Harminc évvel ezelőtt, 1980. május 26-án, magyar idő szerint 20 óra 20 perckor indult a világűrbe
a Szojuz–36 űrhajó,fedélzetén Valerij Kubaszov parancsnokkal és Farkas Bertalan fedélzeti mérnökkel.
A mindmáig egyetlen magyar űrhajós szerint már a kiképzés is olyan élmény volt, amely miatt megérte élni.
Korábban is foglalkoztatta az űrrepülés gondolata, vagy csak a pályázat kihirdetésekor jutott eszébe, hogy akár ön lehet az első magyar űrhajós?
– Vadászpilóták voltunk, szerintem sokunk el-eljátszott a gondolattal, hogy űrhajósok is lehetnénk. Az egyik kollégám a hetvenes évek elején írt is levelet a honvédelmi miniszternek, amelyben az űrhajóskiképzését kérvényezte, de akkor ez még nem valósulhatott meg. Aztán amikor 1976-ban úgy döntött a Szovjetunió, hogy a szövetséges országok egy-egy űrhajósa eljuthat a világűrbe az Interkozmosz együttműködés részeként, felgyorsultak az események. Az első körben a csehszlovák, a lengyel és a keletnémet űrhajósok szerepeltek, a második szakaszban jöttünk mi, a bolgárok, románok, kubaiak, vietnamiak, mongolok.
– Hogyan választották ki önöket? Nyilvános volt a pályázat?
– Elsősorban a vadászpilóták közül válogattak. Ez volt a bevett szokás, a mi foglalkozásunk áll talán a legközelebb az űrrepüléshez a szóba jöhető szakemberek közül. Állandó orvosi felügyelet alatt álltunk, de a felkészülés számunkra is megterhelő volt. Meghatározták, hogy milyen idősek lehetnek a jelöltek, illetve mennyi repülési tapasztalattal kell rendelkezniük. E feltételek alapján összeállították azoknak a névsorát, akik jelentkezhettek. Az előzetes listán majdnem száz név szerepelt.
– Akiknek lehetőségük nyílt rá, mind jelentkeztek?
– Egy vadászpilótának ez olyan kérdés, mintha a sportolótól megkérdeznék, hogy akar-e olimpiai bajnok lenni. Nem adta parancsba a miniszter a jelentkezést, mégis szinte mindenki önként jelentkezett. Az első rosta után harmincan maradtunk, majd a magyar szakemberek hét jelentkezőre szűkítették a kört. Közülük választották ki a szovjet űrorvosok a négy legalkalmasabb jelöltet. Mi négyen utaztunk ki Csillagvárosba és a moszkvai repülőkórházba, ahol egy hónapos feszített tesztelés után döntöttek úgy, hogy Magyari Béla és én végigcsinálhatjuk a kiképzést, a másik két jelölt, Elek László és Buczkó Imre pedig visszatért Magyarországra. Máig tiszta tekintettel tudok bárki szemébe nézni, amikor azt mondom, hogy a kiválasztás alapja a teljesítmény volt. Nem került be senki csak azért, mert az apja miniszter vagy párttitkár volt. Persze szerencsére is szükség volt ahhoz, hogy az ember repüljön végül.
– Magyari Béla mikor tudta meg, hogy ő a „dublőr”, és ha nem történik rendkívüli esemény, akkor ön fog repülni?
– Mi 1978 márciusában kezdtük a kiképzést, és 1978 decemberében született döntés arról, hogy Kubaszov és én megyünk a világűrbe, Magyari Béla és Vlagyimir Dzsanyibekov pedig a tartalék legénység lesz.
– Miért önre esett a választás?
– Sokszor megkérdezik, hogy azért mentem-e én föl, mert kék a szemem, vagy mert öt centivel magasabb vagyok. Nem ilyesmitől függött. Így döntöttek a szakértők, a döntés hátterét pontosan nem ismerem.
– A kiképzés során elválaszthatatlanok lettek Kubaszovval? Egymástól függött a repülésük?
– Így van, a felkészülés a párokról szólt. Ha kettőnk közül az egyik megbetegszik, vagy más gond adódik, akkor egyikünk sem szállt volna föl, hanem Béla és Dzsanyibekov lépett volna a helyünkre. Kubaszov és én a kiképzés során szinte együtt éltünk. Az egész repülést el kellett játszanunk a földön, és a kijelölést követően kötelező volt minden gyakorlatot együtt csinálnunk. Az összeszokottság elengedhetetlen, hiszen a két ember egymásra van utalva a repülés során. Egyikük sem tehet semmit a másik tudta nélkül. Mi jól kiegészítettük egymást, hiszen Valerij nyugodt, megfontolt, mérnök típusú ember, én pedig, a vadászpilóta múltamnak köszönhetően, gyorsan tudok döntést hozni. Amikor visszatértünk, megölelt, megcsókolt, és azt mondta, mindegy, milyen kitüntetést kapsz majd, veled boldogan elmennék újra az űrbe. Ez nagy megtiszteltetés volt egy olyan tapasztalt űrhajóstól, aki harmadszor járt a világűrben, és a Szojuz–Apollo közös szovjet–amerikai programban is repült már fedélzeti mérnökként.
