Lebegő gitár

Kanadai űrhajósunk – az internet magyar fertályán így jellemzik Chris Hadfieldet. A vadászrepülő ezredes már háromszor járt az űrben, és mára szupersztárrá vált szerte a világon. Űrutazása minden percét élőben követhette bárki az interneten, zenélt, énekelt a nemzetközi űrállomás fedélzetén. Magyar menye családját már többször meglátogatta Budapesten. Könyve, az Egy űrhajós tanácsai földlakóknak magyar megjelenése alkalmából beszélgettünk vele.

Ön mindig is űrhajós akart lenni, és ezért lett vadászpilóta, vagy pilótaként kezdte érdekelni a világűr?
– Asztronautának lenni nem hasonlítható semmilyen más hivatáshoz, az emberi teljesítőképesség határait feszegetjük, miközben a világűrben dolgozunk. A jelölteknek szívüket-lelküket ki kell tenniük, teljes odaadással küzdeniük évekig, csak hogy esélyük legyen odakerülni. Eközben rengeteget tanulnak bolygónkról, fajunkról is, hiszen olyan képességeket fedeznek fel magukban, amelyekről sosem tudtak. Az űrhajózás sokkal inkább szenvedély, mint munka. Én már kilencéves koromban eldöntöttem magamban, hogy űrhajós leszek. Ahhoz, hogy valóra váljon az álmom, mindent ennek kellett alárendelnem.
– A családja végig támogatta, vagy inkább próbálták lebeszélni?
– Az tette könnyebbé, hogy nem felnőttként, hanem kilencéves gyerekként jelentettem ezt be. Mintha azt közöltem volna, hogy superman szeretnék lenni… Hálás vagyok, hogy sosem akartak egyértelműen lebeszélni a dologról. Tudták, hogyan kell egy gyerek vágyait, álmait úgy kezelni, hogy az hosszú távon mindenképp a javára váljon, függetlenül attól, végül megvalósulnak-e az álmok, vagy sem. Mindig is arra biztattak, tanuljak többet, képezzem magam az élet minden területén, mert csak úgy van esélyem űrhajóssá válni. És legfőképpen igyekeztek fenntartani a kíváncsiságomat. Azt hiszem, nem is azért aggódtak, hogy mi lesz velem, ha egyszer feljutok az űrbe, hanem éppen azért, mi lesz, ha nem. Igyekeztek egyéb, földi szakmákat is a figyelmembe ajánlani, amelyekben nagyobb eséllyel el tudok helyezkedni. Belátták, ha valaki az álmaiért küzd, annak ára van, és mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy hajlandó-e megfizetni ezt az árat.
– A felesége is hasonlóképp vélekedik az űrrepülésről?
– A nejemmel tizenéves korunk óta együtt vagyunk. Ő mindig is tudta, hogy ez az álmom, és teljes szívéből támogatott. A harmonikus magánélet szempontjából persze sosem hagytam, hogy az űrutazás legyen számomra a siker egyedüli mércéje. Nem éreztem kudarcnak, amikor éppen nem engem választottak a következő repülésre. Azt kérdeztem magamtól: milyen területeken képezzem magam, hogy legközelebb sikerüljön? Ha így áll hozzá az ember a dologhoz, mindenképp a hasznára válik, akkor is, ha végül sosem jut fel a csillagok közé.
– Mi volt a legmeglepőbb élménye a világűrben, amelyre a hosszú felkészülés ellenére sem számíthatott?
– A rengeteg munka, amelyet el kellett végezni ahhoz, hogy az űrrepülések sikerrel záruljanak. Nincs rutinkilövés. Minden egyes rakétaindításkor az összes munkatársnak maximálisat kell nyújtania. Ez még ma is sokkal nehezebb és összetettebb feladat, mint azt sokan gondolnák. És még így is nagy szerepe van a szerencsének. Bíznunk kell abban, hogy a kiszámíthatatlan sors megsegít minket, hasonlóan, mintha szerencsejátékot játszanánk. Semmi sem magától értetődő, még akkor sem, ha az ember háromszor járt az űrben három különböző űrhajóval, és összesen huszonegy évet dolgozott asztronautaként, mint én. Minden apróság hatalmas jelentőséggel bír.
