Talán a legjobban csodált virágok az orchideák. Virágaik sokszor olyan színpompásak, hogy a liánok mellett a fákon élő, szakszóval epifiton képviselőik fémjelzik leginkább a buja trópusi esőerdőt a hidegebb tájak lakói számára. Az értük való rajongás néha abszurd jelenségeket hívott életre. Minthogy nagyon kevés orchideacsodáló teheti meg, hogy természetes élőhelyükön keresse föl a trópusi virágokat, évszázadok óta igyekeznek a mi mérsékelt égövünk körülményei között is életben tartani és szaporítani őket.
Ehhez melegházi környezet kell, az emberek pedig képesek megvenni egy-egy levágott és tápoldattal teli üvegfiolába dugott virágot az erre a célra gyártott műanyag tokban, és szeretteiknek ajándékozni. Nehéz elképzelni egyértelműbb bizonyítékát a természettől való totális elszakadásnak, mint a bedobozolt, de még élő lények polcra helyezését.
Pedig nagyon tévednek, akik azt gondolják, hogy semmi esélyük természetes környezetükben megfigyelni az orchideákat. Hiszen jó eséllyel alig néhány kilométerre tartózkodnak e virágok élőhelyétől. E növénycsoport, a földi flóra legnépesebb családja ugyanis az Antarktisz kivételével mindenhol megtalálható bolygónkon – derül ki Magyarország orchideáinak atlaszából. A huszonötezer ismert orchideafaj több, mint az emlősök és a madarak száma együttvéve, minden tizedik növényfaj orchidea. Amint a címből sejthető, hazánk sem kivétel, csak itt hagyományosan kosbornak hívják az orchideát. Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály (a Ludas Matyi írója) 1807-ben jelentették meg Magyar füvészkönyvüket, amelyben először igyekeztek a Linné által megalkotott rendszertani elvek szerint kategorizálni a magyar flórát. Ők választották a családnévadó Orchis növénynemzetség hivatalos magyar nevéül a XVI. század óta ismert kosbor nevet, és adtak a fajoknak az alkatukra utaló megkülönböztető jelzőt. Így lett például kétlevelű kosbor, szúnyoglábú kosbor vagy jó szagú kosbor.
A Magyarország orchideáinak atlasza tudományos igényű fajleírásai, előfordulási térképei, a virágzás idejét és a faj által igényelt talajkémhatást ábrázoló grafikonjai mellett természetesen nem veszi el az olvasóktól az orchideák legnagyobb vonzerejének élményét sem. Biztosan lesznek, akik a növények teljes habitusképét látva fanyalogva jegyzik majd meg, hogy a trópusi orchideákhoz képest a magyar kosboroknak igen piciny virágaik vannak. Egyrészt az a néhány meleg égövi faj, amelyet éppen nagy virágai miatt nemesíteni kezdtek a még nagyobb virágok elérése érdekében, nem reprezentálja a vadon élő trópusi kosborfélék összességét. Másrészt, legyenek bár valóban kicsik a hazai fajok virágai (a képünkön látható bugaci nőszőfű külső szirmai, hivatalos nevükön lepellevelei nyolc-tíz milliméter hosszúak és három-négy milliméter szélesek a valóságban), megfelelő nagyításban pontosan olyan lenyűgözők, mint az esőerdőkben növő tenyérnyi virágú rokonaik. A könyvre ebből a szempontból sem lehet panasz, hiszen a virágokat egész oldalakat beterítő makrofotók mutatják be.
A kötet szerzői láthatóan a teljességre, hazánk összes kosborfajának bemutatására törekedtek e könyvben. Munkájuk tökéletességében azonban sohasem lehetnek biztosak, hiszen kisebb növénypopulációk az ország legvalószínűtlenebb pontjain is megbújhatnak. Ezek felderítésében az amatőr botanikusok segítségét is szívesen fogadják. Arra kérik az olvasókat, hogy ha kosborokra bukkannak ott, ahol térképükön nem szerepelnek, fényképezzék le őket, és a fotót küldjék el nekik.
(Magyarország orchideáinak atlasza. Szerk.: Molnár V. Attila. Kossuth Kiadó, Budapest, 2011. Ára: 9900 forint)
2011. június 25.
