Tambora haragja

Kétszáz évvel ezelőtt, 1815. április 10-én tetőzött az írott történelem legnagyobb vulkánkitörése, az indonéziai Tambora katasztrófája. Emberek százezrei haltak meg a kitörés következtében, sok ezer kilométerre a helyszíntől is. A föld éghajlata évekre megváltozott. Hasonló katasztrófa nem zárható ki a jövőben sem.

Tragikusan alakult a magyar gazdák – és így az egész lakosság – számára az 1810-es évtized második fele. Az extrém időjárás valamikor 1815 nyarán kezdődött, amikor a jégesők és a nyomukban tomboló viharok elvitték szinte az egész termést. Volt, ahol a beszámolók szerint hatvandekás jégtömbök hullottak az égből. A sok eső nagy árvizeket hozott, kártevők és betegségek terjedtek szerte az országban. A legrosszabb azonban egy évvel később érkezett: az 1816-os nyár egyszerűen elmaradt. Még áprilisban is kemény fagyok és nagy havazás sújtotta a népet, a júliusi-augusztusi időjárás inkább az őszre emlékeztetett. Abban az évben legalább ötvenezer magyar halt éhen a termés elpusztulása miatt.
E bibliai csapásként is értékelhető éghajlati anomália szinte az egész bolygó lakosságát sújtotta, különösen a kontinensek és a népesség nagyobb részének otthont adó északi féltekén. A korabeli kommunikációs csatornák lassúsága, illetve a meteorológiai folyamatok kevéssé ismert természete miatt nem vagy csak sokkal később értesülhettek az emberek a nagyon távoli kataklizmáról. Legtöbbjük pedig valószínűleg akkor sem hitte el, hogy mindez megtörténhetett. Éppen kétszáz évvel ezelőtt, 1815 áprilisában ugyanis kitört az indonéz szigetvilágban, Sumbawa szigetén álló hatalmas vulkán, a Tambora. A kitörés ereje mintegy négyszer haladta meg a jóval ismertebb Krakatau szigeti vulkánét (1883). A kataklizma társadalomformáló, természetátalakító következményei a mai napig érezhetőek.
– Bár a 74 ezer évvel ezelőtt aktivizálódott Toba tűzhányó kitörése tekinthető az emberiség leghatalmasabb vulkanikus katasztrófájának, az írott emberi történelemben egyértelműen a Tambora erupciója volt a legnagyobb hatású – mondja Karátson Dávid egyetemi tanár, vulkanológus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem természetföldrajzi tanszékének vezetője. – A becslések szerint Indonéziában nyolcvan-száz ezer ember halt meg a vulkánkitörés következtében, részben a forró gázok és a vastagon lerakódó hamu miatt, részben pedig a kitörés nyomán megváltozott időjárás okozta éhínség és járványok következtében.
Az 1200 kilométerre fekvő Jáva szigetén székelő angol kormányzó, Thomas Raffles így számolt be az első kitörések észleléséről: „Az első robbanások április 5-én hallatszottak, majd másnap folyamatosan ismétlődtek. Első hallásra szinte mindenki azt hitte, hogy távoli ágyúdörgés hallik, még katonai osztagok is elindultak abban a hiszemben, hogy megtámadták a szomszédos helyőrséget. A part mentén két kikötőből is hajók futottak ki, hogy segítséget nyújtsanak a (kalózok által) megtámadottnak vélt hajóknak.” Aztán, amint a gyarmati tisztviselők megérkeztek a helyszínre, lassan körvonalazódott a katasztrófa valós mérete. Az elkövetkező napokban nappali éjszaka borult a környékre, a napot teljesen eltakarta a vulkáni hamu. A helyi vezetők elmondása szerint a Tambora „folyékony tűztömeggé változott, amely minden irányban nőtt és nőtt”.
A legnagyobb pusztítást a kitörés által felkorbácsolt szelek okozták: „Az esti órákban hamu kezdett hullani az égből, és kegyetlen szélvihar támadt, amely a falu minden házát lerombolta. A sziget hegyhez közelebbi részein még borzalmasabb volt a pusztítás. A szél kitépte a legnagyobb fák gyökerét is, és a magasba emelte őket az emberekkel, házakkal, marhákkal és minden egyébbel együtt. A tenger tizenkét lábnyit (3,6 métert) emelkedett, teljesen elpusztította a rizsföldeket, és magával sodorta a házakat és amit csak elért.”
Mint Karátson Dávid elmondja, a beszámolók és a vulkanológiai kutatások alapján ma már részletesen ismerjük az események kronológiáját. Az április 5-én ágyúdörgésnek vélt robbanások a Tambora évezredes szunnyadása utáni első kitörések voltak. A működés feléledésének hátterében az állt, hogy a kilométerekkel a hegy alatt lévő magmakamrában az évszázadok során jelentősen megemelkedett a magma nyomása, miközben hőmérséklete elérhette a 800 Celsius-fokot is. A következő napokban a kitörések látszólag elcsendesedtek, a vulkán azonban csak erőt gyűjtött.
A legrosszabb április 10-én, helyi idő szerint az esti órákban következett. Ismét hatalmas robbanásos felhő tört föl a Tamborából mintegy 45 kilométer magasba, s akár húsz centiméteres vulkáni bombák (szikladarabok) záporoztak belőle; majd a kitörési oszlop összeomlása nyomán forró gázokból és törmelékből álló piroklasztár zúdult le a hegy minden oldalán. A robbanás a becslések szerint 800 megatonnányi TNT erejének felelt meg, amely sok százszor haladja meg a hirosimai atombomba energiáját. A kitörési felhőből még ötszáz kilométer távolban is húsz centiméternyi hamuréteg szóródott ki. A robbanásos tűzhányókitöréseket rangsoroló VEI-skálán a Tambora erupciója 7-es értéket kapott, ilyenből az elmúlt tízezer évben csupán még három akadt.
