Nyolcadszorra vágott neki Klein Dávid hegymászó, hogy oxigénpalack nélkül feljusson a Mount Everestre, de most sem sikerült célt érnie, társainak engedve visszafordult. Szerinte az ember által közvetített elvek, az ésszerű kockázatvállalás határainak felismerése fontosabb a számokban kifejezhető eredményeknél.
Csalódott?
– Persze hogy csalódott vagyok, hiszen nem sikerült megvalósítanom a célom. De ennél sokkal összetettebb módon látom az expedíciót, hiszen sok pozitív dolog is történt velem közben. Tizenkét évvel ezelőtt volt magyar hegymászó palack nélkül ilyen magasságban, idén pedig a nemzetközi mezőnyből senki nem jutott ennél, tehát 8700 méternél magasabbra oxigén nélkül. Csak most kezdem felfogni annak nagyszerűségét, hogy ilyen fantasztikus kalandban volt részem. A csalódottság tehát nem a legmegfelelőbb kifejezés arra, amit érzek. Inkább erős hiányérzetnek mondanám. Bár nagyon közel, százötven méterre voltam, a csúcsot nem sikerült elérnem.
– Emlékszik arra a pillanatra, amikor eldöntötte, hogy visszafordul?
– Az éjszaka során (este hét után indultunk el) többször szóba került e lehetőség. Az első pár órában a várakozásokhoz képest lassabban haladtam, ekkor még az időjárás sem volt igazán jó. Az első két alkalommal – némi huzavona után – a továbbhaladás mellett döntöttünk. Akkor fordultam meg, amikor mászótársam, Ang Mingma és alaptábor-vezetőm, Török Edina véleménye egybecsengett. Ekkor elfogadtam a javaslatukat, és visszafordultam. Érdekes módon kissé másképp emlékszünk e pillanatra Edina és én. Én úgy emlékszem, hogy amikor ő azt javasolta rádión keresztül, hogy forduljak, én fegyelmezetten elfogadtam ezt. Később a rádiónaplóban olvastam, hogy azért elég kemény pengeváltásra került sor, mire végül megfordultam. Természetesen a rádiónaplónak van igaza, és nem az én oxigénhiányos emlékeimnek.
– Az alaptábor-vezetőnek a csúcsra törő hegymászó alárendeltje? Ön feltétlen engedelmességgel tartozik neki?
– Azért nem olyan szigorú ez a kapcsolat, mint a katonaságnál. Igyekszünk modellezni az összes lehetséges szituációt. Együtt kitaláljuk, hogy hogyan reagálunk majd a körülményekre, milyen döntéseket hozunk. A helyzettől függ az is, hogy az alaptábor-vezető rádióüzenetét tanácsként, javaslatként vagy utasításként kell kezelnem.
– Tehát ön az utolsó utáni pillanatig a folytatás mellett volt, hiszen már olyan kevés volt hátra. Ha utólag, tiszta fejjel visszagondol, lett volna esélye a sikerre, a visszafordulás helyes döntés volt?
– Persze hogy lett volna esély a csúcs elérésére és a sikeres visszatérésre, a kérdés az, hogy ez az esély mekkora. A külső körülmények, az időjárás megfelelő volt. De a vártnál valamivel lassabb voltam, és Ang Mingma két palackjából az egyik meghibásodott, így ezt az időveszteséget nem engedhettük meg magunknak.
– Ön már nyolcszor járt a Mount Everesten, de minden alkalommal visszafordult, így az a kép alakult ki önről, hogy képes racionális döntést hozni a befejezésről, ha tetszik, képes feladni. De az igazán sikeres hegymászó nem épp arról ismerszik meg, hogy a végsőkig feszíti a húrt, olyan kockázatot is vállal, amilyet más nem merne?
– A hatékonyságot mindenképp megnöveli a kockázatvállalás. Ha mondjuk két hegymászó ugyananynyi erőforrásból (állóképességből, tudásból, eszközből) gazdálkodik, az jut fel közülük többször a csúcsra, aki több kockázatot vállal. Az én szememben a sikeres hegymászó nemcsak eredményes, de olyan hegymászó-magatartást alakít ki, amellyel együtt tud élni, és amelyet szívesen kommunikál a környezetének. Én nem akarnám azt üzenni mondjuk a következő hegymászó-generációnak, hogy csak úgy lehetek sikeres hegymászó, ha sokat, túl sokat kockáztatok. Ha sokszor teszel fel mindent egy lapra, valószínűleg rövid pályafutásod lesz.
– A Tátrában, majd az Alpokban kezdett mászni?
