E tájegység neve sokkal többet jelent a természetért aggódó magyaroknak 1977 óta, mint azelőtt. Magyarország egyik legszebb vizes élőhelyegyüttese a nehézipar és a környezeti érdekek összecsapásának jelképévé vált. A bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer építése miatt kirobbant társadalmi felháborodás, majd az építkezések magyar leállítása és egyoldalú szlovák folytatása meghatározta a két ország kilencvenes évekbeli viszonyát, és morális igazodási pontot adott a magyar környezetvédő mozgalmaknak. A történetet talán mindenki ismeri, de azt már sokkal kevesebben tudják, hogy mi került végveszélybe a Szigetközben, és mi veszett oda mindörökre.
Ebben segít Alexay Zoltán Szigetköz című fotóalbuma.
A biológus végzettségű szerző negyven éve járja ezt a vidéket, és mindent fényképez, ami a szeme elé kerül. Felmérte a láperdők élővilágát, és már a hetvenes években bekapcsolódott az akkor még csak tervezett vízlépcső várható ökológiai hatásainak vizsgálatába. Könyve inkább a tájról, az élővilágról, a szigetközi emberekről és a vízlépcsőről készített fotók tára, a szövegek (amelyek háromnyelvűek: a magyar mellett angolul és németül is olvashatók a fejezetek) csak illusztrálják a fotókat.
A Duna elterelése miatt gyökeresen átalakult vízviszonyok hatása egyértelműen nyomon követhető az élővilág tömegességén és fajösszetételén. Természetesen a vízi életmódot folytató fajok sínylették meg legjobban a beavatkozást. Sok ág teljesen kiszáradt, mások túltelítődtek vízzel, esetleg friss utánpótlásuk szűnt meg. A gémfélék például egyre kevesebben vannak. Tavaly néptelenedett el az ásványrárói gémtelep, ahol annak előtte nemcsak a szürke gém, de a bakcsó és a kis kócsag is költött. A madaraknak nem volt mit enniük. Az Öntési-tóban túl magas lett a vízszint, így már nem tudtak a vízbe gázolva vadászni. A mocsárréteken ezzel szemben éppen a kiszáradás okozza az ökológiai leromlást. A korábban gyakorinak számító fogoly, bíbic, sárszalonka, nagy goda szinte mind elköltözött, más fajok a városokban próbálnak élelmet találni.
Bár néhány állatnak és növénynek talán rosszabbul megy sora – gondolhatják sokan –, az ember számára mégiscsak előnyös a jól szabályozott folyó, ahol könynyebbé válik a hajózás, az árvíz elleni védekezés, és még áramot is termel a víz mozgási energiája. Sajnos korántsem ilyen egyszerű a helyzet. A szigetközi halászok a vízlépcső üzembe helyezésekor szinte reménytelen helyzetbe kerültek. Bár működik az elrekesztett ágak vizét pótoló rendszer, a csallóközi, illetve a szigetközi ágrendszer és a főmeder közötti kommunikáció gyakorlatilag megszűnt. A halállomány csökkenése miatt ma már alig halásznak a természetes vizekben.
Alexay Zoltán ma már ritkán látogat ki a Szigetközbe, amint az előszóban írja. Bár az új látogatók számára ma is lenyűgözően gyönyörű a táj, ő tudja, milyen volt harminc-harmincöt évvel ezelőtt, és érzékeli az azóta bekövetkezett romlást, a növény- és állatfajok eltűnését.
(Alexay Zoltán: Szigetköz. B. K. L. Kiadó, Szombathely, 2011. Ára: 4600 forint)
2012. március 17.
