért létezhet még ma is a homeopátia – ért egyet kollégájával Lente Gábor. – A természettudományos ismeretek oktatásakor figyelembe kellene venni ezeket a gyakori tévhiteket. A tanítási módszereket és tankönyveket pedig úgy kell kialakítani, hogy segítsenek eligazodni ezekben a kérdésekben.
Azért a kötetben szerepel olyan mítosz is, amelynek cáfolata kedves lehet sokunk számára. A csípős paprikáról azt tartják, hogy más erős fűszerekhez hasonlóan gyomorfekélyt okoz. Ennek alapja, hogy az intenzív aromájú illóolajok vérbőséget okoznak a gyomorban, fokozzák a gyomorsav elválasztását, a sav pedig kimarja a gyomor nyálkahártyáját, súlyosbítva a már ott lévő fekélyt. Nos, egyre több tudományos bizonyíték utal arra, hogy a paprika esetében ez nem igaz. Az erős ízű fűszerek hatóanyagai ugyanis teljesen különböző szerkezetűek lehetnek. Sőt bizonyos megfigyelések szerint az erős paprika rendszeres, de mérsékelt fogyasztása egyenesen csökkenti a gyomorfekély kialakulásának kockázatát.
2012. február 4.
