A jelenkori ifjúsági fesztiválok végső soron az antik vallási népünnepélyek utódainak tekinthetők, állítja Szabó János Zoltán kultúrakutató most megjelent A fesztiváljelenség című kötetében. A fesztiválok fejlődése a történelem folyamán a társadalmi változásokkal párhuzamos pályát írt le, így kutatásukkal az emberi kultúra változásait is jobban megérthetjük.
Hogyan került kapcsolatba a fesztiválok kutatásával?
– Debrecenben dolgoztam színházi menedzserként, amely akkoriban újszerű dolog volt. Ekkor kezdtem a színház kialakulásának történetét kutatni, és csakhamar világos lett számomra, hogy a színház és a mai fogalmaink szerint fesztiválnak nevezhető össznépi ünnepek egy tőről fakadnak. Idővel aztán átfordult az érdeklődésem, és a fesztiválok története kezdett foglalkoztatni. Ismereteim szerint ugyanis átfogó módon még senki nem dolgozta föl a fesztiválok kialakulásának folyamatát és történetét.
– Ma rengeteg olyan eseményt hívnak fesztiválnak, amelyek legalábbis első látásra nem is hasonlítanak egymásra. Az ön értelmezésében mi tekinthető fesztiválnak?
– A fesztivál össznépi ünnep. A régi korok ünnepei a helyi közösség minden tagját igyekeztek bevonni. Elsődleges volt, hogy a résztvevők emelkedett hangulatban ünnepeljenek, megfeledkezzenek a hétköznapokról, és mindez boldogságélményt okozzon számukra. Ezek a kulcstényezők, de emellett fontos szempont az is, hogy hosszan, általában több napig tartson a fesztiválnak nevezett esemény, és a résztvevők világlátása közös legyen.
– A könyvben az ókori ünnepeket a modern fesztiválok előképeként mutatja be. Mennyiben feleltethetők meg ezek egymásnak, és miben különböznek?
– Nem nevezném fesztiválnak az antik ünnepeket, ez az analógia mindössze utólagos kreáció. Ők maguk biztos nem használták ezt a szót, hiszen az csak az 1500-as évek végén jelent meg, és a XVIII–XIX. században vált elterjedtté. Az ókori ünnepekben is alapvető volt ugyanakkor az össznépi jelleg, és a résztvevők boldogságélménye is hasonló lehetett a mai fesztiválok látogatóinak hangulatához. Az ókori és középkori ünnepek eszmeiségében ugyanakkor hangsúlyos volt a valláshoz és a liturgiához való kapcsolódás.
– Hogyan alakultak ki a polgári fesztiválok, amelyekben nem a vallás volt a fő szervezőerő?
– Ez egybeesett a művészet individualizációjával. A reneszánsztól kezdve előtérbe kerültek a művészek, ekkortól vált fontossá a műveket előállító művész személye. A kora középkorból alig maradt fenn a zeneszerzők neve, akkoriban mindössze ügyes mesterembernek számítottak a társadalomban, és nem tartották becsben őket. A XVI. századtól kezdve a művészetet kedvelő közönség felfedezte a művészeket, majd a XIX. századra megjelentek a szinte vallásos imádattal körüllengett sztárok. A vallásos ünnepek pedig egyre inkább polgári ünneppé váltak.
– Kik alkották akkoriban a közönséget? Az elit tagjai vagy éppen a szegények?
– A régi korok ünnepeinek lényege volt, hogy mindenki jelen legyen, a teljes közösség, a helyi társadalom minden rétege. Ebből a szempontból is párhuzamba állíthatók a mai fesztiválok és a régebbi korok hasonló rendezvényei. A középkorban még az uralkodó részvételével megtartott ünnepeken is jelen lehetett mindenki, a városi felvonulásokban részt vett az egész település lakossága. A felvilágosodás idején aztán az arisztokrácia egyre jobban elvonult a köznép közeléből és lehetőleg a látókörükből is. Kettéváltak az udvari és a népi ünnepek. Az arisztokrácia ünnepei tekinthetők a művészeti fesztiválok közvetlen előképének. Emiatt az első, tisztán művészeti seregszemlék (például az 1876-ban alapított Bayreuthi Ünnepi Játékok) látogatói között szinte kizárólag az uralkodó és gazdasági elit tagjait találjuk. Ezeken a közönség nem vehetett semmilyen módon részt a játékban, az operákat szinte pisszenés nélkül illett végighallgatniuk a résztvevőknek. Az interaktivitás megmaradt a helyi polgárság által életre hívott városi ünnepek jellegzetességének.
– Ezek szerint az első művészeti fesztiválok zártságukból fakadóan éppen ellenpontjai voltak a mai megfelelőiknek. Hogyan változott meg az idők folyamán a közönség összetétele?
