Kémek, besúgók az ókortól Mata HariigMindenki ismeri a kémeket, hiszen számtalan regényt írtak, filmet forgattak róluk, manapság pedig az internettel kapcsolatos híradások a kémkedés XXI. századi módjairól szólnak. A népszerű művek többsége alapján azonban az a képzetünk támadhat, mintha az ellenség titkainak kifürkészése nem igazán érdekelte volna az uralkodókat és kormányokat egészen az első világháborúig. Az ismert spionok többsége tipikusan huszadik századi figura. Kezdve az első világégést övező nagyhatalmi játszmák szereplőivel szövevényes, számára végzetes viszonyba keveredő Mata Haritól vagy a második világháború nagy angol megtévesztő hadműveleteiben kulcsszerepet játszó kettős ügynököktől a hidegháború Nyugat-Berlinjén keresztül az amerikai nemzetbiztonság globális lehallgató praktikáit leleplező Edward Snowdenig.
Pedig a kémkedés egyidős a titkolózással, az egymástól elkülönülő és a másikban ellenséget látó embercsoportok kialakulásával. A régmúlt hírszerzőiről, rendőrspiclijeiről, elhárítóiról és besúgóiról szól a 2011-es szombathelyi Mediawave fesztivál keretében megrendezett konferencia előadásait csokorba fogó, most megjelent kötet, a Kémek, ügynökök, besúgók – Az ókortól Mata Hariig. A könyvben a XV. századi bűnügyi információáramlástól és a Bocskai-felkelés kémkedő familiárisaitól a Habsburgok XVI–XVII. századi titkos levelezőhálózatán át az antik görög–római katonai felderítésig számos témakörről íródott tanulmány szerepel.
Különösen érdekes annak története, ahogy az újra megszilárdítandó Habsburg-hatalom újjászervezte a magyar besúgóhálózatát a szabadságharc leverése után. A fővárosra koncentráló állambiztonsági gépezet legfontosabb központja a III. hadsereg-parancsnokság rendőri ügyosztálya volt, derül ki Deák Ágnes Rendőrinformátorok a hadbíróságok árnyékában című tanulmányából. Az ügyosztály feladatai rendkívül szerteágazóak voltak, az irodalom és a színház cenzúrájától a titkos ügynöki jelentésig és a hangulatjelentésig terjedtek. De ők dolgozták föl az úgynevezett Kossuth-archívumot, tehát az elmenekült nemzeti kormányzat dokumentumait is, amelyek aztán különösen hasznosnak bizonyultak a megtorlást lebonyolító hadbíróságokon. A bujkáló vádlottak felkutatása, a rájuk valló, együttműködésre kész elemek alkalmazása is az ügyosztályra hárult.
Bár első lépésként osztrák titkos ügynököket küldtek a rebellis magyar városokba, csakhamar magyar besúgók alkalmazását kezdték preferálni, vélhetően a nyelvi nehézségek, a beépülés könnyebbsége miatt. E – korabeli szóhasználattal – „bizalmi férfiúkról” nem maradt hivatalos nyilvántartás, de a jelentések iktatókönyveiből tizenhat-húsz informátor egyidejű működése valószínűsíthető. Őket általában politikai feladatokkal bízták meg, fülelniük kellett, és jelenteni, ha valahol osztrákellenes kijelentéseket hallottak. Hatókörükben valószínűleg ők maguk is besúgóhálózatot építettek ki, jelentett nekik a pincér, a konflishajtó. Különösen sok ügynökkel figyeltették Kossuth Pesten maradt rokonait, anyját és nővérét. Gyakran odaküldtek valakit a lakáshoz, hogy csip-csup ügyekre hivatkozva próbáljon bemenni és körülnézni. Az egyik spicli jelentéséből kiderül, hogy a megfigyelt emberek nem voltak kellően elővigyázatosak: „nem is kell semmi különöset csinálni, a kompromittált személyek minden társalgás során negyedórán belül amúgy is elkezdenek politizálni”.
(Kémek, ügynökök, besúgók – Az ókortól Mata Hariig. Szerk.: Katona Csaba. Mediawave Alapítvány–Magyar Nemzeti Levéltár Vas Megyei Levéltára, Szombathely, 2014. Ármegjelölés nélkül)
2014. december 27.
