Orosz kutatók évezredek óta szunnyadó magok szöveteibõl
szaporodóképes növényeket hajtattak ki. Nem messze
a magok lelõhelyétõl évmilliók óta megkövült erdõ
pompás épségben megmaradt növényeit tárták föl.
Háttérbe szorította a hajdanvolt növények iránti érdeklődést a dinoszauruszok Hollywood hozta újkori népszerűsége. Pedig a földtörténeti múlt flórájának kutatása nélkül nem érthetjük meg az őslények korának környezeti viszonyait, de az éghajlatváltozás miatt várható ökológiai változásokat sem tudjuk előre jelezni. Az utóbbi hetekben azonban szerencsés módon egyszerre két fontos ősnövénytani (paleobotanikai) felfedezést is nyilvánosságra hoztak, egyikük pedig szegről-végről még a dinoszauruszok újraélesztéséről szóló Jurassic Park című mozifilm témájához is kapcsolódhat.
Az őserdő kifejezés új értelmet nyer, amikor 298 millió éve eltemetett fák csoportjáról van szó. Ahogy a vulkáni hamutól eltemetett Pompeji az ókori Rómáról, úgy a Kína északi részén, Belső-Mongóliában feltárt erdő a korabeli élővilágról szolgálhat felbecsülhetetlen információval. A Vezúv 79-es kitörése napok alatt temette maga alá az itáliai várost, és valószínűleg ugyanez történt az ázsiai erdővel is a földtörténet perm időszakában. (Ekkor Észak-Amerika és Európa egy földrészt alkotott, a mai Kína pedig két kisebb kontinensként az Egyenlítőhöz közel helyezkedett el. Az erdő térségének éghajlata éppen ezért trópusi volt.) Bár jó állapotban megőrződött növényi ősmaradványokat máshol is lelni, a kutatást vezető Hermann Pfefferkorn, a Pennsylvaniai Egyetem földtani és környezettudományi tanszékének paleobotanikusa szerint e lelet több szempontból is különleges – olvasható a The Christian Science Monitorban. Minthogy a fákat szinte órák alatt ellepte a vulkáni hamu, nem jutott idő a biológiai lebontásra, és a talajerózió pusztító hatása sem tehetett kárt a maradványokban. A lelőhely nagysága is impozáns, hiszen az őserdő mintegy ezer négyzetméternyi területe vált kutathatóvá.
– E hír két okból is elképesztő. Egyrészt rendkívül nagy szerencse, hogy a vulkáni tufa ilyen gyorsan betemette a még élő fákat, így eredeti helyükön, idegen szóval in situ maradhattak. Másrészt maga a kutatómunka volt lenyűgözően alapos. Az ezer négyzetméteres terület tetemes részét tíz-húsz centiméteres oldalhosszúságú négyzetekre, kvadrátokra osztották, és minden négyzetben elemezték a növényi maradványokat – érzékelteti a munka nehézségét Erdei Boglárka, a Magyar Természettudományi Múzeum növénytárának főmuzeológusa. – Hasonlóan a jelenkori erdőkhöz, a maradványok alapján a perm időszaki erdő lombkoronaszintjeit is el tudták különíteni. Így teljes növényeket is rekonstruálhattak a kutatók, hiszen az ágak nem sodródtak el a törzsektől, az ágakon még ott vannak a levelek, sőt az aljnövényzet is a helyén maradt. A lelőhelyre a közelben zajló szénbányászat miatt találtak rá. Valójában a szén jelenléte önmagában is arra utal, hogy ott sok növény élhetett évmilliókkal ezelőtt.
– Milyen lehetett az akkori flóra?
– A felső lombkoronaszintben elszórva húsz-harminc méter magas, fatermetű korpafüvek voltak. Ezek mai rokonai nem magasodnak a gyepszint fölé. Voltak még ősi nyitvatermők, páfrányfák és cikászok. A nyitvatermők akkoriban kezdtek elterjedni a szárazabbá váló klíma miatt, a zárvatermők még nem jelentek meg.
A másik hír még nagyobb feltűnést keltett, a szalagcímek afféle Frankenstein-történetként tálalták a sztorit: „Visszatérés a fagyhalálból”, „A múlt feltámasztása”, „A dinoszauruszok lesznek a következők”. Az őslény ugyanis egy meglehetősen jelentéktelennek tűnő, apró fehér virágokat hajtó habszegfűfaj, tudományos nevén a Silene stenophylla. A faj nem halt ki, némileg módosult változata ma is él. Az Orosz Tudományos Akadémia Sejt-biofizikai Kutatóintézetének munkatársai David Gilicsinszki vezetésével azonban 31 800 éves, a felső pleisztocén korból származó magokat találtak, és azokat hajtatták ki sikeresen laboratóriumukban – írja a Discover magazin. Azonnal felmerülhet a kérdés, hogy maradhattak életképesek a magvak évezredeken keresztül, hiszen az eddigi legrégibb, sikeresen kicsíráztatott mag mindössze időszámításunk kezdetéről való.
