Bár 1685-ben és 1816-ban is találtak régészeti feltárásokon lékelt koponyákat, a XIX. század közepéig nem ismerték föl, hogy ezek a történelem előtti korokban tömegesen végzett orvosi beavatkozás, a trepanáció nyomait őrzik. Annak ellenére sem gondoltak gyógyító célú műveletre, hogy a történelem során mindvégig, még napjainkban is előfordul, hogy lyukat vágnak a koponyán, gyakran nyilvánvaló orvosi ok nélkül.
Ephraim George Squier, Lincoln amerikai elnök perui követe számos, a Kolumbusz előtti időkből származó lékelt koponyát talált Közép-Amerikában. Minthogy akadt közöttük olyan is, amelyen szabályos négyszög alakú forradás nyoma látszott, immár nem lehetett kétség afelől, hogy szándékos operáció emléke, olvasható a Neurophilosophy blogon.
A trepanációt feltehetően a történelem első és évezredekig egyetlen sebészeti műtéteként végezték az újkőkortól kezdve. Elterjedtségére jellemző, hogy egy franciaországi temetkezési helyen, ahol százhúsz nyolcezer-ötszáz éves koponyát találtak, negyven közülük lékelt volt. Szinte az összes ókori kultúrában alkalmazták a koponyalékelést, Egyiptomban, Indiában, Kínában, Görögországban, Rómában, de a régészeti adatok alapján Mezo-Amerikában (Közép-Amerika fejlett indián kultúrák által birtokolt északi részén) volt a legelterjedtebb. Miután bebizonyosodott, hogy nem baleset, hanem műtét nyomai a lékek, újabb évek teltek el, mialatt a XIX. század anatómusai arról vitatkoztak, hogy az illető halála után vagy még életében fúrtak lyukat a koponyájába. Paul Broca, a kor egyik legnagyobb hatású anatómusa (akiről az agy homloklebenyének alján elhelyezkedő beszédközpontot is elnevezték) végül a koponyalékek szélén a csont forradásának nyomaira lett figyelmes, így bebizonyosodott, hogy élő személyeken is végeztek trepanációt.
A régészek között nincs egyetértés abban, hogy milyen céllal végeztek efféle műtéteket az őskorban, illetve a Kolumbusz előtti Amerikában, hiszen gyakran más trauma nem látható a koponyán. Sokan nem orvosi, inkább spirituális, a hiedelmekhez kapcsolódó műveletként értékelik a beavatkozást. Mások úgy vélik, hogy összekötötték a viselkedésbeli zavarokat a fejjel, és az elmebajra utaló tüneteket próbálták így kezelni. A hiedelmek azonban itt is megjelenhettek, a későbbi leírásokban ugyanis gyakran feltűnik a beteget megszálló, de a koponyáján vájt lyukon keresztül távozó démon motívuma.
Mai szemmel az ősi koponyalékelés – bár bizonyos esetekben a modern orvostudomány szerint is indokolt – barbár beavatkozásnak tűnhet. Az átfúrt, de gyógyulásnak indult koponyacsontok viszonylagos gyakorisága azonban arra utal, hogy sokan túlélték az operációt (vagy legalábbis nem azonnal haltak bele). Ez a felismerés változást hozott a nyugat-európai tudományos szemléletben. Broca a lékelt koponyák vizsgálata után magas szintű sebészeti beavatkozásként értékelte a trepanációt, holott korábban éppen ő volt az egyik leghangosabb hirdetője az europidtól különböző rasszok mentális alsóbbrendűségének.
2011. március 19.
