Lúgosítás, méregtelenítés, vércsoportok: az örökké jövedelmező fogyókúraüzlet aktuális hívó szavai. E kifejezések a közbeszéd részei, és régi, megbízhatónak tartott cégek is használják őket. Az emberek fel sem teszik a kérdést, hogy van-e bármi értelmük. Pedig érdemes lenne.
Méregtelenítő* – áll szép nagy betűkkel az egyik legnagyobb ételszállító cég által forgalmazott limonádé üvegén. A gyakorlott reklámfogyasztók a csillag láttán már tudják, hogy az apró betűs részt kell keresniük, hiszen abban bújik meg a lényeg. A címke alján ott is a keresett mondat: *„A forgalmazó vezetősége szerint.” Ez nem gúnyos tréfa, hanem a valóság. A cég gyakorlatilag elismeri, hogy semmilyen független vagy legalább objektívnek tekinthető bizonyítéka nincs állítása valóságtartalmáról. Az erősen savanyú limonádét együtt hozza a futár a lúgosítónak nevezett vízzel. A savanyú íz savasságot jelez. Saját méréseink alapján a kémhatását jelző pH-ja 3,1, ami megegyezik az ötvenszázalékos citromléével. A lúgosítónak mondott víz még annyira sem lúgos mérésünk szerint, mint amennyi rá van írva. A címkén szereplő 9,3 helyett a valóságban csak 8,1 a pH-ja, így igen közel áll a közönséges víz semleges kémhatásához. Ezek egymás hatását, már ha van bármilyen hatásuk, vélhetőleg ki is oltják. Amint látható, a népszerű fogyókúrarendszerek tudományos megalapozottsága legalábbis gyenge lábakon áll. Megvizsgáltuk a legismertebbeket, hogy pontosan milyen gyengék azok a lábak.
Savasítás, lúgosítás. Alig jelenhetnek meg életmódmagazinok efféle szalagcímek nélkül: Úgy érzi, hogy elsavasodott? Tudjuk a megoldást! Persze ekkor még kevesen tudják, hogy mit kell érezniük, ha elsavasodtak, de hamar kiderül, hogy fáradékonyságot, fejfájást, hasfájást és más olyan tüneteket, amelyek között mindenki talál magára illőt. A lúgosító diéta teoretikusai szerint minden rossz forrása a szervezet sav-bázis egyensúlyának felborulása. Itt azonnal felkaphatjuk a fejünket, minthogy – hasonlóan sok más, végül humbugnak bizonyult csodatévő elmélethez – ebben is egyetlen jellemzővel (a kémhatással) próbálják megkülönböztetni az „egészséget” a „betegségtől”. Ezzel összemosnak rengeteg eltérő hátterű betegséget a kimerültségtől az allergián és az elhízáson át a rákig.
Nézzük, hogy mit állítanak pontosan! Az elmélet kiötlői a savas kémhatást választották a rossznak és a lúgosat jónak. A savas kémhatású élelmiszerek ezért károsak, miközben a lúgosak egészségesek. Ha valaki nem érzi jól magát, ennek oka valószínűleg az elsavasodásnak nevezett, homályos értelmű állapot. Kérdéses ugyanis, hogy minek a kémhatására gondolnak ekkor. Tesztek állnak rendelkezésre például a vizelet kémhatásának vizsgálatához (az eredmények szinte mindig „kóros” elsavasodást mutatnak, amit csak a mérést végző által árult szerek orvosolhatnak), ebből azonban vajmi kevés tudható a sejtek közegében uralkodó állapotokról.
A diéta előírásai szerint tehát csak lúgosnak gondolt élelmeket szabad fogyasztani. Mivel kevesek tartanak otthon lakmuszpapírt, néha azt is hozzáteszik, hogy a piros színű növények a lúgosak. A valóságban egyszer sem sikerült kimutatni, hogy a kizárólag lúgos kémhatású élelmiszerek fogyasztása egyáltalán befolyásolná a vér kémhatását, és a hirdetők által sulykolt jótékony egészségi hatások is rendre elmaradtak.
Az elmélet tarthatatlanságának belátásához nem kell mást tennünk, mint belelapozni egy élettantankönyvbe. A megevett enyhén lúgos táplálék (az erős lúgok ugyanolyan veszélyesek, mint az erős savak) a nyelőcsövön keresztül a gyomorba jut, ahol a gyomorsav veszi kezelésbe. Ennek nagy része sósav, a pH-ja pedig 1,5 és 3,5 között van, ami nagyon erősnek számít (a tömény sósav pH-ja 1). Ennek meg se kottyan az a kissé lúgos táplálék, bármit is eszünk, a gyomorból a vékonybélbe jutó étel mindenképpen ugyanannyira savas lesz. Ott enzimek ezt a savasságot semlegesítik, és lúgos kémhatásba fordítják, minthogy a vékonybélben aktív emésztőenzimeknek ez az ideális.