– Igen, némi amerikai kitérővel. Ott megtapasztalhattam, hogy létezik nagyobb vadon is a magyar erdőknél. Ha az ember eltéved a Pilisben, az a legjobb stratégia, ha elindul egyenesen az egyik irányba, és hamarosan talál egy falut. Montanában ez nem működik, mert kissé nagyobbak a távolságok. Később, egy magas-tátrai út után, huszonkét éves koromban határoztuk el egy barátommal, hogy ideje expedíciót szerveznünk. A döntő mozzanat az volt, amikor úgy gondoltuk, ez nekünk olyan fontos, hogy másfél éven keresztül szinte csak az expedíció előkészítésével foglalkozunk majd.
– A hegymászók magát a mászást szeretik, vagy a dicsőséget?
– Számomra a hegyek között való létezés a fontos. A mászás, az izgalom, az erőfeszítés, a közösen átélt kaland, az esztétikai élmény. Nekem hosszú időn át mászótársam volt Várkonyi László, aki 2010-ben az Everesten halt meg jégomlásban. Ő ugyanannyiszor próbálkozott a Csomolungma megmászásával, mint én, és aki ismerte, tudja, hogy nagyon erős jellemű ember és fantasztikus hegymászó volt. Sokat tanultam tőle. Láttam, hogy a hegyen érzi igazán otthon magát, ott volt a „helyén”. Nagyon szerette az expedíciózás teljes folyamatát. Már a kis hegyi falvakban, ahol az emberek kicsit másképp gondolkodnak, és másképp léteznek ebben a világban, megváltozott a viselkedése, és ez csak erősödött, ahogy haladtunk fölfelé a törpefenyvesen keresztül a sziklák és a jég világáig. Én is ezt az érzést keresem. A hegymászást nem lehet csupán számokká, adatokká, rekordokká leegyszerűsíteni, ez nem síkfutás. Ez nagyon komoly sportteljesítményt követelő lelki élmény.
– Vannak Magyarországon „megélhetési” hegymászók, akik főként a pénzért csinálják?
– Csupán az expedíciós hegymászásból senki sem tud megélni Magyarországon. Vannak persze, akik magashegyi túrákat vezetnek, és ebből élnek, vagy ipari alpinisták, de igazi hivatásos hegymászó sportolóink nincsenek. Sokkal jellemzőbb az, hogy az embernek fel kell adni mindenét azért, hogy el tudjon menni a Himalájába hegyet mászni.
– A hegymászás inkább sportteljesítmény, a természet meghódítása, esetleg cirkuszi mutatvány vagy remek reklámfelület a szponzorok számára?
– Természetesen annak örülnék a legjobban, ha úgy tudnék elmenni hegyet mászni, hogy senki nem tud róla, senki nem foglalkozik velem. Ehhez azonban a jelenlegi árak mellett nagyon gazdagnak kellene lennem. Amikor ugyanis beindultak a kereskedelmi expedíciók a nyolcvanas évek végén a Himalájában, és gazdag emberek hajlandók voltak vagyonokat fizetni a feljutásért, az árak is exponenciálisan emelkedni kezdtek. Ma már csak a „belépőjegy”, a csúcsengedély tízezer dollárba kerül. Ilyen körülmények között az ember vagy vezetői megbízásokat vállal a kereskedelmi expedíciókban, vagy a szponzorok segítségére támaszkodik. Mindkét esetben mászhat hegyet, de ha hegyi vezetőként dolgozik, akkor éppen a hegyen nem teheti azt, amit szeretne. A szponzorált expedícióknál a hegyen saját belátása szerint cselekedhet, és csak előtte és utána kell kompromisszumokat kötnie. Például nyilatkoznia kell a sajtónak. (Nevet.)
– Ha a hegymászásból nem lehet megélni, akkor hogyan teremti elő az expedíciók közötti megélhetéshez szükséges forrásokat? Miből él, miközben fél éven keresztül a következő vállalkozásra készül?
– Van egy családi kiadónk, annak vagyok az ügyvezetője, bár üzleti sikernek ezt nem nevezném. Nincs szükségem sok pénzre, mivel nincs sok kötelezettségem. Nem vagyok családos, nincsenek gyerekeim. Tehát bizonytalan egzisztenciával, de felelősség nélkül lavírozok két expedíció között.
– A család hiánya önnél összefügg a hegymászással?
– Minden hegymászónak magának kell megválaszolnia ezt a kérdést. Hogyan egyezteti össze az expedíciókat és a családalapítást. Nem tudom, hogy én hogyan fogok reagálni e kihívásra. Eddig még nem kerültem efféle konfliktushelyzetbe.
– Amikor megbeszéltük az interjú időpontját, azt mondta, hogy a Magas-Tátrába készül hegyet mászni. Mi érdekes van ott a világ tetején járó hegymászó számára?
