Úgy tűnhet, a Nobel-bizottság végérvényesen
az irodalmi díj odaítélésével elégíti ki
a meglepődni vágyó sokaság
szenzációigényét. Eközben
a természettudományos
díjak egyre
kiszámíthatóbbakká válnak.
Némi gúnnyal azt is
mondhatnánk, hogy csak
meg kell néznünk, mit
fedeztek föl negyven évvel ezelőtt,
és már tudjuk is, kit tüntetnek ki az idén.
Ha valaki Nobel-díjas szeretne lenni, két
dolgot kell véghezvinnie. Először is világ-
raszólót kell alkotnia tudományterületén
(esetleg az irodalomban vagy a politiká-
ban) még fiatalon, majd nagyon sokáig kell élnie. A
népszerű bonmot az esetek nagy többségében telje-
sen igaz, még akkor is, ha az idei egyik orvosi és élet-
tani díjat a bejelentés előtt három nappal elhunyt
Ralph Steinmannak ítélték (valószínűleg még élt,
amikor megszületett a döntés, ezért kaphat díjat
posztumusz). Bár Alfred Nobel eredeti akarata szerint
a díjakat olyan élő személyek kaphatják, akik az adott
évben járultak hozzá kiemelkedő módon a tudomá-
nyok, az irodalom vagy a világbéke ügyéhez, hamar
kiderült, hogy ez a kritérium tarthatatlan. Az időbeni
távolság pedig egyre nagyobb lett a tudományos föl-
fedezés és az elismerés között.
Míg az első Nobel-díjak odaítélésekor nagyjából
ötven év volt a díjazottak átlagéletkora, ez mára a het-
ven felé közelít. Az irodalmi díj esetében nem volt
ilyen drasztikus a változás, ott hatvan év körül volt az
átlag az első időkben, és manapság sem éri el a hetve-
net. A trend tehát inkább a természettudományos dí-
jakra igaz, ahol viszont egyre idősebbek a díjazottak.
Mi lehet ennek az oka? Az embernek önkéntelenül is
a gerontokrácia jut először eszébe. A Nobel-bizott-
ságban idős professzorok ülnek, akik idős professzo-
rokat díjaznak, mert így „illő”, a fiatal kutatók pedig
úgyis csak elbíznák magukat. Az öreg tudósok tekin-
télye azonban régen még nagyobb volt, így ez a hipo-
tézis nem magyarázza a díjazottak életkorának növe-
kedését. A két háború között például a Nobel-bizott-
ság hasonló korú tagjai jellemzően a negyvenes
éveikben járó fizikusokat díjaztak.
Az ok inkább magában a tudományban keresen-
dő. Ezen a ponton külön kell választanunk az orvosi
és élettani díjat a fizikaitól és a kémiaitól, hiszen úgy
tűnik, az utóbbi évtizedekben zajló genetikai forrada-
lomnak köszönhetően a biológia napjaink legforron-
góbb tudománya. Az élettelen természettudományok
terén azonban más a helyzet. Lehet, hogy már min-
den fontos fizikai és kémiai törvényszerűséget fölfe-
deztek, ahogy arra John Horgan, a Scientific Ameri-
can magazin befolyásos szerkesztője utalt a kilencve-
nes évek végén megjelent provokatív riportkönyve cí-
mében: „A tudomány vége: szembenézés a tudás ha-
táraival a tudományos kor alkonyán”.
Richard Feynman, aki 1965-ben, negyvenhét éve-
sen fizikai Nobel-díjat kapott a kvantum-elektrodi-
namika terén tett fölfedezéseiért, akkor így fogalmaz-
ta meg ugyanezt: „Olyan korban élünk, amikor a ter-
mészet legalapvetőbb törvényeit fedezzük föl, és ez a
kor soha többé nem tér vissza. Ezután eljön majd az
új ötletek hanyatlása, ugyanolyan hanyatlás, amilyet
a felfedezők éreznek, amikor turisták jelennek meg a
nemrég felfedezett tájakon.”
