A tudományos kommunikáció gyakorlata sokak szerint eddigi legmélyebb válságát éli. A kutatók szerint a szakfolyóiratok kiadói az ő munkájukból gazdagodnak, kihasználják kiszolgáltatott helyzetüket. Több ezer tudós csatlakozott már a legnagyobb
tudományos kiadó elleni bojkottfelhíváshoz: a mozgalom alapjaiban rengetheti meg az anakronisztikussá váló rendszert.
A kiadó mostantól másképpen kezeli a színes ábrákat, mint eddig. Ha a szerző nem akar fizetni a színes ábrák megjelentetéséért a nyomtatott folyóiratban, ennek ellenére színes ábrákat küld a szerkesztőségnek, akkor azokat ingyen megjelentetjük a cikkek elektronikus változatában (de csak ott) – e felhívással reklámozta magát egy időben az állatok gondolkodásbeli folyamataival foglalkozó Animal Cognition folyóirat. Az ingyen szót még csillagozással ki is emelték, hogy a fő üzenet nehogy elkerülje az olvasók figyelmét. A fenti mondatokból kitűnik, hogy az újságban megjelent színes képekért fizetnie kell a szerzőnek. Mindezt a színes oldalak magasabb nyomtatási költségeivel magyarázzák. Korábban azonban még az interneten sem közöltek színes ábrát ingyen (vagy nem engedték, hogy csak ott jelenjen meg), pedig az ott pontosan ugyanannyiba kerül, mint a fekete-fehér. Laikus szemmel furcsa lehet, hogy részben a szerzőnek kell finanszíroznia az írása megjelentetésének költségét. Pedig ez csak a jéghegy csúcsa.
A legkeresettebb folyóiratok előfizetési díja még a kutatóintézetek számára is megfizethetetlen lehet. Emellett gyakori, hogy a kiadó csak úgy enged előfizetni egy keresett lapot, ha mellette sok másik, a kutató számára érdektelen periodikát is megrendel. E gyakorlat miatt indított bojkottmozgalmat a holland székhelyű, több mint 2500 folyóiratot megjelentető kiadó, az Elsevier ellen Timothy Gowers, a Cambridge-i Egyetem Fields-érmes matematikusa. A kezdeményezéshez már több ezer kutató csatlakozott, akik vállalták, hogy az árak mérsékléséig nem küldenek cikket és nem vállalnak lektorálást az Elsevier által kiadott lapok számára – olvasható az egyébként a világ egyik legfontosabb tudományos folyóirataként működő Science magazinrovatában. Hogy képet alkothassunk, menynyibe is kerülnek ezek az előfizetések, érdemes átszámolnunk például a biokémiai és biofizikai témákkal foglalkozó Biochimica et Biophysica Acta 18 710 eurós éves díját. Ez az egyetlen folyóirat öt és fél millió forintba kerül.
A természettudományos kutatóknak gyakran kell szembesülniük ismerőseik döbbent arcával, amikor a szakfolyóiratokban közölt tanulmányaik után járó honorárium összegéről kérdezik őket. Mert ilyen nincs. Ennek ellenére az ismertebb, rangosabb folyóiratok szerkesztőségei ezrével kapják a kéziratokat, amelyeknek jó részét szinte olvasatlanul utasítják el. A tudományos munkának ugyanis integráns része az eredmények közzététele. Enélkül a kutató vizsgálatai mit sem érnek: nem kap állást, nem jut a megélhetését biztosító pályázati támogatáshoz. Látszólag tehát a tudósok vannak a folyóiratokra utalva, és nem fordítva, így a kiadókat semmi sem kényszeríti, hogy a szerzők munkáját pénzzel honorálják. Sőt a beküldött kéziratokat szakmailag elbíráló lektoroknak sem fizetnek.
