Hóágyútűz

Huszonöt éve nem volt olyan rossz a síszezon kezdete az Alpokban, mint az idén. Hóhiány miatt szerte Európában és Észak-Amerikában hónapokig zölden-barnán árválkodtak a lesiklópályák.

Sífutóverseny az olaszországi Dobbiacóban és Val di Fiemmében, biatlon az ausztriai Oberdorfban, megannyi síugró- és lesiklóverseny szerte Európában. Csak néhány síesemény az elmúlt hetekből, amelyeket a szervezők kemény munkája – és vastag pénztárcája – segítségével végül meg lehetett rendezni ugyan, de amint a tévéközvetítés operatőre nem a versenyző néhány méteres környezetét mutatja, hanem feltűnnek a pályától néhány méterre lévő fák, sziklák is, a szomorú valóság azonnal nyilvánvalóvá válik. Hó ugyanis kizárólag azon a tíz-húsz méteres sávon van, amely elengedhetetlenül szükséges a verseny lebonyolításához. Mellette tavaszias napsütésben zöldell a fű, a nézők nekivetkőzve szurkolnak, az alpesi völgyekben és a környező hegyekben semmi fehér nem látszik. Lassan azok a versenyek keltenek feltűnést, ahol természetes havon síelhetnek, nem pedig odaszállított vagy mesterségesen előállított jégkristályokon. Pedig a karácsonyi-szilveszteri időszak létfontosságú a síturizmus számára. Ilyenkor keletkezik az éves bevétele ötöde.
A svájci Davos decemberi kálváriája jól mutatja a világszerte uralkodó helyzetet. A Nemzetközi Síszövetség előzőleg törölte a franciaországi La Clusazba tervezett sífutóversenyt, mert ott nem volt hó, és áthelyezte azt a következő világkupa-forduló helyszínére, Davosba. Csakhogy ott se esett, és még ahhoz is túl meleg volt, hogy a helyszínen készítsenek havat a hóágyúkkal. A szervezőknek a 2380 méter magasan lévő Flüelapassba kellett küldeniük a hóágyúkat, a hókotrókat és a teherautókat. Noha ott sem volt elegendő természetes hó, de legalább már elég hideg volt ahhoz, hogy készítsenek, és a verseny előtti éjszaka leszállítsák Davosba. Mindez azonban nem volt elegendő a teljes pálya befedéséhez, így az eredetileg tervezett harminc kilométeres férfi- és a 15 kilométeres női verseny helyett csak 15, illetve tíz kilométeres futamokat tudtak tartani.
Már azok a síközpontok is bajba kerültek, amelyekről korábban szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy a szezon közepén hó nélkül maradnak. A 2010-es téli olimpia helyszínén, Vancouverben voltak napok, amikor tíz Celsius-fokig emelkedett a hőmérséklet, versenyeket kellett átrendezni az időjárás miatt. De a négy évvel később a „garantáltan hóbiztosként” beharangozott Szocsiban megrendezett játékokon sem volt sokkal jobb a helyzet. Két tesztversenyt is törölni kellett a hóhiány miatt, a versenyeket végül csak a jó előre hűtőházakban és hőszigetelő tartályokban elraktározott rengeteg hó felhasználásával lehetett biztonságosan megrendezni. Az elemzések szerint, ha továbbra is a jelenlegi ütemben melegszik a föld, az évszázad végére az eddigi 19 téliolimpia-helyszínből már csak tíz városban fog sportolásra alkalmas hó esni telente, 2100-ra pedig mindössze hat helyen lehet majd síelni.
Az elmúlt fél évszázadban 2,5 millió négyzetkilométernyi területről tűnt el a februári hótakaró az északi félgömbön (ez Magyarország területének 27-szerese), ami nem pusztán a bolygó melegedését jelzi, hanem azt is, a folyamat önmagát erősíti. Ez az albedójelenség: a fehér felületekről jobban visszaverődik a napfény, amely így kevésbé tudja melegíteni a felszínt, az pedig hidegebb maradhat. Ha a hó eltűnik, a nap még jobban melegíti a talajt. Az Alpok jégtakarójának fele tűnt el a XIX. század közepe óta, mivel az éghajlati viszonyok miatt a hegység kétszer-háromszor gyorsabban melegszik a világ átlagánál. Az Alpok hóhatára évről évre magasabbra kúszik, évtizedenként negyven-ötven méterrel. Ha minden így megy tovább, az európai síparadicsomok kétharmada bezárhat az évszázad végéig, írja a The New York Times. De ez persze csak a kisebbik baj. A gleccserek rendkívül fontos raktárai az édesvíznek. Ha eltűnnek, az drasztikus vízhiányt okozhat a folyókban, ami az ivóvízellátástól az ipari termelésig és az elektromos energia előállításáig rengeteg helyen okoz majd zavarokat.