Valószínűleg nem történhetett volna meg ez a csoda a földimókusok segítsége nélkül. A mókusok magvakat gyűjtögetnek eleségnek, amelyeket földbe ásott odújukban rejtenek el. A kelet-szibériai Jakutföldet átszelő Kolima folyó partján találtak rá ezekre a harmincezer éves mókusodúkra az orosz paleobotanikusok. Az évezredek során 38 méter vastag jégréteg rakódott rájuk, bennük állandóan mínusz hét Celsius-fok volt a hőmérséklet. Minthogy semmi sem zavarta a szunnyadó magvakat az elmúlt 31 évezredben, a megfagyott mókusodú tökéletes magbankként funkcionált.
A magokat kíméletesen felolvasztották, majd a laboratóriumban olyan szöveteket távolítottak el belőlük, amelyekről eséllyel feltételezhették, hogy kihajthatnak. Ezután cukrokból, vitaminokból, növekedési hormonokból készített tápoldatban fürdették őket, és csakhamar rügyek jelentek meg a szöveteken. Mindez nem ma, hanem két évvel ezelőtt történt. Azért vártak eddig a kísérlet bejelentésével, mert bizonyítani akarták, hogy valóban életképes és szaporodóképes a kihajtott egyed. Ezért megvárták, míg virágot növesztenek a növények, beporozták őket egymás pollenjével, majd a kifejlődött magokat újra elültették. Mostanra nevelkedett föl az újraélesztett növények második generációja.
A fagyasztás oly hatékonyan képes megőrizni hosszú időn keresztül a magok életképességét, hogy ezt a veszélyeztetett fajok megőrzésében is föl lehet használni. A világ több pontján működnek olyan mélyhűtő telepek, amelyek igyekeznek minél több növényfaj (és kultúrfajta) magjait tárolni, hogy természetes kihalásuk esetén újra lehessen szaporítani őket. Az egyik legambiciózusabb ilyen vállalkozás a London agglomerációjához tartozó Kew mellett lévő, 253 éves Királyi Botanikus Kertben működő Millennium Magbank. Ottjártamkor a kert lenyűgöző, csupa üveg pálmaházai után igen visszataszítónak találtam a magbank ridegül funkcionalista épületeit, pedig küldetésük jóval fontosabb a kert legtöbb létesítményénél.
Szerte a világból gyűjtik a növények magvait, különös figyelemmel a veszélyeztetett fajokra. A beérkező magvakat tisztítják, meghatározzák a fajtájukat, ellenőrzik életképességüket, majd kiszárítják és nulla Celsius-fok alatti hőmérsékleten tárolják. Minden tíz évben néhány raktározott magot kicsíráztatnak, így ellenőrzik újra, hogy élnek-e még. Ha valahol szükség van a magokra, sosem kérnek pénzt értük. Az ezredfordulón alapított intézmény három évvel ezelőtt teljesítette elsődleges célját, így a földi flóra tíz százalékától, 24 ezer növényfajtól rendelkeznek magokkal. A huszonnégyezredik faj egy vadbanánféle volt. Két évvel korábban raktározták el az egymilliárdodik magot, egy afrikai bambusz termését.
Bár az ősnövénytan korántsem ismert annyira, mint az ősállattan, hazánkban is évszázados hagyományai vannak e tudományterületnek. A természettudományi múzeum növénytárának anyagát gazdagítják a XIX. század közepe tájáról származó, a hazai paleobotanika számára történeti jelentőségű leletek is.
– Ezeket Kováts Gyula, az első magyar paleobotanikus gyűjtötte a zempléni Erdőbényén az 1850-es években – mutatja Erdei Boglárka a tölgy-, juhar- és más levelek megkövesedett maradványait. – Legidősebb darabunk Csehországból való, és a földtörténeti devon időszakból (416–360 millió évvel ezelőttről) származik. Ma már csaknem negyvenezer leletet őrzünk itt, többségüket Magyarország területén gyűjtötték, de összesen harminc országból vannak leleteink. A gyűjtemény gondozása mellett paleobotanikai kutatást végzünk, és közreműködünk a múzeum kiállításainak berendezésében.
Hazánk legismertebb paleobotanikai leletegyüttese Ipolytarnóc környékén került elő. Bár megkövesedett fákat ott is találtak, az ipolytarnóci lelőhely alapvetően különbözik a most feltárt belső-mongóliai őserdőtől. Ipolytarnócon nem az eredeti növekedési helyzetükben őrződtek meg a növények, hanem egy hajdanvolt folyó üledékeként halmozódtak föl. Így az ott talált maradványok akár távolabbról is származhattak. Sajnos az ágakat, leveleket betemető vulkáni kőzet valószínűleg olyan mértékben károsította a növények szöveteit, hogy a tízezernyi lelet nem alkalmas a sejtek vizsgálatára, csak nagy léptékű, úgynevezett makroszkópos szerkezetük őrződött meg.
2012. március 31.