– A szerzőknek nem fizetünk a cikkekért. A szerzők, akik általában kutatók, a munkájuk részeként írják a tudományos cikkeket. Ők nem a cikkekért, hanem a tudományos tevékenységükért kapnak pénzt, általában kutatóintézeti vagy pályázati forrásból – válaszolta kérdésünkre Papp Zoltán, a hatvannál is több tudományos folyóiratot megjelentető Akadémiai Kiadó tudományos, műszaki és orvosi szerkesztőségének igazgatója. – Mi szerzőbarát kiadói politikát folytatunk, így megengedjük, hogy a hozzánk beküldött kéziratok utolsó változatát (tehát nem a betördelt cikket, hanem a szerkesztetlen kéziratot) a szerző feltegye a saját honlapjára. A folyóiratban megjelent cikk jogait azonban fenntartjuk magunknak.
A kutatók szakcikkeik után soha sem kaptak honoráriumot, és e rendszer gyökerei a mai értelemben vett természettudományok születéséig nyúlnak vissza.
– A tudósok mindig is erkölcsi kötelességüknek tekintették azt, hogy felfedezéseiket ingyen az egész emberiség rendelkezésére bocsássák, így nem fogadtak el pénzt ezek közléséért – mondja Galántai Zoltán tudománytörténész, a Budapest Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem pénzügyek tanszékének munkatársa. – A könyvnyomtatás föltalálása után évszázadokig szerkesztetlenül láttak napvilágot a tudományos munkák. A szerkesztők a XIX. század közepén jelentek meg, majd egy évszázaddal később vált általánossá, hogy a kéziratokat a tudományterület elismert kutatóinak küldik ki lektorálásra.
Kevés kutató van, akit a hagyományos rendszerben az zavarna a legjobban, hogy nem kap honoráriumot a kiadóktól. Talán azért, mert már „ebbe születtek bele”, és soha fel sem merült, hogy lehetne ez másképp is. Az azonban már szinte mindenkit zavar, hogy a tanulmányhoz, amely az ő eredményeit tartalmazza, a szövegét is ő írta, majd ingyen átadott a kiadónak, a megjelenés pillanatától kezdve szerzői jogi értelemben már nem sok köze van. A hagyományos kiadók jellemzően 20-25 dollárt kérnek egyetlen cikk internetes letöltéséért a nem előfizetőktől (miközben nyomdai költségek föl sem merülnek), az éves előfizetési díj pedig a viszonylag ismeretlen folyóiratok esetében is százezer forintnál kezdődik.
– A probléma abból adódik, hogy a tudományos felfedezések közzétételében keveredik egymással az üzlet és a közjó szolgálata. A kutatóknak muszáj publikálniuk az eredményeiket, és ezt a kényszert, illetve a kutatók dicsőségvágyát és elhivatottságát profitorientált vállalkozások használják ki – tartja Miklósi Ádám, az Eötvös Loránd Tudományegyetem etológia tanszékének vezetője, több tudományos folyóirat szerkesztőbizottsági tagja. – Én nem látok azonban kiutat a jelenlegi rendszerből, hasonló ez ahhoz, hogy ki fizesse végül az áfát. Ami valakinek jó, az egy másik szereplőnek rossz lesz.
– Az internet megjelenéséig olyan eszköz volt a kiadók kezében, amely gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy a tudományos információ a megkerülésükkel áramoljon. Ez a rendszer analógnak tekinthető a zárt forráskódú szoftverekkel – folytatja Galántai Zoltán. – Valószínűleg a jövőben hasonló folyamatok játszódnak le ezen a területen is, mint a számítástechnikában. Megjelennek majd a nyílt forráskódú programok megfelelői, a bárki által hozzáférhető tanulmányok, de ezek nem fogják teljesen kiszorítani az előfizetést igénylő folyóiratokat. A hagyományos publikációkra épült társadalomtechnikai rendszerek ugyanis mára olyan hatalmassá növekedtek, ami lehetetlenné teszi a gyors változást.
Az internet szinte minden ember életére hatást gyakorol, ám a legforradalmibb változást kétségkívül a tudományos kommunikációban hozta. A jelenből visszatekintve alig képzelhető el, hogy miként működhetett a tudás áramlása az internet előtt. Ha a kutató munkahelyének könyvtára nem fizetett elő a számára fontos szakfolyóiratra, jó eséllyel nem is értesült a vizsgált témájában született új eredményekről. Ha mégis tudomást szerzett egy érdekes című tanulmányról, hagyományos levelet kellett írnia a szerzőnek a világ másik végére. Ezután várt néhány hetet, és ha szerencséje volt, az illető postafordultával elküldte neki a cikk különlenyomatát. Ma az ember az internetes keresők segítségével pár perc alatt sok releváns tanulmányt találhat, amelyek általában – illegális módon – letölthetők a szerző honlapjáról, de e-mailben biztos elküldi. A környezetemben még senkiről sem hallottam, aki valaha is vett volna cikket a kiadótól húsz dollárért.
