A választások alkalmával számos irracionálisnak tűnő körülmény is befolyásolja a szavazók döntését – ezen talán nem lepődik meg senki. A rosszul választott nyakkendő vagy egy óvatlan orrfújás a jelölt bukását okozhatja. De annak magyarázata már a pszichológusok számára is keményebb dió, hogy a politikusoktól független sportesemények miért befolyásolhatják a választás eredményét.
José Luis Rodríguez Zapatero miniszterelnök sajnálhatja, hogy nem most vasárnap, hanem csak két év múlva lesznek választások Spanyolországban. A spanyol válogatott világbajnoki győzelme után szinte biztosra vehető, hogy újraválasztanák. Bár a győzelem a holland ABN Amro Bank elemzői szerint akár 0,7 százalékkal is növelheti a következő évben az egyébként meglehetősen rossz helyzetben lévő spanyol gazdaság teljesítőképességét, a választók valószínűleg nem ilyen racionális megfontolások alapján szavaznának Zapaterónak újabb négyévi bizalmat. Általánosnak tűnő jelenség ugyanis, hogy ha a választásokat közvetlenül megelőzően nyer a hazai csapat, az emberek nagyobb hajlandósággal szavaznak az épp hivatalban lévő jelöltre.
A Stanford Egyetem pszichológusai Neil Malhotra vezetésével első lépésként nem tettek mást, mint öszszevetették az 1964-től 2008-ig született egyetemi amerikaifutball-eredményeket a csapatok székhelyén tartott kormányzó-, szenátor- és elnökválasztások kimeneteleivel, írja a Wired magazin. Ha a hazai csapat a választást megelőző tíz napban győzött, a regnáló politikus (vagy pártja) átlagosan 1,61 százalékkal több szavazatot kapott a megyében, mintha veszített volna. A hagyományosan sikeres focicsapatok sikeressége még inkább befolyásolja az emberek politikai magatartását. Megyéjükben 2,30–2,42 százalékra rúg az újraválasztandó politikus győzelmük okozta előnye. A hatás azonban mulandó. Hiába nyertek ugyanis a hazai kedvencek két héttel a voksolás előtt vagy még korábban, az emberek győzelmi mámora hamar elillan, és vele együtt a hivatalban lévő jelöltek helyzeti előnye is.
A kutatók, talán kételkedve saját eredményeikben, tavaly több mint háromezer emberrel töltettek ki kérdőívet. Az efféle pszichológiai vizsgálatoknál megszokott módon a kérdőívek rengeteg, a vizsgálat szempontjából érdektelen kérdése közé rejtették azt a kettőt, amelyre valójában kíváncsiak voltak. E kettő a válaszadó kedvenc egyetemi kosárlabdacsapatára kérdezett rá, illetve pontoznia kellett Obama elnök működését. (Az Egyesült Államokban az egyetemi amerikaifutball- és kosárlabda-bajnokság népszerűsége vetekszik a profi ligáéval. A főiskolás csapatokból rengeteg van az országban, így az emberek közelebb érezhetik magukhoz a helyi együttest, személyesen kötődnek hozzá.) Több mint két százalékkal jobbra értékelték az elnök munkáját azok, akik kedvencei győztek a válaszadást megelőzően, pedig a két dolognak semmi köze egymáshoz. És ezt az emberek is pontosan tudják – csak nem ismerik föl. Amikor ugyanis egyértelműen megkérdezték tőlük, hogy nyert-e a csapatuk, majd rögtön Obama értékelésére tértek a pszichológusok, nem volt érezhető a hatás.
A jelenség megdöbbentő lehet, pedig könnyedén találhatunk példákat saját viselkedésünkben is arra, hogy magától értetődő döntéseink valójában irracionális feltevéseken alapszanak, hoz számos példát Dan Ariely, a Massachusetts Institute of Technology (MIT) közgazdásza Előrejelezhető irracionalitás című rendkívül sikeres (magyarul meg nem jelent) könyvében. Ha például a boltban kilencesre végződik a termék ára, pláne, ha még ki is írják fölé, hogy akció, szívesebben megvesszük, még akkor is, ha olcsóbb az, amelynek ára nullára végződik.
