A Japánt sújtó földrengés és szökőár nem csak azokra hat, akik a katasztrófa helyszínén élnek. Az elpusztított városokról szóló híreket mindenkinek fel kell dolgoznia magában, és ebben a személyes beszélgetések segíthetnek a legtöbbet, mondja Pék Győző pszichológus. A Debreceni Egyetem tanára a tavalyi vörösiszap-katasztrófa pszichikus hatásait vizsgálta nemrégiben.
Pék Győző pszichológus, egyetemi docens 1955-ben született Ajkán. A Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban érettségizett, majd 1981-ben a Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett pszichológusi diplomát. 1983-tól dolgozik a Debreceni Orvostudományi Egyetemen, jelenleg a Debreceni Egyetem személyiség- és klinikai pszichológiai tanszékének vezetője. Fő szakterülete az időskori lelki folyamatokkal foglalkozó gerontopszichológia. Számos szakkönyvbe írt fejezeteket; a katasztrófák kollektív pszichés hatásaival foglalkozó tanulmánya A nemzeti emlékezet vizsgálatának pszichológiai szempontjai (szerk.: Münnich Ákos és Hunyady György, ELTE Eötvös Kiadó, 2011) című kötetben jelent meg.
Amikor hallott a vörösiszap-tározó töltésének átszakadásáról, egyből arra gondolt, hogy vizsgálni kell az emberek reakcióit?
– Igen, részben azért, mert a vörösiszap-katasztrófa személyesen is érint. Ajkán születtem, édesanyám a mai napig ott lakik. Amikor a gyerekeimmel hazalátogattunk, a vörösiszap-tározók töltésein bicikliztünk. A Somlón volt szőlőskertünk, amikor vonattal odautaztunk, gyakorlatilag ugyanazt az utat tettük meg, mint a vörösiszap. A kutatásban több mint hatszáz résztvevőt, főként egyetemistákat (tehát a katasztrófában nem közvetlenül érintett személyeket) kértünk meg az ország négy pontján, Sopronban, Budapesten, Debrecenben és Nyíregyházán, hogy kérdőívet kitöltve mondják el, milyen gyakran beszéltek a vörösiszap-katasztrófáról egy ismerősükkel vagy nagyobb csoportban. A kérdések között szerepelt, hogy hányszor hallották, amint mások beszélnek erről, érezték-e igényét annak, hogy többet halljanak és beszéljenek róla. Minthogy a felmérést egy héttel a katasztrófát követően kezdtük, és több héten keresztül folytattuk, lehetőségünk volt megfigyelni a tragédiához kapcsolódó kommunikációs igény időbeli változását is.
– Honnan származott a kutatás ötlete? Melyek az általánosítható tapasztalatok a katasztrófák kollektív pszichés hatásáról?
– A szeptember 11-i terrortámadás és a Texas A&M Egyetemen egy óriási fából rakott máglya 1999-es öszszeomlása voltak azok a tragédiák, amelyek pszichoszociális utóhatásait a legrészletesebben vizsgálták amerikai pszichológusok. A legáltalánosabb emberi reakció ilyenkor az összekapaszkodás. Az egyetemi katasztrófa után, amikor az egyetemek közötti szimbolikus vetélkedés eszközeként épített hatalmas máglya összeomlott, tizenkét diák életét követelve, az egyetemi újságban gyakoribbá vált a többes szám első személyű szószerkezetek használata. Ezt magyarázhatjuk úgy, hogy erősödött a diákok összetartozása, kifejezettebbé vált a „mitudatuk”. Ugyanezt figyelték meg 2001-ben, a World Trade Center ikertornyainak lerombolása után az egyik legnagyobb blogszolgáltatón, a Livejournalon írott bejegyzések elemzésével. A szeptember 11. után elküldött írásokban sokkal kevesebb volt az egyes szám első személyű kifejezés, a többes szám első személy viszont gyakoribbá vált. Ez a „mi” itt nem a nemzeti, hazafiúi hevületet jelzi, sokkal inkább a kisebb közösségekhez, a családhoz, a baráti körhöz való ragaszkodást. Nem szabad azt gondolnunk, hogy ezek a bejegyzések csak a gyászról, a kétségbeesésről és a reménytelenségről szóltak. Szeptember 11. után valóban megnőtt a negatív érzelmi töltésű szavak száma, de néhány héten belül visszaállt az eredeti szintre. A pozitív szavak viszont mindössze négy napig voltak ritkábbak a korábbiakhoz viszonyítva, az ötödik naptól kezdve pedig már többször használták őket. Gyakori említésük ezután hónapokon keresztül fennmaradt.
– A katasztrófák hírei csak a lelkünkre hatnak, vagy hatással vannak szervezetünkre is?
