Talán a játszótér a legvalószínűtlenebb szó, amely mostanában egy Norvégiából származó tudósításban szerepelhet. Pedig éppen egy ottani pszichológus kutatásai irányították a figyelmet a manapság biztonságosnak tekintett játszóterek pszichikai „veszélyeire”. A kockázatos játék ugyanis korántsem oktalan cselekvés.
Régen sokkal nagyobb becsben tartották a rakétákat. Most nem az emberiség űrkutatástól való elfordulására gondolunk, amely az űrsiklóprogram utód nélküli abbahagyásakor vált egyértelművé mindenki számára. A játszótéri rakéták, amelyek csővázukkal, deszkapadlós emeleteikkel és kúppá hajlított lemezcsúcsukkal kiemelkedtek a mászókák és a csúszdák közül, mára szinte eltűntek. Helyüket jellemzően fából készült, alacsonyabb játékok vették át. A változást a biztonsági szabályozás és a baleset-megelőzési követelmények szigorodása kényszerítette ki.
A cél szinte magától értetődő, és bizonyosan a jó szándék vezérelte: csökkenteni a súlyos játszótéri sérülések kockázatát. Hogy ez sikerült-e, arról kevés adat áll rendelkezésünkre. Egy 2001-ben írt amerikai tanulmány az azt megelőző hat év játszótéri sérüléseit vizsgálta. (Jórészt ebben az időszakban cserélték ki az amerikai játszótereken a hazaihoz hasonló módon a veszélyesnek ítélt játékokat.) A gyermeksebész szerzők nem találtak bizonyítékot arra, hogy jelentősen csökkent volna a játszótéri sérülések gyakorisága az időszakban.
Egy másik felmérés szerint a kartörések éppenséggel gyakoribbá váltak Angliában és Ausztráliában, miután puha burkolattal látták el a játszótereket. E látszólagos ellentmondás hátterében az állhat, hogy a gyerekek és a szülők a „biztonságosság” tudatában nem törődnek a továbbra is jelen lévő veszélyekkel, és nemtörődömmé válnak.
A magyar fejleményekről még kevesebb információnk van. Osztályvezető gyermektraumatológus főorvos forrásunk elmondta, hogy tudomása szerint nem készült még olyan statisztika, amelynek segítségével össze lehetne hasonlítani a régi és az új játszótereken elszenvedett sérülések gyakoriságát. Saját praxisában nem érzékeli az efféle sérülések drasztikus csökkenését, bár úgy tartja, hogy ezek a játszóterek tényleg biztonságosabbak.
Ellen Sandseter, a norvég Maud Királyné Egyetem pszichológusa nem is vitatja, hogy a puha gumiburkolat és az alacsony fajátékok kevesebb sérülést okoznak. A The New York Times szerint ő furcsamód éppen a bennük rejlő veszélyt hiányolja. Összehasonlította a norvég, az ausztrál és az angol gyerekek játszótéri viselkedését, és úgy találta, hogy valamennyien a veszélyesnek tartott játékokat szeretik leginkább.
– A norvég gyerekekkel készített interjúk és megfigyelések arra utalnak, hogy nagyon szeretnek kockázatos játékokat játszani. Teszik ezt azért, hogy megtapasztalják a borzongást, az örömteli félelmet, és hogy olyasmit vigyenek véghez, amiről korábban nem gondolták volna, hogy meg merik tenni – nyilatkozta lapunknak Ellen Sandseter. – Különbség leginkább a felnőttek hozzáállásában van. Norvégiában, ahol még nem harapózott el a pereskedési hisztéria, a szülők a gyermekkor természetes velejárójának tekintik a kisebb sérüléseket. Ausztráliában vagy Angliában a játszóterek fenntartói annyira félnek az esetleges perektől, hogy inkább leszerelik az összes kockázatos játékot.
Az elmélet szerint a magas mászókák, amelyekről akár fejjel lefelé is lóghatnak a gyerekek, alkalmat adnak nekik arra, hogy idejekorán megtapasztalják a veszélyt. A csúszdákon felgyorsulva átélhetik a sebesség érzését. Mindezek segítenek nekik a későbbiekben, hogy elkerüljék a valóban súlyos sérülésekkel fenyegető élethelyzeteket, és kitapasztalják saját képességeik határait. A gyermekek nem buták, általában lépésről lépésre vállalnak egyre nagyobb kockázatot, és másznak egyre magasabbra. A kutatók alig találtak olyan gyereket, aki első alkalommal a legmagasabbra hágott volna. Ezáltal fokozatosan hozzászoknak a nagyobb veszélyhez. Miközben viszonylag ritkán történik a játszótereken a végtagtöréseknél súlyosabb baleset, azt várnánk, hogy a sérült gyerekek megőrzik az esés rossz emlékét, és felnőve tartani fognak a hasonló helyzetektől. Ennek azonban az ellenkezője igaz. Kimutatták, hogy azok a gyermekek, akik kilencéves koruk előtt leestek legalább egyszer a mászókáról, és megsérültek, kisebb eséllyel fognak félni felnőttkorukban a magasságtól.
