A december végén egyre gyakrabban keresett jótékonyság, erény és önzetlenség nem csupán kultúránk alkotása,
e viselkedésformáknak egyértelmû törzsfejlõdési elõképeik vannak, vallja Bereczkei Tamás evolúciós pszichológus.
Az erény természete címû kötetében is megfogalmazott nézetei szerint az adakozás formái a kõkori társadalmakban
gyökereznek, és furcsa módon a jótékony ember érdekeit ugyanúgy szolgálják, mint a szükséget szenvedõkéit.
Civilizációnk terméke a jó szándék, vagy biológiai gyökerei is vannak?
– Fontos ez a kérdés, hiszen az európai kultúrtörténetben nagyon erősen meggyökerezett az a nézet, miszerint mi, emberek alapvetően önzőek vagyunk, és csak a társadalmi normák hatására válunk önzetlenekké. Freud szerint a születéskor meglévő tudat alatti ösztöneink az önérdek érvényesítését szolgálják, majd a szuper ego, a társadalmi elvárások szelídítik meg ezeket az ösztönöket. Az újabb kutatások azonban egyértelműen abba az irányba mutatnak, miszerint az ember evolúciója során tett szert azokra a magatartásbeli jellegekre, amelyek az együttélést szolgálják. Nem arról van tehát szó, hogy biológiailag önzőek vagyunk, társadalmilag pedig nagylelkűek, hanem mindkettőnek vannak biológiai és társadalmi alapjai egyaránt.
– Hogyan tudjuk megfogni a meglehetősen ködösen hangzó jó szándékot tudományos módszerekkel?
– Felbonthatjuk több, egymással összefüggő, de egyenként pontosabban meghatározható képességekre. Az egyik legfontosabb közülük az empátia, a másik emberrel való együttérzés, gondolataira való ráhangolódás képessége. Kiderült, hogy ez nem tanult viselkedés, sokkal inkább az emberi idegrendszer egyik alapvető megnyilvánulása. Egy kísérletben a résztvevők ujját tűvel megszúrták, miközben agyuk aktivitását funkcionális mágneses rezonanciás képalkotó berendezéssel, FMRI-vel vizsgálták. Ez az eszköz ki tudja mutatni, hogy az agy mely területei dolgoznak éppen, hol történik az információ földolgozása. Ezután ugyanazon alanyoknak végig kellett nézniük, amint másoknak okoznak fájdalmat a tűvel. Úgy találták, hogy agyuk ugyanazon területe, az érzelmek átélésében fontos szerepet játszó cinguláris kéreg aktiválódott, mint amikor a saját ujjukat szúrták meg. Tehát ugyanúgy reagálunk mások fájdalmára, ahogyan mi magunk is átéljük.
– Mikor jelenik meg az empátia képessége az emberben?
– Már egészen pici korban. Az újszülöttek hajlamosak sírva fakadni, ha más gyerekek sírását hallják. Az ember, úgy tűnik, veleszületetten empatikus. Különösen érdekes azonban, hogy ez a képesség jószerével csak ránk jellemző. Bár van néhány kutató, aki szerint már az emberszabású majmok is mutatnak olyan viselkedésbeli jellegzetességeket, amelyek empátiaként értelmezhetők, de igazából hiányoznak belőlük e képesség egyértelmű jelei. Bármennyire szeretünk „nemes lelket” tulajdonítani az állatoknak, nem rendelkeznek a legtöbb, jónak tartott emberi képességgel. A rokon állatok egymás között lehetnek önzetlenek, de idegenekkel szemben kifejezetten nem viselkednek így. Az egymást segítő emberi megnyilvánulások másik elemét, az együttműködés jeleit megtaláljuk az állatoknál, de ez is alapvetően különbözik a mienktől. Az ember számára az együttműködés aktusa önmagában is pszichológiai jutalomforrás lehet.
– Tehát nem is feltétlenül a közös cél elérése a fontos?
– Számos kísérletben kimutatták, hogy miközben az emberek hajlandók együttműködni, sőt gyakran örömmel támogatnak másokat, agyuk középagy nevű részének „jutalmazóközpontjában” megnő az aktivitás. Az ott termelődő dopaminhormon fölszabadulása pedig jóleső érzéssel jár. A kölcsönös együttműködés tehát megelégedésünkre szolgál. Még akkor is, ha csalással nagyobb nyereségre tehetnénk szert, számunkra az együttműködés maga az igazi pszichológiai jutalom. Tele vagyunk tehát huzalozva az együttélést és az egymás segítését lehetővé tévő képességekkel, és erről korábban vajmi keveset tudtunk.
