A ma kezdődő népszámlálás lesz hazánkban az első, amelyen az internet segítségével is részt vehetnek az emberek. A feldolgozandó hatalmas adatmennyiség miatt a statisztikai hivatal mindig is az új technológiák első alkalmazói között volt. Sőt a számítástechnika hajnalán éppen a cenzusok indították el a gyors fejlődést.
Röviddel a háború után a nyugati cégek magyar leányvállalatait államosították vagy elzavarták az országból. Ezt a sorsot szánták az amerikai IBM-nek is, amely 1936-tól volt jelen hazánkban, és főként bankok számítási megbízásait teljesítette lyukkártyás „számítógépek” segítségével. Az 1949-es népszámlálás azonban bebizonyította, hogy a cég gépeire van szükség a létfontosságú statisztikai adatok földolgozásához. Így amikor távozásra szólították fel az IBM-et, és alkalmazottai elkezdték összecsomagolni az összes számítógépet, a hatalom azonnal visszakozott, és afféle kapitalista rezervátumként maradhatott. Az üzlet olyan harmonikusan zajlott később is, hogy a hatvanas években a cég elnöke is ellátogatott hozzánk.
Bár ez a vállalati anekdota kétségtelenül tartalmaz néhány legendagyanús elemet, az biztos, hogy – a nyugati cégek közül szinte egyedüliként – az IBM folyamatosan jelen lehetett a szocializmus évtizedeiben, és az állami statisztikai számítások nagy részét, így a népszámlálások földolgozását is a számítógépein végezték. Pedig már a háború előtt is használtak olyan berendezéseket, amelyeket, bár működési elvük jelentősen különbözött a mai komputerekétől, jobb híján számítógépeknek nevezhetünk.
– A statisztika története Magyarországon 1848-ig nyúlik vissza, a statisztika számítástechnikai eszközökkel való segítéséről pedig 1930 óta beszélhetünk – nyilatkozta lapunknak Balogh Edit, a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) osztályvezetője. – Ekkor, az 1930. évi népszámláláskor Magyarországon először történt kísérlet, méghozzá eredményes kísérlet a népszámlálás gépi úton való feldolgozására, Powers-rendszerű gépek segítségével.
A Powers a XX. század elejének jelentős amerikai számítástechnikai cége volt, amely nagyvállalatok könyvelésében vett részt. 1907-től az amerikai népszámlálási hivatal is igénybe vette szolgálatait. Később beolvadt a hazánkban is ismert, írógépeket gyártó Remingtonba. Abban az időben a legtöbbet használt adathordozó a lyukkártya volt. Ezekre a különböző színű kartonlapokra számokat tartalmazó táblázatot nyomtattak, majd a menetjegykezeléshez hasonló módon kilyukasztották a táblázat egyes celláit. A lyuk helye kódolta az információt. Miután a kérdezőbiztosok által kitöltött űrlapok beérkeztek a földolgozó központba, írógépekhez hasonló lyukasztógépek segítségével vitték az adatokat lyukkártyákra. A kártyákat rengetegszer végigfuttatták a gépeken, miközben azok a beállított szempontok szerint számlálták a megfelelő helyeken lyukasztott kartonlapokat. A számítások eredményeit a kezelők kézzel írták a jegyzőkönyvekbe, miután leolvasták a számláló alkatrészek állásait.Az cenzusadatok földolgozása mindig is hatalmas munka volt, és évekig tartott.
– Az 1960-as népszámlálás adatainak feldolgozásában vettem részt 1960 és 1964 között. A mai Ludovika téren volt a népszámlálási központ, ott üzemeltük be a gépeket, és tartottuk őket karban a következő években – mondja Utry László, aki 1958 és 1995 között dolgozott az IBM-nél mérnökként. – Ezek a gépek a maiakhoz képest összehasonlíthatatlanul gyakrabban mentek tönkre. Sok vezetéket az egerek rágtak el, amelyek valamiért a kék színű drótokat szerették a legjobban.
Bár harminc év telt el az első komputerizáltnak nevezhető népszámlálás óta, továbbra is a lyukkártya volt az adatbevitel eszköze, mutatja Utry László az emlékként őrzött papírlapokat. Ez a számítástechnikai kellék a hetvenes évek végéig maradt nélkülözhetetlen hazánkban, részben a modernebb számítógépek magas ára és a szigorú vámrendeletek miatt. A lyukkártyákat 1960-ban is a korábbi elvek szerint lyuggatták, majd ezután a szortírozógépekbe helyezték, amelyek a betáplált szempontok szerint válogatták őket csoportokra. Végül a kategorizált kártyákat táplálták a számítógépekbe, amelyek a valós számítást, összegezést végezték.
