Vlagyimir Nabokovot talán a Lolita szerzőjeként ismerik a legtöbben, az írás mellett azonban volt egy másik, legalább olyan nagy szenvedélye: a pillangók. Amatőr lepkegyűjtőként számos fajt írt le, és elméleteket is felállított e rovarok törzsfejlődéséről. Egyik elmélete hatvanöt év múltán most igazolódott.
Egy meleg estén egy tavacskához vitt, hogy nézzük meg a nyárfapávaszemet, amint potroha végét megmártva átlebben a víz felett. Megmutatta, hogyan preparáljam az ivarszerveket, hogy meghatározzam a külsejük alapján nem megkülönböztethető fajokat. Különleges mosollyal hívta fel figyelmemet parkunk fekete ökörszemlepkéire, amelyek rejtélyes, úri váratlansággal csak a páros években tűntek fel. Egy szörnyen hideg, szörnyen esős őszi éjszakán melaszt kevert a sörbe, hogy a kerozinlámpa fényében ragyogó, bekent fatörzseken elfogjunk egy csomó jókora, csíkos lepkét, amelyek csöndesen suhantak, siettek a csalétek felé. Többször felmelegítette és lehűtötte nappali pávaszemeim aranyló gubóját, hogy korzikai, arktikus és teljességgel szokatlan formákat kapjunk, amelyek úgy néztek ki, mintha kátrányba mártották volna őket, és selymes pihe ragadt rájuk – emlékszik apjával tett lepkegyűjtő kirándulásaira Fjodor, Nabokov Adomány című regényének (Európa, 2010) szereplője. Alig van az írónak olyan regénye, amelyben ne szerepelnének a pillangók.
– A lepke Nabokovnál transzcendentális és önéletrajzi motívum egyben – válaszolta kérdésünkre Józsa György Zoltán, a Debreceni Egyetem orosz nyelv és irodalom tanszékének munkatársa. – Az író emellett a lepkeszimbólum távol-keleti értelmezésére is utal. Ily módon a „szó” orosz szimbolista és kora avantgárd koncepciója is feltűnik, miszerint a „szó” szükségképpen tartalmazza az évezredek során rárakódott jelentéseket, amelyek lehetnek kulturálisak, antropológiaiak, köznyelviek, irodalmiak, de teológiaiak is.
Nabokovot már gyermekkorában, a cári Oroszországban is lenyűgözték a lepkék. Arisztokraták lévén szüleitől a kor legjobb lepkészeszközeit kapta ajándékba, és gyűjtőexpedíciókra is utazhatott Oroszország ázsiai vidékeire. Amikor apját politikai vádak alapján letartóztatták, egy pillangót vitt neki a cellájába, írja a The New York Times. Az októberi forradalom idején a családnak menekülnie kellett, Nabokov a két világháború közötti időszakot nyugat-európai száműzetésben töltötte. Ekkor már sikert aratott első regényeivel, az értük kapott tetemes honoráriumból pedig jutott a Pireneusokba tervezett lepkegyűjtő útra is, ahol feleségével több mint száz pillangófajt gyűjtöttek.
A második világháború kitörésekor Nabokov Amerikába távozott feleségével és fiával. Ott, miközben íróként egyre népszerűbb lett, kiteljesedhetett amatőr lepideptorológusi (lepkekutatói) szenvedélye is. A Harvard Egyetemen kapott állást mint a zoológiai múzeum lepkegyűjteményének kurátora, bejárta Közép- és Dél-Amerikát lepkék után kutatva. Bár nem volt végzett pillangókutató, amatőrnek sem nevezhetjük, mert az évek során specialistává képezte magát. Érdeklődésének középpontjában pedig a kék boglárkalepkék csoportja állt.
Ahogy az lenni szokott, a képzett, „hivatalos” lepkészek udvarias, de nyilvánvaló lenézéssel viszonyultak Nabokovhoz. Ismert író lévén nem illett kóklernek nevezni nyilvánosan, de nem is ismerték el munkáját tudományos értékűnek. Az általános vélemény szerint Nabokov lelkes amatőrként pontosan és részletesen jellemezte ugyan a lepkék testfelépítését, jellegzetességeit, de elméletei a pillangók törzsfejlődési múltjáról, a fajok rokonsági viszonyairól szót sem érdemeltek.
Így viseltettek azzal a teóriájával is, miszerint az amerikai kontinens boglárkalepkéi nem egy közös ős leszármazottai, hanem több hullámban érték el Amerikát Szibéria felől. Nabokov 1945-ben tette közzé ezt az elméletét. Akkoriban még nem létezett DNS-teszt, a taxonómusok (az élőlények leszármazásával foglalkozó biológusok) csak külső és belső jellegzetességeik hasonlósága alapján rokoníthatták a fajokat. Az író is főként ivarszerveik különbségeit vizsgálta erős nagyító alatt.
Hatvanöt év múltán, immáron fölvértezve a molekuláris biológia legmodernebb eszközeivel, végleg igazolódott Nabokov elmélete. A boglárkalepkék csoportjai öt hullámban érkeztek Észak-Amerikába Alaszkán keresztül. A legkorábban átkelő lepkék 10,7 millió, a legkésőbb érkezők pedig egymillió éve röpültek az Újvilágba. Furcsa véletlen, hogy egy másik kutatócsoport, ettől teljesen függetlenül, Nabokov egy másik elméletét is igazolta: két ma élő boglárkalepke-csoport valóban két külön fajt alkot, ahogy azt az író gondolta, cáfolva a lepkekutatók álláspontját.
Az eset sokak szerint azt mutatja, hogy nem tudjuk elfogadni, hogy valaki az élet két távoli területén is zseniálisat alkothat. Ha egy Nobel-díjas fizikus hegedülni kezd, udvariasak maradunk, hiszen ő a híres tudós. Magunkban azonban kajánul megjegyezzük, hogy nevetségessé teszi magát középszerű előadásával. E felfedezések óva inthetik a legelismertebb kutatókat is attól, hogy elhamarkodottan ítélkezzenek a műkedvelők eredményei felett. Valószínűleg ezt érezné a már elhunyt Stephen J. Gould, a múlt század egyik legnagyobb hatású evolúcióbiológusa is. Ő egy teljes, nem éppen hízelgő tanulmányt szentelt Nabokov lepkekutatásainak Nincs tudomány képzelet nélkül, de művészet sem tények nélkül címmel. Nabokov pillangókkal kapcsolatos munkájának legnagyobb tanulsága az ő értelmezésében az, hogy az írói géniusz nem feltétlenül jár együtt a kutatói géniuszszal. Így, miközben Nabokov lepkékkel szöszmötölt, Gould szerint rengeteg intellektuális energiát „fecsérelt el”, amelyet a Lolitához hasonló klasszikus művek alkotására is használhatott volna.
2011. március 12.