– A XIX. század végétől az első világháborúig szinte kizárólag a komolyzene (főként az opera) köré szerveződött művészeti fesztiválokat rendeztek, és ezek közönsége továbbra is a társadalom felsőbb rétegeiből került ki. A két világháború között jöttek létre az első filmfesztiválok. Minthogy a filmek az operákkal ellentétben a kevésbé tehetős néposztályok fő szórakozási lehetőségét jelentették, a filmfesztiválok is érdekelhették őket. Csakhogy kezdetben ezeken főként a szakma vett részt, sok esetben zártak maradtak a laikus közönség előtt, melynek szerepe a rajongásra (például a cannes-i bevonulás a vörös szőnyegen) korlátozódott. A filmfesztiválok akkoriban elsősorban a művek szakmai bírálatáról, megméretéséről szóltak.
– Az operafesztiválokon is versengtek egymással a zeneművek?
– Igen, a kompetíció mindig is az ünnepek középpontjában állt. Noha nem mindig mondták ezt ki, nem mindig adtak fizikai díjat a győztesnek, mindenki tudhatta, hogy melyik mű volt a legjobb, melyik aratott leginkább sikert, tehát melyik győzött. A nézők mindig értékelnek, és a kulturális emlékezet megőrzi a kimondott vagy kimondatlan győzteseket, a jelentős formátumú alkotókat.
– Mikor jöttek létre az igazán széles tömegeket vonzó művészeti események?
– A nyílt filmfesztiválok a második világháború után teljesedhettek ki. A nagyközönség felé való nyitás pedig újra az össznépi ünnep irányába mozdította el a fesztiválokat, és ezzel a művészeti rendezvények újra nagyobb játéklehetőséget biztosítottak a résztvevőknek. Megalakultak azok a filmfesztiválok, amelyek akár több ezer ember részvételével tartanak szabadtéri vetítéseket, mint a spanyolországi San Sebastián-i filmfesztiválon vagy a Berlinalén. Ezzel párhuzamosan jöttek létre a városi fesztiválok. A második világháború után, a XX. század közepén az európai városok fellélegeztek, és szerették volna megújulásukat a külvilágnak is jelezni. 1952-ben megalapították az Európai Fesztiválszövetséget, amely tizenöt európai fesztivál szervezőit fogta össze. E rendezvényeken még mindig komolyzene csendült föl, de már a széles közönség számára is elérhető módon. Városok főterén rendeztek koncerteket, műemlékek közelségét használták ki.
– Mikor jelent meg a könnyűzene a fesztiválokon?
– Sok rendezvény eredetileg komolynak nevezhető (mondhatni: régi konform) zene köré szerveződött, majd a változó igények hatására, leginkább a dzsessz és a szving közvetítésével, lassan könnyűzenét is a programjára tűzött. A montreux-i dzsesszfesztiválon kezdetben kizárólag dzsesszelőadók léptek föl, később viszont egyéb műfajok is megjelenhettek. A hatvanas években azonban a mégiscsak komolyzene-centrikus városi fesztiválok már nem elégíthették ki a társadalmi viszonyokkal elégedetlen fiatalok kitörést, ellenkultúrát kereső vágyait. A könnyűzenei fesztiválok mégsem Európában, hanem Amerikában jelentek meg, és onnan terjedtek át kontinensünkre.
– Azt mindenki tudja, hogy az első ilyen a woodstocki fesztivál volt. De ennek létrejötte mennyire volt lázadás a fennálló társadalmi rendszerrel szemben, és mennyire volt éppen e gazdasági rendszer szereplőinek leleményes üzleti vállalkozása?
– A fiatalokat a kötöttségektől való megszabadulás vágya és a társas boldogság ígérete vonzotta oda, de senki sem tűzte azt a zászlajára, hogy most rendezünk egy óriási eseményt, amely évtizedekre felbolydítja majd a társadalmat. Ez alapvetően üzleti vállalkozás volt, amely találkozott a hippikultúra azon igényével, hogy legyenek közös ünneplést és találkozást biztosító tömegrendezvények. A legenda szerint a szervezők feladtak egy újsághirdetést a következő szöveggel: „Négy fiatalember korlátlan anyagi lehetőségekkel befektetési lehetőséget keres.” Eredetileg stúdiófelvételt szerettek volna készíteni, és a fesztivál szervezésének ötlete csak később körvonalazódott. Ők a valós piaci igényből indultak ki, nem a várható társadalmi hatásból. Arra számítottak, hogy nyereséget fognak termelni. Ehhez képest hatalmas veszteség lett belőle. A később kiadott film bevételei is csak megközelítően tudták ellensúlyozni a túlköltekezésből fakadó veszteségeket.
– Ilyen előzmények után hogy válhatott legendássá az esemény?