Ariely egy másik példája szerint néhány évvel ezelőtt a The Economist gazdasági hetilap a következő árakkal reklámozta egyéves előfizetését: internetes hozzáférés a cikkekhez: 59 dollár, a nyomtatott újság: 125 dollár, internetes hozzáférés és a nyomtatott újság: ugyancsak 125 dollár. Száz MIT-diák közül tizenhatan a tisztán internetes, nyolcvannégyen az internetessel kombinált nyomtatott előfizetést választották. Minthogy a pusztán a nyomtatott lapot tartalmazó csomagot senki sem választotta, Ariely a következő körben törölte, de ez gyökeresen megváltoztatta a válaszadók viselkedését. Most már kétharmaduk csak az internetes változatra fizetett volna elő, és csak egyharmaduk választotta a kombinált megoldást. Tehát egy harmadik, senki által nem választott lehetőség hatással van döntéseinkre, és ez az élet minden területén jelen van. Ha két ingyenutat ajánlottak föl teljes ellátással a résztvevőknek Párizsba és Rómába, nagyjából ugyanannyian választották egyiket vagy másikat. Amikor viszont fölajánlották harmadik lehetőségként a római utat még egyszer, de kávé nélkül, a kávét is magában foglaló római vakáció valamiért sokkal népszerűbb lett a párizsinál is.
Visszatérve eredeti témánkra: mégis hogyan befolyásolhatják olyan irreleváns események, mint egy sportmérkőzés eredménye az emberek politikai döntéseit? Neil Malhotra szerint, ha nyer szeretett csapatunk, bár a győzelem általában semmilyen közvetlen hatással nincs életünkre, jobban érezzük magunkat. E kellemes érzést nem tudjuk a maga helyén kezelni, boldogságunk gondolkodásunk más területeire is átszüremlik. Úgy érezzük, hogy sikeresek vagyunk, sőt városunk, országunk is sikeres. Ilyen körülmények között pedig mi okunk lenne arra, hogy a regnáló politikusok ellen szavazzunk, hiszen az ő hivatali idejükben fordult látszólag jobbra sorsunk.
Az emberek választási magatartása tehát nagymértékben irracionális döntéseken alapszik. Sőt maga a szavazás is irracionális sok közgazdász szerint. A közgazdaságtanban csak az a döntés számít racionálisnak, amelyből kézzelfogható előnye származik az illetőnek. A szavazás időt, energiát igényel a választótól, miközben szinte kizárt, hogy az ő szavazatán fog múlni az eredmény, így végső soron hiába ment el, írja a The New York Times. Az Egyesült Államokban 1898 óta tartott több mint 56 ezer állami és szövetségi választást végigbogarászva arra jutottak, hogy mindössze hét alkalommal döntött egy szavazat, és kétszer volt döntetlen.
Miért megy el az emberek többsége mégis szavazni? Egy vicc szerint két közgazdász találkozik a szavazófülkében, mindkettő elszégyelli magát. „Te miért?”, kérdi az egyik. „A feleségem akarta. És te?” „Nálunk is. Ha te sem mondod el senkinek, én is hallgatok.” Három hipotézis terjedt el arról, hogy miért működnek mégis a választások. Az emberek vagy nincsenek tudatában irracionális viselkedésüknek, vagy – ahogyan a lottóhúzáskor – úgy vélekednek, hogy egyszer az a rendkívül apró esély is bejöhet, és tényleg ők dönthetnek a képviselő személyéről. Sok szociálpszichológus viszont azt gondolja, hogy szavazáskor a választók önzetlenül, a közösség érdekében mondanak le szabadidejük egy részéről.
De az is lehet, hogy csak nem vagyunk mindanynyian közgazdászok.
2010. július 17.