– Az evolúciókutatók többsége az egyént vagy az egyedet tekinti a szelekció alanyának, tehát szerintük végső soron azért alakulnak ki képességeink, hogy az nekünk legyen előnyös. Kevesen vannak, akik a csoportszelekciót tartják érvényesnek, az ő értelmezésükben a csoporttagok képességei a csoport túlélését segítik. Amikor jót teszünk embertársainkkal, ez melyik értelmezés szerint „logikus” döntés?
– Az biztos, hogy azok a viselkedésformák, amelyek hátrányosak voltak az egyén vagy a csoport számára, nem maradhattak fönn tartósan. Sokan tartják úgy, hogy azért alakult ki bennünk az együttműködés képessége, mert az ember évmilliók óta zárt, száz-százötven fős csoportokban élt. E csoportok nagycsaládok voltak, ahol a tagok önfeláldozása gyakran rokonaik túlélését segítette. [Az elmélet kidolgozásában úttörő szerepet játszó Robin Dumbarral készült interjúnkat 2009. április 4-i számunkban olvashatták, illetve elérhetik az interneten a bit.ly/tNCmHx címen.] A csoport túlélése pedig akkoriban elengedhetetlen fontossággal bírt az egyén boldogulása szempontjából. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a jótékonykodás az egyén számára is előnyös lehet. Az élet számos területén megfigyelhető, hogy az adakozó embernek megnő a társadalmi presztízse, népszerűsége, befolyása.
– Önös érdekből vagyunk hát önzetlenek?
– Részben. Kutatócsoportunk elvégzett egy való életben játszódó kísérletet, amelyben tehát nem szimuláltuk a valóságot, hanem a résztvevők úgy cselekedtek, mintha nem is vizsgálat folyna éppen. Egyetemistákat kértünk meg, hogy társas kapcsolataikat fölmérő teszteket töltsenek ki. Amikor aztán föltérképeztük szociális helyzetüket a csoporton belül, megkértünk valakit egy karitatív szervezettől, hogy jótékony cselekedetekre kérje föl az egyetemistákat. Például arra, hogy kísérjenek el beteg gyerekeket az állatkertbe, segédkezzenek véradásnál vagy hajléktalanok egészségügyi ellátásánál. Ezek egyszeri, ingyenes, mindenféle utólagos megtérülést, viszonzást nélkülöző cselekedetek voltak. Azt találtuk, hogy az emberek sokkal hajlandóbbak voltak jelentkezni, ha csoporttársaik látták a felajánlkozásukat, mintha csendben, anonim módon kellett feliratkozniuk. A nyíltan jelentkező, tehát nemeslelkűségüket bizonyító egyetemisták reputációja, népszerűsége később megnőtt csoportjukban.
– Miért segítünk olyanoknak, például távoli földrészeken élő éhezőknek vagy természeti csapások elszenvedőinek, akik valószínűleg sohasem fogják viszonozni cselekedetünket, sőt akikkel jó eséllyel még találkozni sem fogunk soha?
– Ennek hátterében részben ugyancsak a saját csoporttagjaink felé mutatott, önmagunkról kialakított kép állhat. Időnként tapasztalhatjuk, hogy egy ismerősünk kérkedik jó cselekedeteivel. Egy-egy megfelelő pillanatban elejtett megjegyzés már elég arra, hogy a közösség tudomására hozzák jótékonyságukat. Ez semmit sem von le a jó cselekedetek értékéből, az önérdek követése eszköz a segítségnyújtás megvalósításában. Vannak, akik szerint a sajtóban megjelenő nagyszabású levesosztó és hasonló segélyakciók is az adakozók azonosíthatóságát szolgálják, holott sokszor ésszerűbb lenne csendben kitölteni egy csekket. Sokan adnak valamit, ami jó érzéssel tölti el őket, de az adomány feladásának pillanatában véget is ért az aktus részükről. Nem törődnek a továbbiakban azzal, hogy az adomány valóban segített-e bárkin is.
– Ők a saját megnyugtatásuk miatt jótékonykodnak?
– Fontos hangsúlyoznunk, hogy nem általánosíthatunk, de bizonyosan vannak olyan emberek, akik a saját szorongásukkal küzdenek meg ilyen módon. Az emberi szenvedés képeit látva olyan negatív kedélyállapotunk alakulhat ki, amelytől menekülni próbálunk, és ennek egyik eszköze, ha adakozunk. Az adakozásra felszólító hirdetményeket gyakran éppen úgy fogalmazzák meg, hogy szorongást keltsenek az emberben. Kétségtelenül úgy vagyunk megalkotva tehát, hogy nehezen viseljük el mások szenvedését. Nagy kérdés, hogy mások segítése csupán „önző önzetlenség” részünkről, vagy valóban létezik igazi altruizmus. Erről jelenleg is vita folyik a szakirodalomban. Evolúciós értelemben az önzetlenség csak az önérdek szolgálatában alakulhatott ki, de mára önálló motiváció lett sok emberben. Sokan vannak, akik az empátia, az együttműködési készség és mások megértésének „adományát” az igazi, semmilyen hasznot nem hozó önzetlenség szolgálatába állítják.