A Nobel-díj alapítása óta eltelt több mint száz év-
ben sok demográfiai változás történt. Az emberek to-
vább élnek, sokan érik meg az öregkort. Ezzel együtt,
a tudományos ismeretek bővülésével, tovább kell ta-
nulniuk a leendő tudósoknak, hogy az eredményes kutatáshoz szükséges tudományos fokozatokra te-
gyenek szert. Száz évvel ezelőtt gyakori volt, hogy hu-
szonkét–huszonnégy éves korában doktorátust szer-
zett valaki, ez mára legalább hat–nyolc évvel eltoló-
dott. Ami viszont nem változott: az ember a húszas-
harmincas éveiben a legkreatívabb, akkor képes elér-
ni a legátütőbb tudományos eredményeket. Einstein
„csodálatos éve”, az annus mirabilis, amikor leírta a
Brown-mozgást, a fényelektromos jelenséget és a
speciális relativitáselméletet, 1905-ben, huszonhat
éves korában volt. Francis Crick harminchét, James
Watson pedig csak huszonöt éves volt, amikor felfe-
dezték a DNS-molekula szerkezetét. Persze ezzel nem
azt állítjuk, hogy az idősebb kutatók már alkalmatla-
nok jelentős tudományos eredményekre, de többsé-
gük fiatalabb korban éri el sikereit.
A legtöbb Nobel-díjra érdemes felfedezés is fiata-
labb korban esik meg. Ennek fő oka az, hogy sok
eredmény jelentősége még nem egyértelmű a fölfede-
zés pillanatában, vagy ha annak tűnik is, a Nobel-bi-
zottságok tagjai biztosra akarnak menni, nehogy
olyan teljesítményt díjazzanak, amelyről rövidesen
kiderül, hogy nem állja meg a helyét. Milyen kelle-
metlen lett volna, ha az előző évtized közepén Nobel-
díjat kap az akkoriban biotechnológiai zseniként ün-
nepelt dél-koreai Huang Vuszuk, akiről csakhamar
kiderült, hogy csaló.
Viták így is adódnak, bár kevésbé az eredmények
jelentősége, mint inkább a kihagyott kutatók miatt,
akik általában maguknak tulajdonítják a munka dan-
dárját. A tudomány művelése mára korábbi kutatások
eredményeire támaszkodó csapatmunkává vált, ahol
nagyon nehéz elkülöníteni az
egyes résztvevők teljesítmé-
nyét. A Nobel-díjakat azon-
ban legfeljebb háromfelé le-
het osztani, minthogy Nobel
idejében a tudósokat amo-
lyan maguknak való, magá-
nyos hősökként képzelték el,
akik a semmiből fogant ötle-
teiket fejlesztik tökélyre.
Éppen a korábban köve-
tett irányelvek miatt a tavalyi
fizikai díj kisebb szenzációt
okozott. Nem az elismert fel-
fedezés vagy a kutatók szemé-
lye, inkább a frissessége
miatt. A fizikai díjazottak, az akkor ötvenkét éves André
Geim és a harminchat éves Konsztantyin Novoszelov
csak hat évvel korábban állították elő az egyetlen szén-
atom-vastagságú lemezt, a grafént. Az idei fizikai díj
sem folytatja az egyre idősödő jutalmazottak sorát, bár
trendfordulóról még korai beszélnünk. Azért sem, mert
Saul Perlmutter, Brian Schmidt és Adam Riess a tudo-
mányterületek klasszikus elhatárolása szerint inkább
csillagász (de csillagászati Nobel-díj nincs, továbbá a fi-
zika és az asztronómia határa mára elmosódott).