A vér pH-ja egy másik történet. Ott az állandóság a legfontosabb, szinte sohasem tér ki a pH a 7,35–7,45 közötti tartományból. A szervezet belső közegének állandósága (ismert szóval: homeosztázisa) olyanynyira fontos, hogy ha a vér kémhatása kicsit is eltér a normális értéktől, azonnal ezzel ellentétes mechanizmusok indulnak be. Előfordulhat azonban, hogy a szervezet sav-bázis egyensúlya valóban tartósan felborul, például veseelégtelenség hatására. Az ilyenkor kialakuló acidózis (savasság) vagy alkalózis (lúgosság) nagyon súlyos betegség, könnyen halálos is lehet. Aki ebben szenved, bajosan tudna besétálni egy természetgyógyászboltba, hogy vagyonokat költsön kétes szerekre. Ha tehát ön életben van, és éppen nem az ágyat nyomja, szinte biztos lehet abban, hogy a sav-bázis egyensúlya tökéletes.
Vércsoportdiéta. Talán a legbonyolultabb molekuláris biológiai folyamatokkal magyarázott étrendi rendszer a vércsoportdiéta. Peter D’Adamo orvos találta ki, és épített rá egész iparágat. Elmélete szerint az ember vércsoportja dönti el, hogy mit szabad és mit nem szabad ennie. Az egész hátterében az élelmiszerekben lévő, lektineknek nevezett cukorkötő fehérjék állnának, amelyek elvileg reagálnak a vérsejtek felületén lévő cukorláncokkal (amelyek típusai meghatározzák a vércsoportot). D’Adamo állítása szerint ha rossz lektineket tartalmazó élelmiszert eszünk, az káros folyamatokat indít el. Evolúciós hátteret is kanyarított a sztorihoz. A 0-s vércsoport szerinte a legősibb, harmincezer éves, és minthogy akkoriban az emberek vadásztak és gyűjtögettek, az ilyen vércsoportú embereknek több húst kell enniük. Ezután következett az A vércsoport kialakulása a földművelés kezdetén, nem meglepő, hogy az A vércsoportúaknak jutnak a zöldségek és a vegetarianizmus. A B csoport tízezer éve jött létre, táplálkozási szempontból az ebbe tartozók a „nomádok”, akiknek erős az immunrendszerük, sokféle dolgot ehetnek, például csak ők fogyaszthatnak tejet. Az AB vércsoport alig ezeréves, logikusnak hangzik, hogy az ő táplálékigényük az A-sok és a B-sek között van. Az egyik legnagyobb receptgyűjtő honlapon közölt leírás olyan részletekig megy, hogy például az A csoportba tartozók ehetnek pontyot, sügért, tőkehalat, pisztrángot, szardíniát, makrélát, nyers lazacot, de szigorúan tilos harcsát, csukát, heringet, angolnát, füstölt lazacot, tintahalat és nyelvhalat enniük. Hogy miért, az rejtély.
Ha a tudományos bizonyítékokat keressük, nem mondhatunk mást, mint hogy a vércsoportdiéta ezer sebből vérzik. Egyrészt semmi nem bizonyítja, hogy a vércsoportoknak bármi közük is lenne az emésztéshez. D’Adamo semmivel nem támasztja alá azt, hogy miért ehetnek az egyes vércsoportokba tartozók éppen azt, amit nekik rendel. Bár több helyütt éppen folyó tömeges klinikai tesztekre hivatkozik, ezek eredményei sehol nem jelentek meg később. Azok a lektinek, amelyek reagálhatnának az AB0 vércsoportrendszer cukormolekuláival, az élelmiszerekben gyakorlatilag nincsenek jelen. Az már szinte említésre sem méltó, hogy a kutatások alapján nem a 0-s vércsoport alakult ki elsőként, hanem az A, és a vércsoportokat meghatározó gének már millió évekkel ezelőtt elválhattak egymástól, így maguk a vércsoportok is hasonlóan idősek lehetnek.
