Szakított elődeivel A majmok bolygójának sokadik feldolgozása, nagyobb súlyt fektet a történet tudományos hátterére. Az utóbbi évek jól ismert biológiai kliséi köszönnek vissza: génmódosítás, vírusok, világjárvány. De vajon elegendőek ezek a népszerű közhelyek ahhoz, hogy feledjük, mire képesek és mire lennének képesek a majmok?
Nemhiába része a tudományos fantasztikum műfaji megnevezésének a tudomány szó. A legjobb sci-fi írók nagyon kényesek arra, hogy műveiket a lehető legteljesebb mértékben a valós tudományos tényekre alapozzák, és csak ott engedik fantáziájukat elrugaszkodni a valóságtól, ahol ez feltétlenül szükséges. Arthur C. Clarke amellett, hogy számos szakkönyvet, egyetemi tankönyvet írt, gyakran a regényeiben írtakat alátámasztó tudományos értekezéseket is felsorolta könyve végén.
Mindez kevéssé jellemző Pierre Boulle 1963-ban megjelent regényére, A majmok bolygójára, amely alapján a kultikussá vált filmsorozat készült. Néhány kukacoskodó kritikus már a címnél megakad, mondván, egy bolygón, amelyet majmok uralnak, nincs semmi különös, hiszen rendszertanilag mi magunk is majmok vagyunk. Persze a tudományos megalapozatlanság semmit nem von le a mű jelentőségéből, illetve sikeréből. Az eredeti regény nem szakítható ki születésének kontextusából: a hidegháború kellős közepén írt mű társadalomkritikai éle az emberi civilizáció mulandóságára, a kultúrák közötti meg nem értettség veszélyére irányítja a figyelmet.
Az atomháború jelentette fenyegetés (amelynek jelentős szerepet szántak az első film négy folytatásában) egészen biztosan kevésbé foglalkoztatja már a filmrajongókat, így a hazánkban csütörtökön mozikba kerülő újbóli feldolgozás, A majmok bolygója: Lázadás teljesen más történetszálat indít el.
Most is a Caesar nevű csimpánz robbantja ki a majmok (pontosabban az emberszabású majmok) felkelését. Caesar örökölte anyja kivételes intelligenciáját, amelyet az Alzheimer-kór gyógymódja után kutató emberek plántáltak belé. Ennek módszere meglehetősen homályos, mindenesetre minden hollywoodi katasztrófafilm jolly jokere, azaz egy vírus segítségével átprogramozták a DNS-ét, ezzel megnövelték gondolkodásbeli képességeit. A történet folytatása innentől jórészt kitalálható. Caesar titokban megfertőzi a többi majmot, amelyek később kiszabadulnak, és megkezdődik a vélhetően több további részen keresztül zajló apokaliptikus háború. A készítők érezhették, hogy néhány, az átlagnál kicsit okosabb majom és a bombákkal, repülőgépekkel felszerelt emberiség küzdelme meglehetősen komikus lenne, ezért sportszerűségből kitalálták, hogy az a vírus, amely a majmokat okosítja, az embereket megöli. A kialakuló világjárvány pedig kiegyenlíti az erőviszonyokat.
A történet nem túl eredeti, ám számos izgalmas tudományos kérdést vet fel. Valóban olyan intelligensek az emberszabású majmok, hogy értelmük összevethető a mienkkel? Tudnak-e beszélni, vagy mindez csak gyerekmese? Képesek-e az állatkertben kedvesen játszadozó csimpánzok a filmben látható brutalitásra? Gyógyítható-e az Alzheimer-kór genetikai átprogramozással, egyáltalán, mi okozza sok ember időskori rohamos szellemi leépülését? Mi köze van mindennek a vírusfertőzéshez?
Meglepő, de a film egyes motívumai nem teljesen légből kapottak.
– Mesterséges környezetben el lehet juttatni csimpánzokat a kétéves gyerekek nyelvértési képességének szintjére. Ez azt jelenti, hogy például a híres Kanzi nevű csimpánz egyszerű angol nyelven megfogalmazott utasításokat megértett, és aszerint cselekedett – válaszolta kérdésünkre Miklósi Ádám, az Eötvös Loránd Tudományegyetem etológia tanszékének vezetője. – Aktív beszédre is próbálták tanítani, de abban nem volt enynyire sikeres. Csak egy-két szavas, mondatnak alig nevezhető kifejezéseket mondott ki. E szavak sorrendje viszont véletlenszerű volt.
