Nyolcvanhat usebti

Néhány hete tért haza az Eötvös Loránd Tudományegyetem expedíciója a thébai nekropoliszból, ahol a magyar egyiptológusok immár két évtizede ásnak Hatsepszut királyné főhivatalnokának sírkamrájában. A magyar egyiptológia számára létfontosságú, hogy hazánk is jelen legyen a terepi ásatásokon, érvel Bács Tamás, az egyiptológiai tanszék vezetője.

Az életrajzát olvasva még az egyiptomi ásatások előtt két pont szúr szemet az embernek. Ön New Yorkban született, és járt a bagdadi egyetemre is. Hogy történt mindez?
– Édesapám diplomáciai kiküldetései okolhatók mindkettőért. Születésemkor Amerikában, az érettségim idején pedig Irakban szolgált. Irakban akkoriban, a hetvenes évek végén szilárdult meg véglegesen Szaddám Huszein egyeduralma. Érdekes világ volt egy fiatal egyetemista számára. Ahogy a katonai diktatúrákban általában, rend volt az utcán. Minden utcasarkon a legújabb terepjárókban ültek a párducok, Szaddám rendőrségen, katonaságon felül álló, különleges különítményének néhány fős osztagai, amelyek felügyelték a rendet. Utazni csak engedéllyel lehetett. Én így, előzetes útvonalengedély alapján juthattam el az északi kurd területek műemlékeihez; az út mentén lépten-nyomon ellenőrző pontokon kellett áthaladnunk.
– Ön mindig is egyiptológus akart lenni, vagy régész, és később fordult Egyiptom felé?
– Engem kezdetben a klasszika-archeológia, tehát az antik görög világ régészete érdekelt, de később mégis Egyiptomra specializálódtam. Nem vagyok ezzel egyedül, hiszen a Közel-Kelet térsége és azon belül is Egyiptom régészeti szempontból még ma is talán az egyik legizgalmasabb térsége a földnek, ezért rengeteg kutatót vonz mind a mai napig.
– Egy laikus számára az összes nagy egyiptomi felfedezés a XIX–XX. század fordulóján történt, és azóta csak apróságokat találnak. Maradt egyáltalán még felfedeznivaló arrafelé?
– Hogyne, rengeteg minden van még a föld alatt. Például közel sincs meg az összes uralkodó temetkezési helye, és a rég feltárt lelőhelyeket újravizsgálva is nagy felfedezéseket tehetünk. Az is igaz azonban, hogy az egyiptomi népességrobbanás miatt az emberi települések és a termőföldek a sivatag felé terjeszkednek, így folyamatosan csökken az érintetlen leletek feltárásának esélye. Egyiptomban már több mint nyolcvanmillió ember él dunántúlnyi területen. Öntözni kezdik a sivatagot, amely ettől pillanatok alatt szárba szökken. Miközben ez a lakosság igényei miatt szükségszerű, rendkívül káros a régészeti lelőhelyekre. Az évezredek óta a száraz sivatagban pihenő sírokat, épületeket elönti a víz, szétmállanak, elpusztulnak. Ez tragikus, de természetes folyamat.
– Az egyiptomiak mennyire tartják tiszteletben a régészeti kincseket? Amikor újabb területeket hódítanak meg a sivatagból, és találnak valamit a homokban, azt ellopják, vagy bejelentik a hatóságoknak?
– Semmivel sem viselkednek másképp, mint az emberek a föld bármely országában. Nagy kísértés elvinni a talált régiséget a piacra, és azon nyomban pénzzé tenni. Embere válogatja, hogy végül az egyéni vagy a közérdek győzedelmeskedik-e. Mivel Egyiptom vonzza a nemzetközi régészexpedíciókat, sokkal több kutatás folyik az országban, mint a térség más államaiban. Emiatt a leletek jelentős része eleve ásatások során kerül napvilágra, és nem véletlenül találják meg a helyiek. Évente körülbelül háromszáz kutatócsoport dolgozik ott, bár ebbe nemcsak az ásatásokat, hanem a múzeumi tárgyfeldolgozást is beleszámolom.
– Gondolom, vannak népszerűbb lelőhelyek, ahova többen akarnak menni, és kevésbé izgalmas helyszínek, így nagy a versengés. Hogyan történik a kutatási koncessziók kiosztása?