Maga az eredetileg 4300 méterre nyúló Tambora magassága harmadát elveszítette a kitörésben. Sokak szerint éppen a vulkán beszakadása vezetett április 10-én az összesen mintegy harminc köbkilométernyi magmaanyag java részének „kipumpálásához”. A hegy egykori csúcsának beszakadása hat-hét kilométer átmérőjű, hat-hét száz méter mélységű vulkáni üstöt, kalderát hagyott maga után.
A kitörés következményei felmérhetetlenek voltak. A sziget növényzete kipusztult, mindent többméteres hamupáncél borított. Csak a 2000-es évek elején tárták fel Tambora falut, „Kelet Pompejiét” a vastag tufatakaró alól. A tengeren négy méter magas cunami indult útjára. Több tízezer helyi ember halt meg azon nyomban vagy a következő hetekben-hónapokban. Amire azonban senki sem számíthatott a XIX. század elején, az a kitörés teljes földi klímát befolyásoló hatása volt.
– A Tambora kitörésének éghajlati hatásai globálisak voltak. A világ szinte minden táján évekig megnehezítették az életet, miközben az emberek többsége valószínűleg nem is tudott a vulkán létezéséről. Nem elsősorban a légkörbe került vulkáni hamu, hanem a kitörés során felszabadult, jelentős mennyiségű kén-dioxidból kialakult, aeroszol méretű szemcsékből álló felhő árnyékolta le a bolygót, ami hatalmas területeken lehűlést okozott – mondja Karátson Dávid. – A kén-dioxidnak ugyanakkor kettős, végeredményben ellentétes hatása volt. A hűtő hatás mellett a sztratoszférában mintegy csapdába ejtette a napsugárzás egy részét, amitől a magas légkör felmelegedett, átalakultak a légnyomásviszonyai és ezáltal a szélrendszerek. A mérsékelt égövben például enyhébbek, de csapadékosabbak lettek tőle a telek. Az európai és észak-amerikai kontinens jelentős részén a szokatlanul sok hó és a rá következő hóolvadás, a belvizek, árvizek csak tovább növelték az időjárás zordságát.
A vulkanológus szerint a trópusi övben történő, legalább VEI 6-os vulkánkitörések hatásai az egész bolygón éreztetik hatásukat. A földi légkörzési rendszerek törvényszerűségei miatt ugyanis a légtömegek az egyenlítői övben felemelkedve a sztratoszférában magukkal viszik a robbanásos kitörésből keletkező aeroszolfelhőt a teljes glóbuszon.
Ezernyolcszáztizenhatot úgy jegyezte föl a történetírás, mint azt az évet, amikor nem volt nyár. A légkörbe jutott vulkáni hamu árnyékoló hatása miatt legalább fél Celsius-fokkal csökkent a földi átlaghőmérséklet. A hatás ugyanakkor – úgy tűnik – csak ráerősített a naptevékenység intenzitásának ciklusos csökkenésére, az úgynevezett Dalton-minimumra, amely már 1790 óta tartott. Szerte a világon éhínségek törtek ki a rossz termés miatt. 1816 és 1819 között súlyos tífuszjárvány pusztított a Földközi-tenger keleti térségében, amiért ugyancsak az időjárási anomáliát okolják. Ahogy a következő három év indiai monszunesőzéseinek gyengüléséért is, ami megint csak sok ezer ember éhhalálát és a kolera új változatának feltűnését okozta.
Európa-szerte éhséglázadások törtek ki, sokan Észak-Amerikába vándoroltak, máshol új, ellenállóbb növényfajtákat vezettek be, amelyek idővel a helyi tradicionális étrend elidegeníthetetlen részévé váltak. Egyes történészek igen meglepő eseményeket is a kitörés közvetett hatásaként értelmeznek. A zord teleken megfagyott, éhen halt lovakat akarta talán pótolni a bicikli ősének, a velocipédnek a feltalálója. Kis túlzással tehát a kerékpárt a Tamborának köszönhetjük. Ahogy talán a horrorirodalom egyik klasszikusa, a Frankenstein sem született volna meg, ha Byron, Shelley és főként ifjú felesége, Mary Shelley nem ragadnak az inkább télnek tűnő nyáron egy Genfi-tó melletti kastélyban. Unalmukban rémtörténetek kifundálásával szórakoztatták magukat, és a 19 éves Mary ekkor találta ki az emberi szörnyet felélesztő tudós történetét.
Az 1815-ös kitörés előtt a Tambora valószínűleg több ezer évig nyugodott, így a helyiek joggal gondolhatták, hogy soha többé nem fog kitörni (talán már rég el is felejtették, hogy valaha aktív tűzhányó volt). A hegy azonban azóta sem fejezte be vulkanikus pályafutását. Legutóbb a múlt század hatvanas éveiben volt jelentős kitörése, de 2011-ben is kisebb hamufelhők szálltak föl belőle. Az indonéz lakosság az elmúlt kétszáz évben megsokszorozódott, csak a közeli Jáván 140 millióan laknak. Belátható, hogy egy hasonló méretű kitörés tömegkatasztrófát okozna. Ezért a tűzhányót (ahogy a hozzá hasonló sok tucat más indonéziai vulkánt is) folyamatosan monitorozzák. Szeizmográfok figyelik a felszín legapróbb rezdüléseit, távérzékelő eszközökkel ma már szinte a milliméteres nagyságrendű mozgásokat, változásokat is érzékelni tudják. A hely közvetlen környezetét veszélyes zónának nyilvánították, és megtiltották a letelepedést.

2015. április 11.