– Bölcsebb lett az űrrepüléstől?
– Amikor a teleszkópba nézünk, annak oka van. Az űrhajózást a földi élet teleszkópjának tekintem. Az űrből az ember olyan részletességgel látja a földi életet, olyan részletek is láthatóvá válnak számára, amelyekről nem is álmodhatott. Ez számomra sem volt nyilvánvaló mindaddig, míg el nem kezdtem beszélgetni az emberekkel az űrutazásról, a küldetésre való felkészülésről. E beszélgetések közben kerültek helyükre bennem a puzzle-darabkák veszélyről, kockázatról, felelősségről, távolságról, felfedezésről, megismerésről. Mindezekből olyan kristálytiszta kép rajzolódott ki előttem, mint még soha egész életemben. Meg kellett tanulnom, miként kezeljem az életveszélyes helyzeteket anélkül, hogy tehetetlenné rémülnék tőlük. A legérdekesebb számomra annak kifürkészése volt, hogy a megszerzett tudásból milyen gyakorlati, mindenki számára hasznos konklúziót szűrhetek le.
– Mit tud mindezekből a tapasztalatokból itt, a földön is hasznosítani?
– Néhány űrbéli kaland, anekdota talán szórakoztató, de mindössze pillanatokra ragadja meg az emberek figyelmét. Ami igazán fontos, az az ember hasznossága, amellyel segíthet másoknak. Az űr engem megtanított arra, hogyan válasszam el magamban a félelmet az ijedségtől. Természetesen minden űrhajós ismeri a kockázatokat, és fél is, de megijedni nem szabad. Ugyanígy rendkívül tanulságos, ahogy különböző személyiségek, eltérő élettapasztalatok találkoznak ott, abban a néhány köbméteres térben, és csapatot kell alkotniuk, hónapokig együtt kell dolgozniuk. A könyvem átlapozása után sokan felvetették, miféle életrajz ez, hiszen alig van benne szó az életemről (bár sok űrhajós-anekdota van benne). A válaszom erre az, hogy ez nem életrajz, sokkal inkább űrbéli tapasztalataim hasznosítása. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a könyvet már iskolákban, a hadseregben és a templomokban is forgatják, mert hasznosnak találják a benne leírt gondolataimat.
– A hasznosságot azok is emlegetik, akik szerint a teljes űrkutatás értelmetlen, tudományos értéke csekély, mindössze néhány ember egykoron propagandacélokat szolgáló, ma már csak méregdrága hóbortja.
– Ebben semmi új nincs, az emberek mindig is értelmetlenséggel vádolták az űrkutatást. De az sem igaz, hogy az emberek elfordultak volna az űrhajózástól. Sosem voltunk annyira aktívak az űrben, mint jelenleg. Tizenöt éve folyamatosan hat ember (most éppen két nő és négy férfi) él az űrben, a nemzetközi űrállomás fedélzetén, már az Egyesült Arab Emírségeknek is van űrhivatala, Kína automatát küld a Holdra, India űrhajót a Marsra. A szondáink már eljutottak a Plútóig, sőt kettő már elhagyta a Naprendszert. Sokkal többet tudunk saját bolygónkról az űrkutatásnak köszönhetően, mint valaha a történelem során, hiszen a műholdak segítségével látjuk magunkat. Persze mindig vannak hullámvölgyek és hullámhegyek a finanszírozásban, de ez természetes a pénzügyi világ minden területén. Ám nem akarok csupán ilyen földhözragadt érveket fölhozni. Az igazán fontos annak felismerése, hogy mi a felfedezés értelme. Miért van szemünk, miért tanultunk meg járni? Ha csecsemőként mindent megkapunk, miért kezdjük mégis felfedezni a világot magunk körül? Ha nem hagyjuk el a bölcsőt, örökké újszülöttek maradunk. (Ez utalás az űrkutatás elméleti megalapozója, Konsztantyin Ciolkovszkij mondására: „A Föld az emberiség bölcsője, de nem maradhatunk örökké bölcsőben” – M. Cs.) Természetünk része a felfedezés, és ilyen értelemben semmi különleges nincs az űrkutatásban. Olyan, mintha azt kérdeznénk, hogy annak idején miért hagyta el az ember Afrikát.
