Az emberi agy működése önmagában is csodálatos. Bár építőegységei, az idegsejtek viselkedéséről, a rajtuk keresztülhaladó információ továbbításának elektromos alapjairól sokat tudunk, ezek önmagukban nem magyarázzák a teljes agy képességeit. Nem értjük egészében a gondolkodás élettani hátterét. Ennél már csak az csodálatosabb, amikor az agy betegség vagy baleset következtében megsérül, és rögtön hozzákezd a kiesett funkciók visszaszerzéséhez. Az idegsejtek csoportjai addig soha nem látott feladatot kapnak: olyan agyrészekkel kerülnek villámgyorsan idegi kapcsolatba, amelyekhez közük sem volt.
Nem meglepő: a gyermekkor minél korábbi szakaszában történt a sérülés, a javítás annál tökéletesebbre sikerülhet. Gyakran olyan hatékony a reparáció, hogy az illetőről senki sem mondaná meg: agyának akár nagy része roncsolódott. Az idegtudomány e lenyűgöző jelenségeiről, szakszóval a neuroplaszticitásról szól Norman Doidge pszichiáter könyve, amelynek magyar címe A változó agy, de angol eredeti címe sokkal kifejezőbb: Az önmagát megváltoztató agy.
A szerző részben saját praxisából merít, részben a szakirodalomból ismert eseteken keresztül mutatja be, hogy a neuroplaszticitás milyen elképesztő mértékű lehet. Egyik beszélgetőtársa Michelle, aki huszonkilenc éves, átlagos fiatal nőnek tűnik kívülről. Csakhogy Michelle-nek fél agya van. Az orvosok a fejüket vakarják az eset láttán, azt valószínűsítik, hogy magzati korában az elégtelen vérellátás következtében bal agyféltekéje nem is indult fejlődésnek. A nő jobb féltekéje átvette a bal funkcióit, például a nyelvi képességeket, a beszéd irányítását, illetve a jobb oldali végtagok mozgatását. Normális életet képes élni, mindöszsze kisebb fogyatékosságai vannak: könnyen eltéved ismeretlen helyeken, az absztrakt fogalmakat nehezebben érti, jobb oldali végtagjai kissé visszamaradottak, és idegesen nehézséget okoz neki a beszéd. Doidge Michelle-lel beszélgetve azon morfondírozik, vajon hány ember élheti le mit sem sejtve fél aggyal az életét, mert soha nem röntgenezték meg a koponyáját.
A neuroplaszticitás azonban korántsem csak a csecsemőkre jellemző. A felnőttek is képesek agyuk felépítését megváltoztatni, bár nekik lassabban és nehezebben megy ez. Szép példa erre a vak emberek Braille-írás-tanulása. Az olvasás agyuk számára kettős feladat: irányítania kell az olvasó ujj izmait, és föl kell dolgoznia az ujjbegyből érkező tapintott jelzéseket. Amerikában a vakok két évig tanulnak Braille-t olvasni, minden hétköznap napi három órában. Agyuk elektromos aktivitásának vizsgálatával a neurológusok arra derítettek fényt, hogy a gyakorlás közben jelentősen megváltozik agyuk működése. Az olvasó ujj izmait irányító idegsejtcsoport mérete jelentősen megnő a másik kéz azonos ujját vezérlő agyrészhez képest, tehát egyre több neuron kapcsolódik be a feladat ellátásába. Ezzel egy időben a tapintásuk is kifinomultabbá válik. Minthogy olvasás közben az ujjbegyükön keresztül annyi információ jut az agyukba, amennyi nem is összemérhető az átlaggal, agyuk tapintásérzékelő részének segítség után kell néznie. E segítséget pedig a látásvesztés után dolog nélkül maradt látókéreg idegsejtjeitől kapják meg. Bizonyos értelemben tehát a vakok hasonlóan „látják” a leírt betűket, mint a látók. Mindez azt okozza, hogy ha kísérletes módszerekkel időlegesen blokkolják a vakok látókérgének működését, nem tudnak olvasni, esetenként érzéketlenné válik az olvasó ujjuk. Eközben a látók látókérgének kikapcsolása semmilyen hatással nem volt a tapintásukra.
A változó agy mindenki számára tartogat új és izgalmas ismereteket, legyen az érdeklődő laikus vagy idegtudománnyal foglalkozó kutató.
(Norman Doidge: A változó agy – Elképesztő történetek az agykutatás élvonalából. Park Könyvkiadó, Budapest, 2011. Ára: 3900 forint)
2011. április 9.