Nem olyan régen, 1998-ban figyeltek meg távoli
felrobbanó csillagokat, szupernóvákat, és a mérési
eredmények segítségével fölfedezték, hogy az univer-
zum nemcsak tágul, hanem növekszik a tágulás se-
bessége. A vizsgált szupernóvák olyan nehezek vol-
tak, mint a Nap, de olyan kicsik, mint a Föld, tehát a
sűrűségük elképesztően nagy. Egymagukban annyi
fényt bocsátanak ki, mint egész galaxisok, így hatal-
mas távolságból is megfigyelhetők. Bár nagyon fé-
nyesek, a díjazott kutatók mérései szerint mégsem
jutott el róluk annyi fény a Földre, mint amennyit az
univerzum állandó sebességű tágulását feltételezve
vártak. Mindez arra utalt, hogy a tágulás sebessége
egyre nő, aminek a hátterében a mindmáig ismeret-
len „sötét energiát” sejtik. Ennek felfedezéséért való-
színűleg még jó pár Nobel-díjat kiosztanak majd.
A kémiai díjjal visszazökkennek a dolgok a régi ke-
rékvágásba, hiszen a kitüntetett Dan Shechtman 1982-
ben, huszonkilenc évvel ezelőtt fedezte föl az úgyneve-
zett kvázikristályokat. Ellentétben az addig ismert „ha-
gyományos” kristályokkal, ezek nem ismétlik önma-
gukat, de matematikai szabályt követve kapcsolódnak
bennük az atomok. Mindebből sok baja lett Shecht-
mannek, hiszen addig minden kémikus meg volt győ-
ződve róla, hogy a kristályosodás alapfeltétele az is-
métlődő atommintázat létrejötte. A felfedezőt, aki kö-
tötte az ebet a karóhoz, kirúgták állásából, és kollégái
csak hosszú évekig tartó küzdelem után fogadták el
eredményeit. Azóta több kvázikristályt is találtak, pél-
dául egy orosz tó medréből nyert kőzetmintában vagy
az acélban. Sőt kiderült, hogy e kristályok szerveződé-
se az antikvitás óta ismert aranymetszés elvét követi.
Hozzá hasonló mintázatok iszlám mozaikokban is fel-
fedezhetők, például a spanyolországi Alhambra padló-
ján. Különleges tulajdonságaik miatt ma már ipari al-
kalmazásuk sem várat sokat magára; a kvázikristályok
szerkezetét teflonszerű edénybevonatoknál és dízel-
motorok gyártásánál akarják fölhasználni.
Ahogy említettük, az orvosi és fiziológiai díjat érde-
mes külön kezelni, hiszen e tu-
dományterületen szinte évente
születnek világrengető felfede-
zések. Olyan ez, mintha a múlt
század húszas éveinek atomfizi-
kája játszódna újra, csakhogy
most a biológiában. Így nem
meglepő, hogy az idei kitüntet-
tek közül ketten, Jules Hoff-
mann és Bruce Beutler a kilenc-
venes években végzett kutatá-
saikért kapták a díjat.
A kutatók a kórokozók ellen
védő immunrendszer aktivációs
folyamatainak felfedezéséért
kapták a Nobel-díjat. Az aktivá-
ció azt jelenti, hogy az immunrendszer felismeri a be-
tegséggel fenyegető betolakodót, és védekező sejtjei
működésbe lépnek ellene. Hoffmann és Beutler olyan
érzékelő, idegen szóval receptorfehérjéket fedezett föl,
amelyek kulcsszerepet játszanak ebben a folyamatban.
Harmadik társuk, Ralph Steinman ugyanazt a tu-
dományterületet, az immunrendszer működését ku-
tatta, de két évtizeddel korábban érte el legnagyobb
eredményeit. 1973-ban új sejttípust, a dentritikus
sejteket fedezte föl (az ágakra utaló nevet azért adta e
sejteknek, mert hosszú, karcsú nyúlványaik voltak
szembetűnők a mikroszkóp alatt). Kutatásaiból kide-
rült, hogy e sejtek feladata a kórokozók megkötése és
„bemutatása” az immunrendszer sejtjeinek, amelyek
így már eredményesen tudnak küzdeni ellenük.
Steinman személyes tragédiája, hogy alig egy-két
nappal azelőtt hunyt el, mint ahogy elért volna hozzá
annak a kitüntetésnek a híre, amelyre minden bi-
zonnyal egész életében várt.
2011. október 15.