– Ön azzal vált ismertté és népszerűvé az utóbbi években, hogy személyesen tartotta a kapcsolatot az érdeklődőkkel az interneten keresztül. Űrhajóstól szokatlan lazasággal mutatta be a fenti élet legapróbb részleteit, gitározott, énekelt az űrállomáson. Ez tudatos elhatározás volt, vagy a személyiségéből fakad?
– Más űrhajósok is használják a közösségi médiát, és sok százezer ember követi őket. Nekem talán annyiból könnyebb, hogy huszonegy évig szolgáltam asztronautaként, hosszabb ideig, mint bárki más. Amikor nem repültem, akkor a földi irányításban voltak feladataim. Így kiismerhettem az emberek érdeklődését, értem, hogy mire kíváncsiak leginkább. Az utolsó űrrepülésem előtt is már több száz iskolában beszélgettem gyerekekkel. Elhatároztam hát, ha még egyszer lehetőségem lesz repülni, akkor muszáj annyira személyessé tennem mindenki számára az élményt, amennyire csak lehet. Ez az internet nélkül nem lett volna lehetséges, tehát a személyiség és az érdeklődés nem elég, ha nincs meg a kellő technológiai háttér. Ma már az űrállomáson is van internet, ugyanúgy tudjuk használni, mint itt, a földön. A Kanadai Űrügynökség, a fiam és menyem, Katalin áldozatos munkája segítségével sikerült mindenki számára hozzáférhetővé tenni a videóimat, üzeneteimet. A rengeteg ember, aki bekapcsolódott ebbe a beszélgetésbe, bizonyítja, hogy mindenkiben megvan az érdeklődés a felfedezés iránt.
– Legnagyobb sikerét gitárjával aratta: az űrállomáson videoklipet forgatott David Bowie Space Oddity című számából, amelyet már 25 millióan láttak a YouTube-on. Természetes volt, hogy hangszert is visz magával az utazásra?
– Egész életemben zenéltem, legalább 25 éve játszom zenekarokban, sok zenét írtam magam is. Gitározni egyébként más érzés az űrben, mint a földön. A súlytalanságban ugyanis a gitár nem marad egy helyben, ellebeg. Úgy lehet elképzelni, mintha egy medence mélyén próbálnánk gitározni. Amikor a bal kezemmel próbáltam a nyakán lefogni a húrokat, az egész hangszert arrébb löktem. A fogásváltások sem sikerültek eleinte, mert mint kiderült, a földön a karom súlyát használtam arra, hogy vakon is tudjam, mennyit kell mozdítanom a kezemen. A súlytalanságban folyton eltévesztettem az akkordokat. Amikor azonban sikerült kitapasztalnom, hogyan tartsam stabilan a hangszert, nagyon szépen szólt, mert a páratartalom és a hőmérséklet is állandó. A zene is segített abban, hogy az emberekkel olyan nézőpontból ismertessem meg az űrkutatást, amelyre korábban nem is gondoltak.
– Vissza akar térni valaha az űrbe?
– Természetesen nagyon szívesen visszamennék, de 55 éves vagyok, és már háromszor repülhettem. El kell fogadnom, már így is sokkal több jutott nekem, mint sok társamnak. És mivel többet valószínűleg nem juthatok föl, az űrhajós munkával járó, igencsak megterhelő, állandó igénybevétel nem vonzott annyira. Nyugdíjba mentem, előadásokat tartok, könyvet írok, zenélek, és legfőképp boldog vagyok.
– Magyarországon családi kötődése miatt kicsit magyar űrhajósnak is tartják. Milyen kapcsolata van hazánkkal?
– A fiam felesége, Katalin magyar. A családját, Törökéket már többször meglátogattuk Budapesten. Többször lefényképeztem az országot az űrből, Budapest éjjeli fényeit, a Balatont. Biztosan járok még Magyarországon, de nyugdíjasként egyszerre olyan sok dolgom lett, hogy nem tudom, mikor kerül sor rá.

2015. február 28.