– Csillagvárost még ma is legendák lengik körül. Milyen volt ott élni?
– Moszkvától negyven kilométerre az erdőben építették fel ezt az űrkutatási komplexumot az ötvenes évek végén. A hidegháború idején szigorúan titkos katonai objektumnak minősült, ma már nyitottabb, nyugat-európai és amerikai űrhajósok is készülnek itt. Minden feltétel adott a kiképzéshez. A hetvenes évek végén még oroszul folyt az oktatás, de ma már kötelező az angol és az orosz nyelv ismerete az űrhajósok számára. Tehát a külföldi jelölteknek is meg kell tanulniuk oroszul.
– A kiképzésen részt vevő jelöltek nagy többsége sohasem jut fel az űrbe. Nem okozott ez feszültséget?
– Amikor a szovjet kormány úgy döntött, hogy bennünket, más országokból való pilótákat is felvisznek az űrbe, a Csillagvárosban készülő néhány szovjet űrhajós elesett az űrrepülés lehetőségétől. Minket, külföldieket nem zártak ki a baráti beszélgetésekből, és gyakran mondták fájó szívvel, hogy most te repülsz, utánad pedig ő repül majd helyettem. De sosem mutatták, hogy dühösek lennének emiatt. Nagy fegyelemmel fogadták el ezt a döntést, és azóta is vannak olyan barátaim, akiket Csillagvárosban ismertem meg, és végül nem repültek az űrbe.
– Az űrhajóskiképzés lényegesen különbözik a vadászpilóta-kiképzéstől, vagy pusztán egy másik repülőgép vezetését kellett elsajátítaniuk?
– Fizikailag is megterhelőbb volt. A vadászrepülők felkészítése során nincs centrifugateszt, nincs túlélési gyakorlat, nincsenek súlytalansági repülések. Eddig ötszázhat ember jutott ki az űrbe, ezek egyike vagyok, ami rendkívüli érzés. De ha Béla repült volna helyettem, akkor is szerencsésnek mondhatnám magamat, amiért két éven keresztül végigcsinálhattam a kiképzést.
– A túlélési gyakorlat az űrben történő esetleges balesetekre vonatkozott, ahogy az Apollo–13-nál történt?
– Nem, ez a földi túlélést jelentette. A szovjet-orosz űrhajók leszállóegységei a szárazföldön vagy a tengeren landoltak. A velük visszatérő űrhajósoknak életben kell maradniuk a mentőcsapat megérkezéséig. Persze humorosnak tűnhet, hogy az ember éppen visszatért a világűrből épségben, és a földön kell életben maradnia, de ez nagyon komoly játék. Senki sincs ott, aki segíthetne. Ha minden a terveknek megfelelően történik, és a tervezett leszállóhelyre érkezik az űrhajó, akkor nem kell sokat várni. Mi, bár elég nagyot estünk, a terv szerint Kazahsztánban landoltunk. Ott néhány száz kilométerenként több csapat várt bennünket helikopterekkel, felderítő repülőgépekkel. Nagyon jóleső érzés volt, amikor megtaláltak, kopogtattak a fülke ajtaján, és emberi hangokat hallottunk. A túlélőgyakorlat akkor válik hasznossá, ha gond adódik a landolás során, és ott érünk földet, ahová nem vártak. Ezért tartanak tengeri, sivatagi, mocsaras és északi-sarki helyszínen zajló gyakorlatokat. Beöltöztettek bennünket a szkafanderbe, beszálltunk a leszállóegységbe, és elindították a gyakorlatot. Onnantól kezdve, bár rengetegen figyelték a legapróbb mozdulatainkat is, nem segítettek semmit. Azokkal az eszközökkel kellett boldogulnunk, amelyek a kapszulában a rendelkezésünkre álltak. Volt élelmiszerünk, másfél liter vizünk, pisztolyunk, cápariasztónk, horgászfelszerelésünk. Egy ilyen gyakorlat eltarthat napokig is.
– A súlytalanság megkönnyítette vagy megnehezítette az űrbeli munkát és a visszatérés utáni napokat?
– Egy nyolcnapos űrrepülés után ritkán okoz nehézséget a visszatért űrhajósoknak a lábra állás, a mozgás a földi gravitáció körülményei között. Más a helyzet a hosszú időt, hónapokat, fél évet az űrben töltött asztronautákkal. Náluk a readaptáció, a visszaszokás sokkal bonyolultabb, és hosszabb időt vesz igénybe. Az izmok elgyengülése mellett a koordinációs készség megzavarodása okozza a legnagyobb gondot. Gyakran nem képesek egyenesen járni, a teniszpályán nem találják el a labdát. De ez ismert jelenség, a kiképzési tervben pontosan benne van, hogy hogyan lehet az űrhajósokat minél hamarabb visszaszoktatni a földi gravitációhoz.
– Ki finanszírozta az ön kiképzését és űrrepülését? A szovjetek álltak mindent, vagy Magyarország is hozzájárult a költségekhez?