– Ez kizárólag a közönség viselkedésének köszönhető. Senki sem volt felkészülve, hogy a látogatók ilyen nagy tömegben jelennek meg. Néhány órával a nyitás után már elfogyott az összes kinyomtatott jegy. A rendőrség sem készült föl ekkora embertömeg kezelésére, de végül semmi baj nem történt. A becslések szerint a fesztivál három napja alatt volt pillanat, amikor 500 ezer ember is jelen volt! És ők több napon át ott is maradtak. Manapság a fesztiválok látogatottságát úgy számítják, hogy összeadják az egyes napokon jelen lévő emberek számát, így aki végig ott van, több látogatónak számít. Ilyen értelemben a woodstocki fesztiválon közel másfél millió ember vett részt.
– Létrejött tehát az ifjúsági fesztivál. A mai hasonló rendezvények, a Sziget és társai mennyiben tartották meg az ősfesztiválok szellemiségét? Volt-e, van-e egyáltalán szellemiségük az efféle eseményeknek?
– A létrejött ifjúsági könnyűzenei fesztiváloknak, amelyek Európában a hetvenes évektől kezdődően terjedtek el, mindig is jellegzetességük volt a piacképesség. Ez azért fontos, mert a korábbi fesztiválokra egyáltalán nem volt jellemző, hogy képesek lettek volna eltartani önmagukat. Wagner operafesztiválja és az olasz operafesztiválok is mind veszteségesek voltak, állandó pénzügyi nehézséggel küzdöttek. A városi fesztiválok is a helyi költségvetés nyakán csüngtek, és a szervezők szakértelme is hiányos volt. Az új ifjúsági fesztiválok azzal is ellenpontozták a városi fesztiválokat, hogy kivonultak a települések központjából, és a pusztában, a semmi közepén tartották a koncerteket. Noha ezek a régi konform fesztiválokat elutasítók számára jöttek létre, ez nem jelenti azt (főleg nem napjainkban), hogy a konformitás idegen lenne tőlük. Sőt mára nem nevezhető lázadásnak, ha a fiatalok a Szigeten szórakoznak, hiszen az ifjúsági kultúra általánosan elfogadottá (mainstreammé) vált, ezért én inkább új konform fesztiválnak hívom őket. Ma az ifjúsági kultúra egyeduralkodó: e fesztiválok nem kizárólagosan a tizen-, illetve huszonévesek rendezvényei, az idősebbek is járnak rájuk.
– Tehát Woodstock, a lázadás, a szabadság emlegetése nem több marketingnél manapság?
– Valójában Woodstock nemzedéke sem maradt sokáig lázadó. Az amerikai kutatások kimutatták, hogy mire a hatvanas-hetvenes évek hippigenerációjának tagjai az ötvenes éveiket taposták, ők lettek a gyerekeik lázadásának legnagyobb ellenzői. A marketing valóban fontos, ahogy minden vállalkozás esetében. Az új konform rendezvények, ellentétben a városi vagy az összművészeti fesztiválokkal, emblémájukban általában csak a nevüket írják ki feltűnő betűtípussal, innovatív betűképekkel. Ez azt is jelzi, hogy nem kötődnek kizárólagosan a helyszínhez, a helyi közösséghez, közönségüket az egész országból, sőt külföldről toborozzák. Inkább a közös érdeklődés számít.
– A Sziget és társai a tinédzserek számára, főként, ha nehezebb anyagi helyzetű családban élnek, egyet jelentenek a nyaralással. A fesztiváloknak mindig is volt efféle turisztikai dimenziójuk?
– Igen, az ünneplés és az utazás nagyon hasonló folyamatokat generál az ember pszichéjében. Mindkettő abban segít az embereknek, hogy kilépjenek a mindennapokból, új, szokatlan élményeket szerezhessenek (különösen, ha a fesztivál látogatása ténylegesen is összekapcsolódik az utazással, mert lakhelyünktől távol rendezik azt). A modern korban, a hosszú távú utazás könnyebbé válásával még nagyobb turisztikai vonzerejük lett a fesztiváloknak. Ezt tudják a szervezők és a települések vezetői is, de ez veszélyeket is rejt magában. Kutatásaim szerint ugyanis a helyi támogatás inkább a turisztikai szempontok figyelembevételére helyezi a hangsúlyt, míg a művészeti megfontolásokat inkább a központi támogatás tartja fontosnak. Ez megerősíti azt a felfogást, hogy a kultúra támogatását nem lenne helyes teljes mértékben a helyi döntéshozókra bízni, szükség van a szakmai-művészeti szempontokra, amelyeket elsősorban a központi forrásokon keresztül lehet érvényesíteni.
Szabó János Zoltán 1973-ban született Hevesen, stratégiai elemző-tervező és kultúrakutató. A Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett művelődési- és felnőttképzésimenedzser-diplomát, majd ugyanott (akkori nevén már a Debreceni Egyetemen) doktorált neveléstudományból. Tanított az Eötvös Loránd Tudományegyetemen és a Szent István Egyetemen. A fesztiváljelenség című könyve a hetekben jelent meg a Typotex Kiadó gondozásában.
2014. november 29.
