Az Afrikába költözött, vadállatokkal foglalkozó nyugati emberek memoárkötetei külön műfajt alkotnak. Generációk utaztak gondolatban a trópusi szavannákra Joy Adamson Oroszlánhűség című könyvét bújva, vagy harcoltak a gorillákat gyilkoló vadorzók ellen Dian Fossey sorain keresztül. E könyvek nem haszontalanok, hiszen szinte minden jövőbeli kutató gyermekként ezekből ismerkedik meg a vadállatok alapvető jellemzőivel, viselkedésükkel (bár fontos, hogy a jelenségek csetlő-botló magyarázatát villámgyorsan felejtsék is el). Azok az állatszerető felnőttek is örömüket lelhetik bennük, akik sosem szándékoztak hivatásszerűen biológiával vagy természetvédelemmel foglalkozni, mindössze a könyv segítségével szeretnék átélni azokat a trópusi kalandokat, amelyek személyes megtapasztalására valószínűleg sohasem lesz lehetőségük.
Lawrence Anthony műve, az Elefántsuttogó tökéletesen illeszkedik a fenti kötetek sorába. Aki a végtelen szavannán legelésző növényevők és a rájuk vadászó ragadozók mindennapos küzdelméről vagy az Afrika kies vidékein üzemelő farmok sohasem egyhangú életéről, a fekete kontinensre tévedt fehér ember kalandjairól szeret olvasni, annak fenntartások nélkül ajánlható a könyv.
A történet szerint Anthony befogad egy csordányi elefántot, amelyeket veszélyes viselkedésük okán egyébként lelőnének. Megpróbálja „rehabilitálni” őket, megóvni az életüket. Eközben természetesen számos alkalommal szinte testi közelségbe kerül velük, kiismeri a személyiségüket (már ha van az állatoknak – Anthony szerint mindenképpen van). Öszszefoglalva: a könyv a műfaj tökéletes képviselője. Talán kissé túl tökéletes is.
Már a cím – Elefántsuttogó – is sablonos. Az elmúlt két évtizedben, A suttogó (eredetileg A lósuttogó) című regény és a belőle készült, Robert Redford rendezte film sikerén felbuzdulva, gyakorlatilag minden állatból készült már „suttogó”. E címválasztásnak bizonyára jelentős marketingértéke van az érzelmes állattörténetek rajongói körében. A laikus olvasók vélhetően végig élvezni fogják a kalandokat, biológusként azonban néhány zavaró részleten megakad az ember szeme. A szerző például hiúzokat emleget, amelyek valójában nem élnek Afrikában (itt persze elképzelhető, hogy a fordítás helytelen).
Noha Anthony bevallja, hogy nem természettudós, előszeretettel ír tudományosan hangzó megállapításokat. Ezek azonban az esetek többségében a legalapvetőbb ismeretek hiányáról tanúskodnak. Szerinte „az elefántok számos, a tudomány eszközeivel nem megfejthető tulajdonsággal, képességgel bírnak”, például tudnak kommunikálni. Nos, az elefántok kommunikációját meglehetősen jól értjük, számos kutató foglalkozik ezzel. Sok helyütt egyenesen látnoki képességet tulajdonít az állatoknak. Például azt hiszi, hogy az orrszarvúak megérzik, ha „szándékaink vannak velük”, és ilyenkor elbújnak, noha egyébként folyton szem előtt vannak. A természet kifürkészhetetlen csodájaként mutat be olyan tankönyvi közhelyszámba menő biológiai jelenségeket, amelyeket minden gimnazista, aki figyelt az iskolában, kívülről fúj. Rejtély, hogy valaki, aki állatokkal foglalkozik, mindezekről hogyan nem tudott korábban.
Persze könnyen lehet, hogy ez a dilettáns, szinte ezoterikus hozzáállása az állatokhoz és a növényekhez nemhogy árt elismertségének, hanem egyenesen növeli népszerűségét az olvasók erre fogékony rétegeiben.
(Lawrence Anthony és Graham Spence: Elefántsuttogó. Park Könyvkiadó, Budapest, 2014. Ára 4500 forint)
2014. december 6.