– A döntéseket erősen befolyásolják a történeti adottságok. Vannak olyan helyszínek, amelyeken egy-egy nyugati ország kutatói már több mint száz éve ásnak, így az egyiptomiak szemében előnyt élveznek mindenki mással szemben. Például a szakkarai Ápisz bikák temetőjét már a XIX. század közepe óta a franciák kutatják. Memphisz lelőhelyeit pedig, ha megszakításokkal is, az angolok tárják föl immár egy évszázada. Emellett azonban a tudomány fejlődésével változnak az izgalmasnak ítélt kérdések is, és ezzel párhuzamosan olyan lelőhelyek kerülnek előtérbe, amelyek korábban nem tűntek érdekesnek. A mi thébai nemesi temetőben folyó ásatásaink például a nyolcvanas évek elején történt szemléletmódváltásban gyökereznek. Akkoriban főként a német egyiptológusok újra felfedezték a nekropoliszt, mivel kiderült, hogy a korábbi ásatások még rendkívül sok feltárnivalót hagytak maguk után. Mi igen szerencsés időzítéssel, már az első években bekapcsolódtunk az ottani munkába, amikor még viszonylag keveseket érdekelt a hely. Ha ma körülnézek a dombon, mexikói, japán, sőt kanári-szigeteki expedíciókat látok magunk körül.
– Tehát önök előnyt élveznek a thébai feltárások során?
– Amikor az ember benyújtja a kutatási kérvényét az egyiptomi régészeti hivatalnak, megvizsgálják, hogy az adott területen korábban dolgozott-e valaki, és hogy folynak-e még azok az ásatások. Ha igen, akkor valószínűleg meg fogják kérni, hogy keressen más helyszínt. Persze az már tudománydiplomáciai kérdés, hogy a lefoglaló kutató országának mekkora a lobbiereje Egyiptomban. Fizetni azonban nem kell az ásatási koncesszióért. A legfontosabb szempont, hogy milyen intézmény áll valaki mögött. Hiába egyiptológus az ember, ha nem támogatja egyetem, múzeum, esélytelen.
– Önök milyen időbeosztással dolgoznak a thébai temetőben?
– Az egyiptológiai régészeti szezon általában októbertől áprilisig tart, mert ekkor elviselhető a hőség. Persze alig vannak expedíciók, amelyek végig dolgoznak a féléves szezon alatt. Ehhez ugyanis állandó helyi intézeti háttér és rengeteg pénz kell. Emellett mindenki tudja, aki dolgozott már bármilyen expedícióban huzamos ideig, hogy nem lehet hat hónapig folyamatosan a terepen dolgozni szellemi és fizikai kimerülés nélkül. Én általában november–decemberben töltök kint öt-hat hetet, két másik kollégám pedig tavasszal dolgozik.
– Mire elég ez az öt-hat hét?
– Nagyon pontosan meg kell tervezni, hogy az adott évben mivel akarunk foglalkozni, mert mindenre természetesen nincs idő. A saját országuk emlékanyagával foglalkozó régészek könnyebb helyzetben vannak, mert a leleteket beszállítják a múzeumba, így a dokumentáció nagy részét ráérnek később elvégezni, tanulmányozni is bármikor elővehetik ezeket. Nekünk azonban ott kell mindent megcsinálnunk, mert tárgyakat nem hozhatunk magunkkal. A létszámunk is igen korlátozott, négyen-öten vagyunk általában, így a meghívott szakemberek között is válogatnunk kell. Egyszer textilrestaurátort, aztán az emberi maradványok szakértőjét visszük magunkkal, nem tudunk párhuzamosan sokféle munkát elvégezni, ahogy a gazdagabb expedíciók. Ha több szakember megy ki, kevesebb helyi munkást tudunk alkalmazni, lassabban fogunk haladni a szigorúan vett ásással.
– A thébai nekropoliszt nem a nyolcvanas években fedezték föl, a jelenleg vizsgált sírokban is jártak már régészek évtizedekkel ezelőtt. Ez azt jelzi, hogy ahogy fogynak a leletek, az egyiptológusoknak a korábbiak által figyelemre sem méltatott, jelentéktelenebb tárgyakkal is meg kell elégedniük?
– Lehet ilyen olvasata is a dolognak, de inkább arról van szó, hogy ahogy a tudomány és a technika fejlődik, a régészet egyre inkább a kontextust, a leletek összességét, a lelőhely egészét vizsgálja. A korai régészek a nagy, múzeumi műtárgyakat keresték, és nem törődtek azzal, hiába néz ki jól egy tárgy, ha óvatlanul kiemeljük a lelőhelyről, semmit sem tudhatunk meg általa a múltról. A kisebb tárgyakat pedig sokszor otthagyták. Jó példa erre, hogy az egyik általunk feltárt síraknában elszórva 86 gyönyörű égszínkék fajanszusebtit (az elhunytat ábrázoló, őt a túlvilágon a munkában helyettesítő kisméretű szobrot) találtunk. Mellettük ott volt az 1901 körül ott dolgozó ember mellénygombja is, tehát jártak előttünk ott, csak az usebtikkel nem foglalkoztak. Mi ezeket kiállítottuk 2009-ben a kairói múzeumban, mert ma már múzeumi daraboknak minősülnek. Száz évvel ezelőtt azonban nem voltak azok, mert volt náluk szebb, nagyobb, épebb, híresebb sírból származó.