Elképesztőnek tűnhetett a gépek adatbeolvasási sebessége az akkori technikai színvonalhoz képest, hiszen ezer kártyát dolgoztak föl percenként. Az adagolóba helyezett papírlapokat egyesével húzták a gép belsejébe, ahol egy rézhengerre kerültek. Másik oldalukat fésűre emlékeztető vékony acéllemezek söpörték végig. Ahol lyukas volt a kártya, ott az acél hozzáért a rézhengerhez, amely rövid ideig zárta az áramkört, így létrejött az elektronikus információ. A válogatógépben ennek hatására egy mágneslap helyzete változott meg, így a kártya másik rekeszben landolt. E gépekben, tranzisztor nem lévén, az adattovábbítás nagy része mechanikusan történt. Például ha számolniuk kellett a kártyákat, akkor ez a művelet apró, mozgó léptetőmágnesek segítségével történt. E technológia számos ponton magában rejtette a hiba lehetőségét.
– A lyukasztás során eleve meggyengült kártyák könnyen szakadtak, főként ha már sokadszorra futtatták keresztül őket a gépen. Ilyenkor azt is nehéz volt beállítani, hogy a gép egyszerre csak egy, jellemzően kirojtosodott szélű kártyát húzzon be – mondja Utry László. – Amikor elakadt valami, akkor az egész folyamat leállt, és ki kellett szedni a beszorult kártyákat. Ha a munkás nem vigyázott, és durván rángatta a lapokat, rendszeresen eltörtek, elgörbültek az acélfésűk. A rézhenger is gyakran beégett a rajta keresztülfolyó áramtól.
A papír kiszáradása is gondot okozott, hiszen ilyenkor a szélei behajlottak, megnehezítve a leolvasását. A kiszáradás megakadályozására hatvan-nyolcvan százalékos relatív páratartalmat igyekeztek fenntartani a gépteremben. Ennek érdekében a számítógépek fölött hatalmas tányérokban folyamatosan vizet párologtattak.
A számítógépek programozása sem hasonlított abban az időben a manapság megszokott, billentyűzetet és monitort igénylő módszerre. A régi telefonközpontokra emlékeztető kapcsolótáblákon vezetékek segítségével kötöttek össze áramköri pontokat, majd az egész kapcsolótáblát illesztették rá a gép érzékelőire. Az eredményeket ekkor már az úgynevezett táblázógépek maguk írták hatalmas, méter széles papírlapokra nyomtatott táblázatokba. E lapok képezték a népszámlálás eredményeképpen született adatbázist. A teljes géppark száztizenöt szortírozó-, lyukasztó-, ellenőrző és számítógépből állt.Gyökeres változás az 1970-es népszámláláskor következett be, ekkor alkalmaztak ugyanis először elektronikus számítógépet. Ennek működési elve már megegyezett a mai komputerekével, noha kapacitása eltörpült mellettük. A használt számítógépek központi egysége 16 kilobyte kapacitású volt, ehhez nyolcezer mágnesszalagtekercset vásároltak, amelyek hüvelyenként nyolcszáz byte adatot tudtak tárolni. Az adatokat két leporellós nyomtatóval listázták ki. Összehasonlításul: a legújabb okostelefonok munkamemóriája már elérheti az egy gigabyte-ot is, tehát e marokban elférő készülékek több mint 65 ezerszer erősebbek, mint az 1970-es népszámlálás szekrény méretű gépe.
A következő két népszámláláson, a számítástechnika fejlődésével, egyre erősebb gépeket tudtak hadra fogni a KSH munkatársai. Az újabb lényeges változásra az előző, 2001-es cenzusig kellett várni. Ekkor váltotta föl a népszámlálási íveken rögzített adatok kézi digitalizálását az optikai karakterfelismerés. A szkennelt lapokat egy program gyakorlatilag elolvasta és elektronikus formában tárolta. Bár ez a módszer gyorsabb, és jóval kevesebb ember munkáját igényli, mint a klasszikus adatbevitel, nem mentes a hibáktól.
– Az összes kitöltött kérdőív súlya 2001-ben körülbelül kétszáz tonna volt. Százharminc teherautó szállította be a kérdőíveket a karakterfelismerő központba, az adatbevitel helyszínére – ismertette Balogh Edit. – Négy nagy teljesítményű Kodak szkenneren végezték a papír kérdőívek beolvasását és felismertetését. A felismerési hibák javításán több mint száz ember dolgozott két műszakban.
Az idei népszámlálás legnagyobb újítása az internetes kitöltés lehetősége lesz. Egyre több hivatalos teendőt intézhetünk a számítógép előtt, az interneten keresztül, és a népszámlálási adatszolgáltatás sem különbözik lényegesen attól, mintha egy közösségi oldalon adnánk meg kedvenc együttesünk, sportcsapatunk vagy autómárkánk nevét. Emellett továbbra is kitölthetjük a kérdőíveket a megszokott papíron vagy a kérdezőbiztosok kérdéseire válaszolva. Az internet nemcsak az adatfelvételt, hanem az eredmények közzétételét is forradalmasítja. Ma már pár perc alatt hozzájuthatunk a legtávolabbi országok demográfiai adataihoz is. Erre néhány évtizede még akkor sem lett volna lehetőségünk, ha heteket szántunk volna a könyvtárak állományának átfésülésére.
2011. október 1.