A hóhiány nemcsak a hobbisízők szórakozását rontja el, de a világszinten hetvenmilliárd dolláros éves bevételt hozó síturizmus leépülésén keresztül hatalmas gazdasági károkat is okoz. Az Egyesült Államok síparadicsomai az évezred első évtizedében a meleg és száraz telek miatt egymilliárd dollárnyi veszteséget szenvedtek el, és 27 ezer ember került utcára. Sok alacsonyabban fekvő, kisebb központ már bezárt az Alpokban is, mert nem tudták kifizetni az elmaradó hó pótlásának költségeit.
Ma már ugyanis minden magára valamit is adó síközpont hóágyúkkal pótolja a hiányzó havat. De a hóágyúzás sem lehet végleges megoldás, hiszen a melegben a mesterségesen készített hó ugyanúgy elolvad, mint a természetes. Ezenkívül a hóágyú rendkívül drágán és energiapazarló módon működik. Az Alpok hóágyúi több vizet fogyasztanak (majdnem ötezer köbmétert hektáronként), mint Bécs városa. Egy köbméter havat kétezer forintért készítenek. Bár az utóbbi évtizedben tömegessé fokozódó igény miatt gőzerővel fejlesztik a hókészítő gépeket, ezek csak mínusz két Celsius-fok alatt hatásosak (hiszen meg kell fagyniuk a levegőbe porlasztott apró vízcseppeknek). Néhány évtized múlva már csak a ma még kifejezetten magaslatinak számító üdülőhelyek fognak működni. Ezek kapacitása azonban nem növelhető a végtelenségig, általában távolabb esnek a fő közlekedési útvonalaktól, és ahogy a konkurencia visszaszorul, az áraik is a csillagos égbe nőnek majd.
A gazdagabb svájci és francia üdülőhelyeken már akkor is hóágyúznak, ha a meteorológusok elegendő mennyiségű természetes csapadékot jósolnak. A hóesés előtt ugyanis igyekeznek mesterséges hóval takarni a meleg talajt, mintegy hőszigetelve azt, hogy a felszínre eső, sportolásra legalkalmasabb állagú kristályok ne olvadjanak el olyan gyorsan. A turisták számára a hóágyú, legyen az bármilyen kifinomult is, nem pótolhatja az igazi hóesést. Ha a környező táj csupasz barna, és tavaszias az idő, a műhóval borított csík ellenére sem keríti hatalmába a tél hangulata a látogatókat, akik csalódottan távoznak.
Legközelebb pedig már nem a korábban megszokott egy hétre jönnek, hanem csak pár napra, amikor a híradások alapján a legnagyobb a megfelelő hó valószínűsége. Mindez nemcsak a helyszín összbevételét csökkenti (miközben a kiadások az infrastruktúra fenntartása miatt meredeken nőnek), hanem tervezhetetlenné is teszi a költségvetést. De még mindig jobb – mondják a sípályák üzemeltetői –, ha legalább néhány napra visszatérnek az egykoron elhivatott sízők. Sokuk ugyanis a téli szabadságát a havas hegyek helyett inkább a meleg trópusokon tölti újabban. Az sem drágább ugyanis, mint egy-egy svájci síközpont, és szinte biztosak lehetnek abban, hogy remek lesz az idő a strandoláshoz, búvárkodáshoz.
Egyre kevesebben hisznek abban, hogy a jelenlegi aggasztó éghajlati folyamatok eséllyel megállíthatók, esetleg visszájukra fordíthatók. Az alkalmazkodás válik tehát a téli sportokból élő közösségek, illetve a havas sportok szövetségeinek egyetlen lehetőségévé. Sok helyütt igyekeznek szélesíteni az általuk kínált szórakozási lehetőségek kínálatát, zárt fürdőket, sportközpontokat építenek, illetve megpróbálják a már megszokott havas sportágakat „nyáriasítani”. A síugrásnak, a sífutásnak és a biatlonnak már profi szinten is létezik hómentes változata. A síugró sáncok lécvezető sínjeit jég helyett kerámiával burkolják, az érkezőlejtőt pedig műanyag szőnyeggel fedik be. A sífutóléc végeire görkorcsolyakerekeket szerelnek, így már aszfalton is lehet velük gurulni.
Vannak települések, amelyek még a csőd előtt feladják a kilátástalan küzdelmet az elemekkel. A svájci Stockhorn régióban leszerelték a sílifteket, és teljes erővel a téli hegymászásra és a hótalpas túrázásra koncentrálnak. Míg a síközpontok üzemeltetői néhány éve még hallani sem akartak az éghajlatváltozásról, és a biztos hótól függő jó hírüket féltve ki nem ejtették volna a szájukon a globális felmelegedést, ezek az idők elmúltak. Miközben Amerikában még mindig az országos politika legfelsőbb szintjein vitatkoznak arról, hogy van-e egyáltalán felmelegedés, a síturizmusban dolgozók közül mára elfogytak a szkeptikusok.
Ez önmagában azonban nem menti meg a havas sportokat az enyészettől. Ha csak nem találnak fel olyan anyagot, amely időjárás-függetlenül képes a hó illúzióját kelteni, néhány évtized múlva a sízés csak a leggazdagabbak kiváltsága marad, akik meg tudják fizetni, hogy négy-öt ezer méter magas hegyekbe utazzanak.

2015. január 24.