– Lesz még valaha a Tutanhamon-kincshez hasonló egyiptomi lelet?
– Ennek lehetőségét természetesen nem lehet kizárni, abban biztos vagyok, hogy Egyiptomban még rejt kincsszerű leletet a föld. Más kérdés, hogy lesz-e akkora sajtóvisszhangja ennek, mint annak idején, amikor Carter feltárta a Tutanhamon-sírt. A húszas években ugyanis a régészeti felfedezések divatosak és szenzációsak voltak a legtöbb ember számára. A sajtó a szakma minden rezdüléséről beszámolt. Azóta sok kincset találtak Dél- és Közép-Amerikában, Kínában vagy a hajdani Asszíria területén, amelyek esetenként „aranysúlyukban” meghaladták a Tutanhamon-kincset. Mégsem keltettek akkora szenzációt, mert megváltozott az emberek érdeklődése.
– Amikor befejezik az ásatást a hat hét leteltével, mi történik a lelőhellyel? Más expedíciók veszik át a munkát?
– Nem. Amikor elhagyjuk a sírt, a területet felügyelő hivatalnokok, ellenőrök jelenlétében nagy lakattal bezárják a kamra bejáratát védő vasajtót, sőt még le is plombálják. Ezután sziklákból falat raknak az ajtó elé – erre azért van szükség, mert a betörésre utaló lepakolt sziklákat könnyebben észreveszik a lelőhelyet messziről kémlelő őrök, mint a feltört, majd visszacsukott ajtót. A nyílt területen lévő lelőhelyeket sokkal nehezebb őrizni. Esetenként a hatóságok téglafalat építenek a termőföldek és a sivatag közé. Így próbálják megakadályozni, hogy az emberek a lelőhelyet rejtő sivatag felé terjeszkedjenek.
– Egyiptom belpolitikai viszonyai meglehetősen zaklatottak voltak az elmúlt években. Mindez hogyan hat az ásatásokra?
– Közvetlenül nem akadályozza a munkát, de jobban érezni a hadsereg jelenlétét, mint korábban. Főként a helyi kollégák elbeszélésén keresztül találkozunk a politikai forrongással, illetve a politikai káosz időszakában megszaporodtak a lelőhelyeket sújtó fosztogatások. Általánosságban úgy tapasztaltam, hogy a legtöbb ember, még azok is, akik annak előtte a Muszlim Testvériség szavazói voltak, alapvetően támogatják a hadsereget. A kialakult káoszban természetes módon feltámadt az emberekben a rend iránti vágy, a közel-keleti kultúrákban pedig egyébként is tisztelet övezi a keménykezű, igazságos vezetőt, még akkor is, ha elnyomó módon uralkodik. Az új elnök, Asz-Szíszi pedig valóban népszerű, az új Nasszert látják benne. Hiába morgolódtak korábban sokan a hatalmukkal visszaélő közlekedési rendőrökön, amikor a rendőrök félelmükben eltűntek az utcákról, azonnal hiányozni kezdtek. Az is sokakat tántorított el a Muszlim Testvériségtől, amikor megpróbálták a radikális iszlám elvek szerint betiltani a zenét, és sok egyéb módon is beavatkoztak az emberek életébe. A helyiek életét leginkább a turizmus eltűnése keseríti, hiszen generációk óta a turisták kiszolgálására rendezkedtek be. Korábban a lelőhelyről letekintve mindent elleptek a milliónyi hangyaként sereglő látogatók, ma csak mutatóba lézeng néhány. Az egyiptomi hatóságok próbálják új lelőhelyek látogathatóvá tételével visszacsábítani a turistákat, de azok még mindig félnek.
– Meddig terveznek Thébában ásni? Véget ér-e valaha az ottani magyar kutatás?
– Az ásatás bizonyos elemei befejeződnek. Az egyiptomi helyszíni magyar jelenlét jelentősége azonban jóval túlmutat a thébai nekropolisz feltárásán. Kákosy László professzor azért kezdte annak idején a szisztematikus magyar ásatást, mert felismerte, hogy az egyiptológia egyik alapvető pillére a terepmunka. Ahhoz, hogy a magyar kutatók tudományos értelemben integrálódni tudjanak a nemzetközi egyiptológiai vérkeringésbe, és ezzel megteremtsék a jövőbeli kooperációk lehetőségét, igenis jelen kell lenni Egyiptomban.

2015. január 31.