A sorrend azért igen fontos, mert ez az alapja a nyelvtannak, amely a legtöbb kutató szerint a beszéd alapvető feltétele. Erre nem képesek az emberszabásúak, és a torkuk anatómiai felépítése sem teszi lehetővé az emberihez hasonló összetettségű hangzók kiejtését. A filmbeli majmok azonban intelligenciájuk növekedésével beszélni kezdenek. Minthogy gégéjük változatlan marad, ez valójában lehetetlen.
Bár a vokális képességek hiánya nem feltétlenül jelenti a nyelvi képességek hiányát, hiszen sok néma ember is beszél, kézjelekkel. Éppen az amerikai siketnémák által használt jelnyelv gesztusait igyekeztek évtizedeken keresztül megtanítani a Koko nevű gorillának, elhanyagolható sikerrel.
A múlt század hetvenes éveiben egyébként nagy divat volt az emberszabásúak beszédtanítása, de a sorozatos kudarcok láttán a pénzcsapok elzárultak, e kutatási projektek elhaltak. Mégsem voltak eredménytelenek, hiszen ezek alapján megalapozottan jelenthetjük ki, hogy a majmok nem tudnak beszélni.
A beszédre való képtelenség nem pusztán egy kommunikációs forma hiányát jelenti. Az általánosan elfogadott vélekedés szerint a gondolkodás és a beszéd kart karba öltve, egymást erősítve fejlődött az emberi evolúció során. A majmok mentális lemaradottsága tehát nemcsak oka, hanem következménye is a nyelv hiányának. Sok tekintetben azonban rendelkeznek olyan pszichikai képességekkel (vagy legalábbis e képességek előalakjával), amelyeket hagyományosan sokáig csak az ember sajátjának tartottak.
– Egyes kutatók szerint az emberszabású majmoknak – az elefántok és a delfinek mellett – öntudatuk van. Mindezt azokból a kísérletekből következtetik, amikor az állatok a tükörben felismerték a testük egy szokatlan jellegzetességét, mondjuk az odaragasztott foltot. Ezt értelmezhetjük úgy, hogy a majmoknak éntudatuk van, de az is lehet, hogy csak a saját testüket ismerik föl, amely viszont sokkal szerényebb képesség – folytatja Miklósi Ádám. – A belső tulajdonságokat – mint a lelkiismeret, az etikai képesség és társaik – nagyon nehéz viselkedési teszt alapján felismerni, létüket bizonyítani.
A főemlőskutatók (primatológusok) egy része azon a véleményen van, hogy a csimpánzok igenis lelkiismeretesek, mert a rájuk bízott feladatokat igyekeznek képességeik szerint a legjobban végrehajtani, és ha hibát fedeznek föl, kijavítják. Emellett megkülönböztetik a jót a rossztól, tehát etikusak bizonyos értelemben, és igazságérzetük is van. Ez utóbbit az jelezheti, hogy zavarja őket, ha társuk érdemtelenül nagyobb jutalmat kap. Itt azonban sosem szabad feladnunk egészséges szkepszisünket, hiszen az etikai érzék nem mérhető, nem látható. A biológusok is emberek, és minden erőfeszítésük ellenére hajlamosak kissé túlértékelni a vizsgált állat képességeit, amellyel olykor évtizedeket töltenek. Gyakran olyan fokú intelligenciát tulajdonítanak nekik, amelyet viselkedésük nem támaszt alá.
A film drámaisága a majmok agresszivitásán alapul, hiszen a nézőket különösen nyugtalaníthatja, amikor a kedvesnek, békésnek hitt állatok dühöngeni kezdenek. A mozi primatológus kritikusai is éppen ezt hánytorgatják föl, de ellenkező előjellel. A majmok bolygójának csimpánzai ugyanis ma született bárányok a vadon élő csimpánzokhoz képest. A terepen dolgozó kutatók emlékezetébe kitörölhetetlenül bevésődtek a fékezhetetlen erőszak megnyilvánulásai. Előfordul, hogy látszólag apró nézeteltérések halállal végződnek, kicsinyeket ölnek, és szabályos irtó hadjáratokat indítanak a szomszédos csimpánzhordák ellen. Ilyenkor egyértelműen azok megölése és nem távol tartása a céljuk.