E diéta követése orvosi szempontból is erősen kifogásolható, hiszen egész élelmiszercsoportokat tilt meg válogatás nélkül emberek tömegeinek. Például csak a B vércsoportúak ehetnek tejtermékeket, amelyek rendkívül sok létfontosságú tápanyagot és vitamint tartalmaznak. Végül az is elgondolkodtató, hogy mennyi értelme lehet olyan étrendi rendszernek, amely mindössze négy csoportra osztja az emberiséget, és azt állítja, hogy egyetlen jelleg elég annak eldöntéséhez, hogy mely életmód a neki legideálisabb.
Méregtelenítés. Több mint diéta, egyfajta létszemlélet. A testben felgyűlnek a rejtélyes méreganyagok, amelyeket ki kell onnan pucolni, és máris minden rendben lesz. Hogy pontosan mik ezek a méreganyagok, arról furcsamód hallgatnak a méregtelenítő guruk. Az ő szempontjukból azért érthető ez a titkolózás, mert így állításaik nem cáfolhatók. Hiába nem találnak kórokozókat, nehézfémeket, egyéb ismert toxikus anyagokat a szervezetben, nem kell ezzel törődniük, hiszen egy szóval sem állították, hogy azok okozzák a mérgezést. Szerencsére a méreganyagok számos módon elhagyhatják a testet. Például a fülön keresztül, ha úgynevezett fülgyertyát égetünk benne (csak vigyázzunk, mert az olvadt viasz meleg tud lenni!). Mégis talán az elektromos lábfürdő a leginkább figyelemreméltó. Miközben enyhe áramütésekkel bizsergeti benne áztatott lábunkat, kisvártatva barnává változik a víz, ezzel bizonyítva, hogy méreganyag hagyta el testünket – a lábunkon keresztül.
Koncentráljunk azonban a méregtelenítés étrendet és fogyókúrát illető vetületére, mert természetesen az elhízás is a méreganyagok feldúsulásának következménye. Az elmélet szerint az élelmiszerek rengeteg olyan anyagot tartalmaznak, amelyre a szervezetnek nincs szüksége, sőt mérgező. Ilyenek a színezékek, a tartósítószerek, az ízfokozók és társaik, amelyek a zsírsejtekben akkumulálódnak. Arra nem térnek ki a méregtelenítő szerek gyártói, hogy ezek mely összetevőit kellene keresni a sejtekben. Egyes adalék anyagok valóban allergiás reakciókat válthatnak ki az arra érzékenyeknél, a tartósítószerek használata azonban korántsem önmagáért való dolog. Ezek megakadályozzák olyan baktériumok elszaporodását az élelmiszerben, amelyek sokkalta veszélyesebbek lehetnek, mint a tartósítószereknek tulajdonított, jórészt feltételezett káros hatások (gondoljunk csak a németországi kólibaktérium-járványra!).
A méregtelenítő kúra lényege tehát zsírszegény, minden káros anyagtól mentesnek ítélt élelmiszerek fogyasztása, megtoldva rövidebb-hosszabb koplalásokkal. Ezek hatására a zsírsejtek lebontják a zsírt, amelyből a véráramba kerülnek a méreganyagok, és ezután kiürülhetnek a szervezetből. Talán érthető ezek után a méregtelenítő diéta működése, amelyet az orvosok többsége nonszensznek, de veszélytelennek tart. Az emberek a csak képzeletükben létező méreganyagoktól való félelem hatására zöldségeket esznek, sőt koplalnak, és csodák csodája, ezután fogynak.
Valószínűleg sok olvasó bosszankodik most a fent leírtakon, minthogy nála vagy egy ismerősénél igenis működött valamelyik említett diéta. Ez természetes is, hiszen a fogyókúrák híre leginkább szájhagyomány útján terjed, így ha teljesen hatástalanok lennének, hamar kivesznének a köztudatból. Mindez azonban nem bizonyítja, hogy a diéta hatásmechanizmusa akárcsak köszönő viszonyban is lenne azzal a tudományosan hangzó magyarázattal, amelyet a fogyókúrában anyagi lehetőséget sejtők sulykolnak. Az emlegetett szakkifejezések, rejtélyes vegyületek neve, rövidítések hallatán az emberek könnyebben elhiszik, hogy az adott módszer működhet. Ez a tudat pedig segít elterelni a figyelmüket arról, hogy kevesebbet és alacsonyabb energiatartalmú ételeket fogyasztanak. Pont olyan ez, mint amikor az anyukák mesét költenek a brokkoli köré, hogy rávegyék csemetéjüket az evésére.
Minden fogyókúra felhúzható ugyanis egy kaptafára: több energiát kell leadnunk, mint amennyit felveszünk. Magyarul visszafogottan kell étkeznünk, és többet kell mozognunk.
2011. július 30.