Ilyen körülmények között egyértelmű, hogy a tudományos kommunikáció hajdani rendszere nem tartható fenn sokáig. Ennek a kutatók örülhetnek is, hamar napvilágra kerülnek azonban azok a problémák, amelyek annak idején szükségessé tették a közvetítő szervezetek, a kiadók munkáját. Az információ megbízhatóságának kérdése és a rivális kutatócsoportok konkurenciaharca. A modern tudomány mára olyan sokrétűvé vált, hogy minden területen szükség van a tudás rendszerezésére, szűrésére. Ha minden kutató azonnal föltenné minden eredményét az internetre, azt az ellenlábasai anélkül használhatnák föl, hogy az eredeti felfedező munkáját később elismernék. Jelenleg is előfordulnak esetek, amikor már megjelent tanulmányról derül ki, hogy hibás volt, esetleg szerzője csalt. Ilyenkor a kiadó nyilvánosan visszavonja a cikket. Ha nem lennének egyértelműen azonosítható és felelőssé tehető kiadók, folyóiratok, hamar megrendülne a bizalom az interneten fellelhető tanulmányokban.
Valószínűleg ez a felismerés vezette a hagyományos rendszer eddigi legsikeresebb reformereit arra, hogy nem a kiadói szerepkört, hanem a pénzáramlás irányát változtassák meg. Az úgynevezett nyíltan hozzáférhető (angolul: open access) elven működő folyóiratok nem az olvasóktól, hanem a szerzőktől szedik be az általában rendkívül magas megjelentetési költségeket. Tehát ha valaki azt szeretné, hogy a folyóirat közölje a tanulmányát, neki kell fizetnie. A tapasztalatok szerint az ötlet egyelőre sikeres, a nyílt hozzáférhetőség igénye pedig már a hagyományos folyóiratok gyakorlatát is megváltoztatta.
– A folyóirataink nagy része a hagyományos előfizetéses formában működik. Az előfizetők a nyomtatott lap mellett hozzáférhetnek az elektronikus archívumhoz, ahonnan cikkeket tölthetnek le az interneten – mondja Papp Zoltán. – Vannak azonban olyan szerzők, akik igénylik, hogy a cikkeik mindenki számára ingyenesen hozzáférhetők legyenek. E szolgáltatás szerzőket terhelő listaára 900 euró (270 ezer forint), amelyből a magyar szerzők, illetve az előfizető intézmények dolgozói ötvenszázalékos kedvezményt kapnak.
Az olvasók szempontjából egyértelmű előnyei vannak a nyíltan hozzáférhető, ingyenesen letölthető cikkeknek. De hátrányai is lehetnek egy olyan rendszernek, amelyben a kiadó pénzügyileg érdekeltté válik abban, hogy minél több, akár kétes értékű kéziratot befogadjon, és beszedje a szerzőktől a sokszor euróezrekre tehető publikálási díjat.
– A cikkek felhígulása valós veszély, és maguk a nyíltan hozzáférhető folyóiratok is dömpingszerűen szaporodnak. Ez a láthatóan bevált üzleti modell arra épül, hogy az államilag vagy az Európai Unió által támogatott kutatások alapfeltétele, hogy az eredményeket mindenki számára ingyenesen hozzáférhetővé kell tenni – mondja Miklósi Ádám. – A kutató munkáját végső soron az adófizetők fizetik, így joguk van az eredményekhez. Az azonban már vita tárgya lehet, hogy meddig tart a kutatói munka. A kísérletek eredményei általában számszerű adatok. Ezek közzététele lehet ingyenes, de elképzelhető egy olyan rendszer, ahol az adatok értelmezése és a tanulmányok megírása után igenis fizetség illeti meg a szerzőt.
2012. május 5.
ő