– A rakétát, az űrállomást és az űrtechnika minden egyéb összetevőjét a szovjetek biztosították. A kísérleteket, amelyeket a magyar kutatók terveztek meg, Magyarország fizette, hasonlóan a csillagvárosi ellátásunkhoz. Ennek az árát azonban össze sem lehet hasonlítani azzal, amennyibe most kerülne. Felbecsülni sem tudom, mennyi pénzt jelentene manapság, mindenesetre jelzésértékű, hogy Simonyi Károly két űrrepüléséért 55 millió dollárt kértek, pedig ő csak űrturista volt, egy profi űrhajós kiképzése sokkal költségigényesebb.
– Az űrturizmust szükséges rossznak tartja?
– Nem, ez a technikai lehetőségek egyik lehetséges kiaknázása. A földi repülők is hasonló pályát futottak be, egy idő után kereskedelmileg is hasznosulnak a fejlesztések. Azért sem neheztelek az űrturistákra, mert tudom, milyen az űrben lenni. Akik fönn jártak, kicsit áthangolódnak.
– Ahogy minden űrhajós, ön is végzett az űrben tudományos kísérleteket. Ezek a tudomány szempontjából vagy a repülés indokoltságának bizonyítása miatt voltak fontosak?
– Propagandacélból szerintem senkit nem küldenek a világűrbe.
– Az űrverseny idején, például az Apollo-program repüléseinek tervezésekor a propaganda sokak szerint fontosabb volt a felfedezésnél.
– Az amerikaiakat az ötvenes-hatvanas években az mérgesítette, hogy a szovjeteknek minden sikerült. Az első műholdat, az első állatot, az első embert, az első nőt mind a szovjetek juttatták a világűrbe. A Holdra ezért az amerikaiak igyekeztek elsőként leszállni. Nyilvánvaló, hogy propagandaszempontból is fontos volt a küldetés, de emellett tudományos, technikai áttörést is hozott. Ami a mi repülésünket illeti: az a tény, hogy a világon elsőként magyar ember vitt fel az űrbe egy valóban használható sugárdózismérőt, a magyar mérnökök által kifejlesztett Pillét, egyáltalán nem nevezhető propagandafogásnak. Ez az eszköz azóta minden űrállomáson ott van, és remélem, hogy majd a Marsra is elviszik.
– Az Apollo űrhajókban működő komputerek gyengébb teljesítményűek voltak, mint egyik-másik mai mobiltelefon processzora. Az ön űrrepülésekor mekkora szerepet játszottak a számítógépek?
– Számítógépek nélkül ma nem működik semmi, de már akkoriban is fontos szerepet játszottak. A mi repülésünk idején ketten utazhattunk a Szojuz űrhajóban. Azóta a Szojuz mérete nem változott, ma mégis három űrhajós repülhet egy felszállás alkalmával. Ez azért van, mert a nyolcvanban használatos számítástechnikai berendezéseket modernizálták, kicserélték, így nagyobb hely maradt a hasznos tehernek és az űrhajósoknak.
– A Marson évek óta két önjáró robot, a Spirit és az Opportunity működik. Bár volt néhány sikertelen leszállás is, az automaták bevetését mégis általában sikerként értékelik. A balesetek megítélése biztosan más lenne, ha űrhajósok vesztek volna oda. Ön szerint megoldható robotokkal a Naprendszer felfedezése?
– Az emberes űrrepülések szükségessége kapcsán mindig a Szaljut–7 űrállomás jut eszembe, bár sok más példát is említhetnénk. A Szaljut–7-tel sok gond volt, és egyszer teljesen életképtelenné vált. Rengeteg pénz veszett volna kárba, ha sorsára hagyják az űrállomást, ezért fölküldtek két szovjet űrhajóst megjavítani a szerkezetet. Ők összekapcsolódtak az irányíthatatlan Szaljuttal, és tíz nap alatt a legextrémebb körülmények között dolgozva életet leheltek bele. Ezt egy robot nem tudta volna véghezvinni. Természetesen sok olyan feladat van, amelyet mesterséges holdakra lehet bízni, de egy űrrepülés során gyakran adódik olyan helyzet, amikor a helyes döntés meghozatalához az emberi agy alkalmazkodóképességére, mobilitására van szükség.
– Szükségünk lenne egy második magyar profi űrhajósra?
– A legfontosabb most, hogy az Európai Űrügynökség, az ESA teljes jogú tagjává váljunk. Az állandó tagoknak ugyanis lehetőségük van, hogy embereket jelöljenek a később repülő európai űrhajósok sorába. Ehhez természetesen nagyon sok pénzre lenne szükség, de a magyar tudomány számára hatalmas sikert jelentene.
– Mivel foglalkozik manapság?
– Létrehoztam a Világűr a Föld Jövőjéért Alapítványt, amelynek alapító okiratát tizenkét ország tizenhat űrhajósa írta alá. Nemzetközi kapcsolataink révén az alapítványon keresztül segítjük a magyar és a külföldi egyetemistákat abban, hogy más országok intézeteiben tanulhassanak és szakmai gyakorlatot szerezhessenek. Szeptemberben megnyílik a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem új, információs és elemzéstudományi tanszéke, ahol előadásokat fogok tartani.
2010. május 22.
