Harminc évvel ezelőtt történt a történelem legtragikusabb ipari katasztrófája. Az indiai Bhopálban működő növényvédőszer-gyárból irdatlan mennyiségű metil-izocianát gáz szabadult ki, gyakorlatilag gázkamrává változtatva a város szegények lakta negyedét. Ezrek haltak meg azonnal. Az áldozatok igazukat keresik mind a mai napig, a felelősök gyakorlatilag büntetlenek maradtak.
Meghaltak a fiaim, meghalt a menyem. A lábamat amputálták, azóta csak vonszolom magam. Azt kívánom, bárcsak én is meghaltam volna azon az éjszakán. Azok a gyilkosok [a gyár tulajdonosai] semmivel sem törődtek. Miért nem feleltek a tetteikért, miért nem akasztották föl őket? – tört föl az egyik bhopáli túlélő három évtizedes elkeseredettsége, amikor az AP hírügynökség riportere meglátogatta a várost. Egy egész generáció érez így: „Aludtam a házban, amikor sikítást hallottam az utcáról. Amikor kinéztem az ablakon, menekülő embereket láttam és sok holttestet szerteszét. A gáz olyan érzést keltett, mintha csiliport szórtak volna az ember arcába” – emlékszik egy másik túlélő, Dzsamila Bi. Bár ők a szerencsésebbek közül valók, hiszen nem haltak meg, korántsem vészelték át sértetlenül a tragédiát. Az ismerősük a gyárban dolgozott, és már jó előre szólt nekik, hogy ha baj lesz, és kijut a gáz, takarják el az arcukat nedves ronggyal. Így is tettek, de a belélegzett méreg ennek ellenére örökre megnyomorította őket. Bi testét azóta is ödémák csúfítják, a férje röviddel a gázkitörés után rákos lett, azóta meghalt.
A Union Carbide India (UCI) vegyipari cégnél dolgozni egykoron nagy presztízst jelentett Bhopálban. A gyár 1969-es építésekor a település egyik büszkesége volt, az üzemeltető cég kiadványaiban úgy reklámozta bhopáli telephelyét, mint a legkorszerűbb rovarirtószer-gyárat Indiában. A helyiek, főként a városközpontban álló üzem közvetlen környezetében lakók még indiai mércével is szegénynek számítottak, így hatalmas szerencseként üdvözölték az új munkáltató megjelenését. Voltak azonban nyugtalanító előjelek. A gyár olyan módszert alkalmazott a karbaril nevű rovarirtó szer előállítására, amely röviddel a megnyitása után elavulttá vált, és más nagy vegyipari konszernek, főként a veszélyes köztes termékek miatt, inkább drágább, de biztonságosabb reakcióutakra tértek át.
Az UCI által alkalmazott módszer központi vegyülete a metil-izocianát volt, amelyet foszgénből állítottak elő. A foszgén az első világháborúban szerzett magának kétes hírnevet, amikor harctéri mérges gázként alkalmazták. A klórgázzal szemben nagy előnye volt, hogy szaga kevéssé jellegzetes, a dohos szalmáéra hasonlít, így nehezebben ismerték föl, későn kezdtek védekezni ellene. A nyolcvanas évek elején számos munkahelyi baleset történt a gyárban. A foszgén és a többi méreg újra és újra kiszökött, és sok munkás szenvedett sérüléseket. Volt, aki a teste harminc százalékán szenvedett égési sérüléseket, máskor több tucat alkalmazott került kórházba gázmérgezés miatt, akik semmiféle védőfelszerelést nem viseltek. Bár többször kritizálták a hatóságok az üzemet a biztonsági előírások megsértése miatt, a vezetők gyakorlatilag semmit sem tettek a jövőbeli balesetek megelőzéséért. Egy újságíró riportsorozatot írt a bhopáli üzem működésének veszélyeiről. A cikkekben, amelyek teljes érdektelenséggel találkoztak, elképzelhetetlenül szörnyű katasztrófa rémképét is felvetette.
Így érkezünk el 1984. december 2-hoz. Az éj leple alatt a hiányzó elzárószelep miatt víz folyt a hatalmas, 42 tonna metil-izocianátot tartalmazó 610-es tartályba. A vegyszer azonnal reakcióba lépett a vízzel, ettől a pillanattól kezdve a katasztrófa megállíthatatlanná vált. A végbemenő kémiai kölcsönhatás önmagát erősítette: az elégtelen tisztítás miatt és a rozsdásodásból fakadóan a tartályban lévő vas és egyéb szennyeződések csak tüzelték a reakciót. A hőmérséklet a tartályban pillanatok alatt 200 Celsius-fok fölé szökött, a megnövekedett nyomásnak pedig a szelepek nem tudtak ellenállni.
Körülbelül harminc tonna mérges gáz robbant ki a tartályból. A cég mind a mai napig nem közölte a Bhopál fölött sodródó gázfelhő összetételét, de a metil-izocianát mellett foszgén, szén-monoxid, hidrogén-klorid és még ki tudja, hányféle méreg lehetett benne. A gázkeverék nehezebb volt a levegőnél, így ahelyett, hogy felemelkedett volna, és felhígult volna a magasabb légrétegekben, a talaj fölött, az utcákon lengedezett órákig. Az áldozatok között éppen ezért sok volt a gyerek és az alacsony felnőtt.
Tízezrek ébredtek arra, hogy valami égeti a torkukat, és fuldoklanak. Sokan azonnal meghaltak fulladás, szívroham vagy tüdőödéma következtében, mások megpróbáltak elmenekülni, és órákkal később érte őket a halál. Akik futva menekültek, több gázt lélegeztek be, mint akik járművel próbálkoztak, így közülük többen vesztették életüket. A pánikba esett tömeg sokakat összetaposott az utcákon. Hajnalra körülbelül háromezren haltak meg. Az áldozatok pontos száma máig nem ismert, mert közöttük sok volt a végletesen szegény, bármiféle hivatalos papír nélkül élő ember. Róluk hivatalosan senki sem tudott. A kormány azonnal elkezdett titkolózni (az UCI részben állami tulajdonban volt). Hamar szárnyra keltek a pletykák, miszerint próbálják eltussolni a történteket. Rejtett kamerás felvételeken valakik a kormány nevében arra utasították a mentőegységek tagjait, hogy a holttesteket dobják a folyókba, vagy ássák el az erdőben, hogy az áldozatok valós száma ne derülhessen ki. E vádak valóságtartalma, ahogy a katasztrófa számos más részlete, mind a mai napig ismeretlen.
A háromezer azonnali halálos áldozat mellett még legalább félmillió ember szenvedett gázmérgezést. Rengetegen betegedtek meg rákban az elkövetkező években a környéken, a katasztrófa túlélőinek gyerekei sokkal nagyobb arányban jönnek születési rendellenességekkel világra. A felelősök megbüntetése szinte teljesen elmaradt. A cég igazgatója anélkül halt meg, hogy bármilyen módon felelősségre vonták volna. Nyolc embert ítéltek végül gondatlanság miatt egyenként félmillió forintnak megfelelő pénzbüntetésre. Az UCI mai áron 227 milliárd forintot fizetett az államnak az áldozatok kárpótlására. A pénz még az orvosi költségekre sem volt elég.
A bezárt gyár pedig továbbra is ott áll Bhopál központjában, a benne felhalmozott mérgeket azóta sem szállította el senki.
2014. december 13.