Sok orvosi laboratóriumban használnak főemlősöket kísérleti célra, a rágcsálók létszáma azonban ezeken a helyeken sokszorosan meghaladja a majmokét. Az Alzheimer-kór okait és lehetséges gyógymódját is egereken és patkányokon vizsgálják, nem csimpánzokon. Majmokból a világon egyszerűen nem él annyi, mint amennyire szükség lenne ehhez, és ellátásuk is vagyonokba kerül. Ebből a szempontból a film minden alapot nélkülözően használja fel ezt a népszerű témát, egyedül a vágyott gyógymód dollármilliárdokkal kecsegtető értékében lehet igazság. A betegség valós kutatása sajnos igen vontatottan halad évtizedek óta, az eredmények jórészt a tüneti kezelést segítik, az Alzheimer-kór mindmáig gyógyíthatatlan.
– Az Alzheimer-kór okairól csak elméleteink vannak. Mechanizmusának több lépését ismerjük, de nem tudjuk, hogy mi indítja el a folyamatot. A betegeknél mindenesetre felgyorsulnak az öregedéssel járó idegrendszeri változások, hiszen a korfüggő feledékenység és a tanulási képesség romlása természetes folyamatok – mondja Égerházi Anikó, a Debreceni Egyetem pszichiátria tanszékének munkatársa. – A jelenleg legelfogadottabb hipotézis szerint az Alzheimer-betegek agyában lévő idegsejteken – neuronokon – egy mérgező fehérje plakkjai tapadnak meg, és ezek ölik meg őket. Ennek vannak öröklött tényezői is, hiszen akik rendelkeznek a feldúsuló kóros fehérje génváltozatával, nagyobb eséllyel lesznek alzheimeresek, bár sokan teljesen egészségesek maradnak közülük.
Az Alzheimer-kór egyike a legintenzívebben kutatott betegségeknek, párhuzamosan több száz új gyógyszer klinikai kipróbálása folyik a világban. Eddig egyik sem bizonyult hatásosnak. Nem sikerült kapcsolatot kimutatni a betegek életmódja és betegségük között sem. Számos irányból közelítik a betegséget a kutatók, de ezek között nem szerepel a betegek örökítőanyagának átprogramozása, ahogy a filmben szerepel. Az efféle, csak elméletben létező módszerek a legtöbb emberből kiváltják a helytelennel szembeni ösztönös viszolygást – talán nem érdemtelenül, így nem valószínű, hogy az emberigén-módosítás valaha is elfogadott gyógyító módszer lesz.
Egyébként valóban bevett eljárás a vírusok használata, ha baktériumok vagy növényi sejtek DNS-ét akarjuk módosítani. A vírusok maguk nem képesek szaporodni (a tudósok egy része emiatt nem is tekinti őket élőlényeknek), ezért a gazdasejt örökítőanyagának módosításával saját génjeik átírására kényszerítik.
Minthogy az Alzheimer-kór idegsejtek pusztulásával jár, kézenfekvőnek tűnik, hogy őssejtek segítségével növesszük újra az elhalt neuronokat, majd ezeket ültessük vissza a beteg agyába. Bár az őssejt-technológiát övező csodavárás szükségszerűen keserű kijózanodáshoz vezetett, ebben az esetben érdemes foglalkozni az ötlettel. A New Scientist beszámolója szerint az amerikai Northwestern Egyetem kutatóinak az idén sikerült rábírniuk őssejteket, hogy olyan típusú neuronokká alakuljanak, amelyek a leginkább elpusztulnak a kór előrehaladtával. A puszta transzplantáció azonban nem lehet megoldás.
– Ha nem gátoljuk meg a kóros fehérjék felhalmozódását, akkor azok ugyanúgy meg fogják ölni a beültetett idegsejteket, mint tették azt az eredetiekkel – véli Égerházi Anikó.
2011. augusztus 13.