– A pszichikus folyamataink állandó hatást gyakorolnak egészségünkre. Texasban egy év múlva jelentősen csökkent például a betegségekkel orvoshoz fordulók száma az egyetemen. E jelenség hátterében pszichoszomatikus (a lelki folyamatok és a test fizikai működésének kapcsolatán alapuló – M. Cs.) hatások állhatnak. A közös gyász, az együvé tartozás nyílt, felszabadító erejű kinyilvánítása nyugtató hatású, amely kihat testünk fizikai jólétére is. Az elmélet szerint, ha tartósan magunkban tartunk valamit, például titkot vagy egy trauma emlékét, az igénybe veszi a pszichikus energiáinkat, ez pedig az immunrendszerünkre is hatással lehet. A traumák hatásait vizsgáló egyik legtekintélyesebb pszichológus, James Pennebaker arra kért több texasi egyetemistát, a tragédia áldozatainak ismerőseit, hogy kötetlenül írjanak életükről, amit csak akarnak. Akik részt vettek ebben az „emocionális írásban”, még ritkábban betegedtek meg a következő évben.
– A Devecsert és Kolontárt ért tragédia hatásai megfeleltethetők e példáknak?
– A vörösiszap-katasztrófa alapvetően különbözik például a texasi egyetemen történt máglyaomlástól, és ez alapvető fontosságú a károsultak pszichológiai gondozásában. A máglya összedőlése pontszerű esemény volt, a túlélők környezetét nem változtatta meg, az otthonuk, a megélhetésük nem került veszélybe. Az Ajka környéki tragédia azonban elhúzódó hatással van az ott élők életére. Fontos a károsultak azonnali segítése pszichológusok által, a krízisintervenció, hasonlóan fontos azonban, hogy miután elmúltak a tragédia utáni napok-hetek, akkor se maradjanak egyedül pszichikus gondjaikkal. A közeljövőben tervezzük a túlélők vizsgálatát is – talán a múltban már hatásosnak bizonyult emocionális írás módszerének segítségével.
– Milyen hosszú ideig foglalkoztatja az embereket egy katasztrófa emléke?
– Az 1989-es San Franciscó-i földrengés után figyelték meg azt, hogy a katasztrófa emberek tudatára gyakorolt hatása szakaszokra bontható. Az első két-három héten, a szükséghelyzet kezdeti fázisában sokat beszélnek az eseményekről, és szívesen meghallgatják mások történeteit is. Ezután fokozatosan ritkul a katasztrófa említése a beszélgetésekben, majd két hónappal később az ellentétébe fordul, az emberek a gátlás szakaszába lépnek, amely több hónapig is eltarthat. Ekkorra már elteltek a témával, a saját sztorijukat még talán elmesélnék másoknak, de a többiek élményei iránt már nem érdeklődnek, sőt zavarja őket, amikor kénytelenek végighallgatni. Van igényük a feldolgozásra, de a túlságosan sokszori említés már feldolgozhatatlan számukra. A földrengés után négy-öt héttel San Franciscóban egyre népszerűbbé vált az a póló, amelyre ezt írták: „Köszönöm, hogy nem beszél a földrengéssel kapcsolatos élményeiről.” A gátlás fázisában tíz százalékkal megemelkedett a városban az erőszakos cselekmények száma. A gátlás után következik az adaptációs szakasz, amikor az emberek többsége már feldolgozta a tragédiát, kilép belőle, és folytatja az életét.
– Mi okozza azt a kettősséget, hogy a texasi egyetemi katasztrófánál csökkent az orvoshoz fordulók száma, San Franciscóban viszont nőtt az agresszív incidensek gyakorisága?
– A különbséget az emberek egymáshoz való viszonyában fellelhető különbség okozza. A Texas A&M Egyetem hallgatói viszonylag zárt és kis közösséget alkotnak. San Francisco lakói viszont rengetegen vannak, és ebben az értelemben nem is alkotnak közösséget. Az egyetemen össze tudtak kapaszkodni az emberek, és felhasználhatták az együvé tartozás felszabadító erejét a trauma feldolgozásában. Így könnyebben viselték a történteket, és hamarabb tovább tudtak lépni. A San Franciscó-i lakosoknak erre nem volt lehetőségük.
– Az önök vörösiszap-katasztrófával kapcsolatos kutatási eredményei egybehangzanak a külföldi tragédiák után szerzett tapasztalatokkal?