– Megint csak: a hegymászás összetett dolog, és nem szólhat kizárólag a rekordok hajszolásáról. A Tátra gyönyörű hely. Éppen azért megyek vissza oda újra és újra, mert a maga szépségével hasonló lelki élményt nyújt számomra, mint a magasabb hegyek. Azért gondolhatják sokan, hogy aki a Himalájában mászik, azt már semmi alacsonyabb nem érdekelheti, mert mindenki csak a rekordokat, a számszerű teljesítményt látja a hegymászásban. Pedig az élményt nem lehet méterekkel, szintidővel, ranglistákkal leírni. Ezenkívül a Tátra úgynevezett hagyományos alpinútjai teljesen más kihívást jelentenek. A hegymászáson belül rengeteg ágazat, irányzat van. Én például a sziklamászást is nagyon szeretem, de nem vagyok benne jó. Ha pedig elmegyek egy mászóterembe, biztos, hogy vannak ott olyan tízéves kislányok, akik fél kézzel lepipálnak a falon.
– A Himalája nyolcezres csúcsait ostromló magyar hegymászókat itthon nagy tisztelet övezi. De nemzetközi szinten mennyire számít rendkívülinek a teljesítményük?
– Magyarországnak az expedíciós hegymászás terén nagy a lemaradása a világhoz képest. Miközben az ország alpinista hagyományai erősek, a második világháború után nem indulhattak magyar expedíciók a nyolcezer méternél magasabb csúcsok meghódítására. A hagyományaink miatt nekünk nagyon szigorú etikai normáknak kell megfelelnünk, így nem elfogadható számunkra, hogy mindenáron, bármilyen „csalás” segítségével feljussunk a csúcsokra. Ezt a lemaradást le kell dolgoznunk.
– Az expedíciós hegymászás kifejezés sokaknak a felfedezést juttatja eszükbe. Felfedezni azonban nem lehet olyan helyeket, ahol már sokan, akár több ezren jártak előttünk. Önök milyen értelemben használják az expedíció szót?
– Nekem sosem a felfedezés ugrik be először az expedícióról. Inkább a kaland. E szó számomra azt jelenti, hogy elmegyünk egy messzi helyre, ott hosszan tartózkodunk, és valami különleges tettet viszünk véghez. Bár az expedíció sikeréhez a tagok egyéni teljesítményére van szükség, mégis elengedhetetlen a csapatmunka. Nyolcezer méter feletti, megmászatlan, felfedezetlen csúcs nem létezik, de sok alacsonyabb hegy lehet, amelyekre még nem jutott fel ember. Ezek esetében lehet értelme a felfedezésnek.
– Ön fenn volt az Everesten, amikor áprilisban jéglavinában tizenhat serpa életét vesztette. Emellett az utóbbi évtizedben számos magyar bajtársa is szerencsétlenül járt a Himalájában. E tragédiákat hogyan dolgozza fel, eszébe jut, hogy megéri-e folytatnia?
– Nem jutott még soha eszembe, hogy abbahagyjam. Ezt szeretem csinálni, és mindig is tudtam, hogy a hegymászás milyen veszélyekkel járhat. Ezt nem is lehet elfelejteni, hiszen a csúcs felé menet gyakran látni az elhunyt hegymászók holttestét. De a siker esélyét nem a kockázatvállalással, hanem az alapos felkészüléssel és a szakmai szabályok, elvek maximális betartásával kell növelni. Persze a veszélyeket még így sem lehet kiküszöbölni.
– A hegymászás akkor is érdekes lenne az emberek (és így a szponzorok) számára, ha nem lenne veszélyes, ha nem az életüket kockáztatnák az alpinisták?
– Biztos vagyok abban, hogy egyetlen hegymászót sem a veszély keresése motivál. Abban is biztos vagyok, hogy a szponzorok attól félnek legjobban, ha valamilyen tragédia történik. Számukra ez rendkívül rossz reklám lenne. Ezért már az együttműködésről szóló első tárgyalás alkalmával tisztázni kell azt, hogy a támogatást nem lehet függővé tenni a hegyen elért sikertől. Soha semmilyen beleszólásuk nincs abba, hogy az ember milyen döntést hoz a Himalájában, nem utasíthatják, hogy továbbmenjen, vagy bármi mást csináljon.
Klein Dávid
1975-ben Budapesten született, hegymászó. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem filozófia szakán diplomázott. Első magashegységi expedícióját 1998-ban vezette a pakisztáni Hindukus hegységbe. Két nyolcezer méter feletti csúcson állt, több sikeres expedíciót vezetett. Legutóbbi expedíciójáról, amikor nyolcadszor próbált első magyar állampolgárként oxigénpalack nélkül feljutni a Mount Everestre, néhány hete tért vissza. (Az állampolgárság hangsúlyozása azért fontos, mert a magyar Demján Zoltán csehszlovák állampolgárként 1984-ben már feljutott a világ tetejére, méghozzá oxigénpalack nélkül.)
2014. július 12.