– Ha az önzetlen, együttműködést segítő magatartásformák a százötven fős emberi csoportokban alakultak ki, hogyan maradhattak fönn máig, amikor felfoghatatlanul sok ismeretlen ember él egymás közelségében?
– Hiába vagyunk sokmilliónyian, a kis csoportok tovább élnek. Számos egyesület, klub, miközben tevékenységük valóban lehet fontos, azért létezik, hogy az emberek kis létszámú csoportokhoz tartozhassanak. E csoportokon belül törekszünk a népszerűségre, arra, hogy társaink lássák elismerésre méltó cselekedeteinket. Ma is élnek természeti népek kis létszámú közösségekben, így van lehetőségünk összehasonlítani az ő önzetlen megnyilvánulásaikat a sajátjainkkal. Sokan mondják, hogy a civilizáció megrontotta az embert, én azonban nem látom ilyen pesszimistán a helyzetet. Az előbbieknél más a jó cselekedetek formája, mint az ipari társadalmakban. Ott ritka az anonim adomány, hiszen ők egymás közelségében élik le egész életüket. A kölcsönös segítség a mindennapi együttműködés szerves része. A vadászó-gyűjtögető népeknél a zsákmány elosztása nem érdemek alapján, sokkal inkább szükség szerint történik, tehát adott esetben sokkal több élelmet kap a legtehetségtelenebb vadász, ha sok gyermeke van. Ezek nem adományok, az elosztás inkább jól működő tranzakciók rendszereként értelmezhető. Az adományozók befolyása ezáltal nő a csoporton belül.
– Az állatvilágban csak rokonok között beszélhetünk valódi önzetlenségről. A családtagok ott azért segítik egymást, hogy rokonaik, amelyek hasonló géneket hordoznak, túléljenek, így az önzetlen egyed genomjának egy része is továbbörökítődhet. Az embernél is megfigyelhető, hogy családtagjait jobban segíti?
– Számos vizsgálatban kimutatták, hogy dacára az ipari társadalmakról alkotott közkeletű vélekedésnek, a rokoni kapcsolatok továbbra is meghatározó jelentőséggel bírnak. Súlyos anyagi vagy egészségi szükséghelyzetben elsősorban rokonainkhoz fordulunk, és csak utánuk hívjuk barátainkat. Még akkor is igaz ez, ha esetleg barátainkat gyakrabban látjuk, mint rokonainkat. Viszont így karácsony idején nem állíthatom, hogy az önzetlen, segítő szándékú tettek mindig az önérdek szolgálatában állnak, sem azt, hogy szelektíven a rokonaink felé irányulnak. Úgy tűnik, hogy mégiscsak létezik egyfajta belső hajtóerő bennünk, amely a jó cselekedetek irányába tol bennünket, ezt azonban nagyon nehéz tudományos eszközökkel kimutatni.
– A karácsonyi ünnepek előtt minden évben több jótékonysági akciót szerveznek, mint az év egyéb időszakaiban. Az emberek valóban adakozóbbak ilyenkor, vagy csak a média szűrője engedi át jobban e témát?
– Az ajándékozási gesztus mindig is köteléket teremtett a csoport tagjai között. Nem is kell minden elemét tanulnunk, egészen kis gyermekek is megosztják ételüket, játékaikat szüleikkel vagy társaikkal. Bár karácsony idején személyes ajándékaink nagy részét családtagjainknak, barátainknak szánjuk, ilyenkor mindenki igyekszik megfelelni a felfokozott társadalmi elvárásoknak is. Normarendszerünk ezekben a hetekben kiáltóan követeli a segítségnyújtást. Nemcsak a sajtóban megjelenő hangzatos akciók alkalmával, de a családon belül ugyanúgy. Az ajándékozással személyes kapcsolatainkat próbáljuk ápolni olyan világban, ahol a személytelen kapcsolatok uralkodnak.
Bereczkei Tamás evolúciós pszichológus 1956-ban született Egerben. Miután biológusi diplomát szerzett a József Attila Tudományegyetemen és filozófiai oklevelet az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, 2003-ban a pszichológiai tudományok területén lett a Magyar Tudományos Akadémia doktora. Jelenleg a Pécsi Tudományegyetem egyetemi tanára, az ottani pszichológiai intézet vezetője. Evolúciós pszichológiai kutatásai számos témakört, így a párválasztást, a reproduktív stratégiákat, az altruizmust, az élettörténeti pályákat és szülői gondoskodást ölelik föl. Kötetei közül néhány: A belénk ivódott múlt (Dialóg, 1998), Evolúciós pszichológia (Osiris, 2003), Az erény természete (Typotex, 2009).
2011. december 31.