– Igen, mi is azt találtuk, hogy a katasztrófa utáni harmadik héten már jelentősen csökkent a kérdőíveket kitöltők témával kapcsolatos kommunikációs igénye. Ez megmutatkozott abban, hogy hány vörösiszappal foglalkozó hírre emlékeztek a televízióból, újságokból, de abban is, hogy hányszor gondoltak spontán az eseményre. Ez tehát azokra igaz, akik nem személyesen voltak érintve a katasztrófában, hanem csak a sajtóból értesültek róla. A szakirodalom szerint, akik közvetetten maguk is érintettek egy traumában, például ismerősük hunyt el, azok húsz-harminc százaléka sohasem képes túllépni a történteken. Általánosan elterjedt kifejezéssel ez kérődzéshez vezet náluk. Újra és újra felidézik és elmondják az emlékeket, de nem haladnak sehova, főként, ha csoportban mondják el. A négyszemközti beszélgetés és a több embernek szóló beszéd pszichére gyakorolt hatása ugyanis jelentősen eltér. A vizsgálatok szerint azok, akik egy közeli barátjukkal beszélték meg a traumát, könnyebben túlléptek rajta. Vélhetően ez az oka annak, hogy a traumatikus események kilencvenöt százalékát még aznap elmondják az emberek közeli ismerőseiknek. A csoportos beszélgetés azonban inkább fenntartotta, sőt felerősítette az emberek problémáját, stresszt okozott. A csoport általában felerősíti az érzelmeket, a részt vevő emberek viselkedését pedig a szélsőségek irányába tolja. Ezt mintha tudnák az emberek, és sokszor ennek megfelelően viselkednek.
– Mitől függ az, hogy valaki tovább tud lépni egy katasztrófa után, míg mások sohasem?
– A válasz a kommunikációs hajlandóságban és a személyiségjegyekben keresendő. Vannak, akik egyszerűen nem tudnak panaszkodni, a férfiak között gyakoribb ez a típus. A nők kommunikációs készségei általában jobbak a férfiakéinál, így a traumatikus élményeket is könnyebben mondják el másoknak. A férfiakat a tradicionális nemi szerepük is gátolja abban, hogy gondjaikról beszéljenek. Magyarországon azokon a területeken gyakori ez a rendületlen, mindent szótlanul tűrő, ír típusú férfiviselkedés, ahol döntően mezőgazdaságból élnek az emberek. Mindezek miatt általában azt találják a kutatók, hogy több férfi hordozza magával mindörökre a trauma emlékét, mint nő. A kommunikációs igényeket feltáró vizsgálatunkban mi azonban nem találtunk különbséget a nemek között.
– Az ország minden táján hasonlóan reagáltak a falvakat elöntő vörösiszap hírére azok, akik nem voltak érintettek?
– Nem, a földrajzi távolságnak jelentős szerepe volt abban, hogy milyen intenzív kommunikációs igényt éltek meg a vizsgált személyek. Nem igaz az a vélekedés, hogy a mai globalizált világban minden hír a világ minden táján ugyanúgy hat. A földrajzi távolság igenis befolyásolja az érzelmi azonosulás mértékét. A katasztrófa a résztvevők közül a soproniakra gyakorolta a legnagyobb hatást: a négy közül ez a város van légvonalban a legközelebb a helyszínhez. Budapesten és Debrecenben hasonló eredmények születtek, aminek az lehet az oka, hogy Debrecenben elég sok budapesti fiatal jár egyetemre, így a debreceni minta kevésbé tekinthető homogénnek az emberek lakóhelye szerint. A Devecsertől és Kolontártól legtávolabbi ponton, a nyíregyházi főiskolán tanuló diákokat érintette meg legkevésbé a katasztrófa. Ez érthető is, hiszen ott jóval kevesebben tanulnak, általában olyanok, akik a közelben, a katasztrófától távol élnek.
– Japánban gyakoriak a földrengések. Egy nép, amely sokszor kénytelen elszenvedni természeti katasztrófákat, másképpen reagál ilyen eseményre, mint mások?
– A japán emberek mostani összetartása és a szervezettség fenntartása részben a társadalom általános mentalitására, részben a gyermekkortól sulykolt földrengésgyakorlatokra vezethető vissza. A japán népet jellemző kollektivizmus szükséghelyzetekben mindig előnyösebb az individualizmusnál, hiszen elősegíti az önzetlenséget, mások megsegítését. A pánik elkerülését azonban az állandó tréning szolgálja a legjobban. Már a kisiskolások is megtanulják, hogy földrengés esetén a pad alá vagy a nyitott ajtónyílásba kell húzódniuk. Ezt éles helyzetben is gyakran van alkalmuk gyakorolni, hiszen Japánban szinte mindennaposak a kisebb földmozgások. A rögzült mozdulatok nem csak azért fontosak, hogy földrengés esetén a legjobban tudják védeni magukat. Hasonló jelentőségű, hogy a készségszerűen elsajátított cselekvésterv programot, feladatot ad az embernek, aki így nem „ér rá” kétségbeesni.
2011. március 26.