Sandseter mégsem a régi játszótereket tartja a legjobbaknak.
– A természet a legjobb játszótér a gyerekek számára. A természetben minden gyerek megtalálja a korához illő kihívást, a kockázatkeresőbbek és az óvatosabbak is. Néhányuk a fa tetejéig mászik, mások csak az alsóbb ágakig. A természet kiszámíthatatlan, így nem válik egy idő után unalmassá, ellentétben a játszótéri játékokkal – folytatta elektronikus levelét a pszichológus. – A természetjárás, ahogy azt más norvég és svéd kutatások is kimutatták, szolgálja a legjobban a gyerekek mozgásbeli fejlődését és térérzékelésük finomodását. Az unalmas játszóterek ezzel szemben a televíziózás és a videojátékok felé terelik a gyerekeket, így közvetve erősítik az inaktív életforma egészségkárosító hatását.
Továbbra is kérdés marad, hogy a felsorolt pszichikai előnyök reményében megéri-e kockáztatnunk gyerekeink testi épségét a játszótereken. Kétségtelen azonban, hogy a játék elengedhetetlen nemcsak az embergyerek testi és lelki fejlődéséhez, hanem sok állatéhoz is. A testi fejlődés szempontjából pedig azok a játékok fontosak leginkább, amelyek egyszerre érdekesek és fejlesztik a fizikai képességeket. Ezek azonban szükségszerűen kockázatosak.
– Egyaránt jelentősek a játék biológiai és pszichológiai előnyei. Játék közben olyan agyterületek ingerlődnek, amelyek később például a szem-kéz koordinációt irányítják. Állatkísérletekből az is kiderült, hogy a fiatalkori játékos csatározások fejlesztik a kisagy mozgásirányításért felelős területeit – válaszolta kérdésünkre Bereczkei Tamás, a Pécsi Tudományegyetem általános és evolúciós pszichológia tanszékének vezetője. – Az embernél a pszichológiai hatások erősebbek, amelyek a felnőttszerepek elsajátításával is összefüggenek. Az evolúció során meghoszszabbodott az ember gyermekkora, és eközben a játékok alkalmával készülünk föl mindazokra a viselkedésformákra, amelyek a felnőtt-társadalomban szükségesek lesznek.
A veszély így része azoknak a stimulusoknak (ingereknek), amelyek szükségesek a gyerekek normális fejlődéséhez. E fejlődésnek pedig meghatározott az üteme, a szükséges ingerekkel a megfelelő életkorban kell találkozniuk a gyermekeknek. Magyarán: ha kisgyerekként nem néztünk le a mászóka tetejéről, ennek hatását már bajosan pótolhatjuk felnőttként. Természetesen a gyerekek csak úgy tudják átélni a veszélyt, ha felismerik. Bereczkei Tamás szerint erre már egészen fiatal korban képesek. A térlátás az első évben kifejlődik, az egyévesnél idősebbek így már felismerik a mélységet, a leesés veszélyét. Hasonlóan hamar megjelenik a félelem mindazoktól a veszélyforrásoktól (például az állatoktól), amelyek jelen voltak az emberi evolúció során. Ez nem azt jelenti, hogy a gyerekek egyértelműen elkerülik ezeket, inkább ambivalensen viszonyulnak hozzájuk. Tartanak is tőlük, de érdeklődnek is irántuk. Nem működik mindez a modern kori veszélyforrásokkal szemben. A gyermekek nem értik az elektromosság mibenlétét, de a száguldó autók sebességét is rosszul mérik föl.
Senki sem vitatja, hogy mindent meg kell tennünk a súlyos játszótéri sérülések elkerülése érdekében. A beton eltűnése a mászókák alól például egyértelműen üdvözlendő. A kritikusok inkább a kezdeményezés túlburjánzását és elvétett fókuszát teszik szóvá.
– A veszélyes játékok későbbi haszna lényegesen meghaladja azonnali kockázataikat – tartja Bereczkei Tamás. – Ezért azt gondolom, hogy nem helyes a széltől is óvni a gyerekeket, és arra számítani, hogy így védetté válnak mindenféle károsodástól.
2011. július 30.
