A gazdasági válság kitörése óta végrehajtott sorozatos költségvetési megszorítások az Európai Unió több tagországában is lehetetlen helyzetbe sodorták a természettudományos kutatókat. Sokuk most elégelte meg a politikai döntéshozók szerintük teljes tudatlanságról és közömbösségről tanúskodó viselkedését, és tudósoktól szokatlan tiltakozó akciókba kezdtek főként Franciaországban, Spanyolországban és Olaszországban.
Pietro Zinni hiába tehetséges neurobiológus, az olasz egyetemeken végigsöprő megszorítások miatt elveszíti állását, és esélye sincs, hogy máshol munkát kapjon. Végső kétségbeesésében maga mellé gyűjt néhány hozzá hasonló állástalan kutatót (régészt, kémikust, közgazdászt, kultúrantropológust és klasszika-filológust), és gengszternek állnak. Olyan új (dizájner-) kábítószert akarnak előállítani, amely nem illegális. Dől a pénz, de a bűnözésben járatlan tudós figurák egyik kalamajkából a másikba kerülnek. Ez az Olaszországban idén bemutatott Le tudok állni, amikor csak akarok című vígjáték szinopszisa.
Noha a történet szürreálisnak hangzik, a mögöttes társadalmi bajok nagyon is valódiak.
A tudatlanságot választották – ez a már több mint tizenháromezer európai tudós által aláírt nyílt levél tételmondata, amelyben az állami, illetve az európai uniós vezetőktől követelik a kutatást ellehetetlenítő támogatási politika megváltoztatását. „A legtöbb [uniós] tagállam politikai döntéshozói, az EU irányítóival egyetemben, teljesen elveszítették a kapcsolatot a tudomány realitásával. Úgy döntöttek, hogy ignorálják azt a hozzájárulást, amellyel az erős kutatási szektor segítheti a gazdaságot, különösen a válság által súlyosan érintett országokban. Ehelyett drasztikus megszorításokat vezettek be a kutatás és fejlesztés területén, ezzel még védtelenebbé téve az államokat az újabb pénzügyi krízisekkel szemben” – áll a nyílt levélben.
A levél ezután felsorolja, hogy a politikusok a tudományos kutatás gyakorlatilag összes jellegzetességét, létszükségletét és eredményét tudatosan semmibe veszik. Ezek közül a szerzők szerint az a legfontosabb, hogy a kutatás nem követi a politikai ciklusokat, nem lehet úgy támogatni, hogy már a következő választás előtt kézzelfogható eredményeket követelünk tőle. Emellett azt is teljesen légből kapott várakozásnak tartják, hogy az üzleti szféra egyedül eltartja majd a kutatói szektort, és így már előre csökkenthető a tudományos költségvetés. Ehelyett éppen az alapkutatás magasan tartott állami támogatása vonzhatja a magántőkét a fejlesztésbe. Kiemelik, hogy az alkalmazott kutatás neve helyesen „alkalmazott alapkutatás” lenne, minthogy alapkutatás nélkül nincs mit alkalmazni. Ezért rendkívül káros csak az azonnali ipari hasznosulású vizsgálatokat támogatni.
– Úgy gondoljuk, hogy a tudományos kutatásra fordított erőforrások nem megfelelők arra, hogy a kutatók megfelelhessenek a velük szemben támasztott rendkívül magas elvárásoknak – írta lapunknak küldött elektronikus levelében a nyílt levél egyik fő szerzője, Gilles Mirambeau, a Sorbonne Egyetem AIDS-kutató professzora. – Ha a megszorítások folytatódnak, az országok, amelyeknek valójában a legtöbb pénzt kellene a kutatásba fektetniük, ehelyett el fogják veszíteni teljes tudományos kapacitásukat. A rövid távú célok és az alkalmazás mindent felülíró szempontjai nem teszik lehetővé, hogy fenntartsuk a tudományhoz elengedhetetlen magas kulturális színvonalat, és meggátolják, hogy bármilyen „be nem tervezett”, tehát valóban újszerű tudományos eredmény születhessen. Pedig az emberiség fejlődésében mindig is e két tényező játszotta a kulcsszerepet.
A közszférában dolgozók számának általános csökkentését előirányzó uniós direktívákat számos tagállam a kutatóintézetekben és az egyetemeken végrehajtott nagyarányú leépítésekkel igyekszik érvényesíteni. A dél-európai tagállamokban különösen drasztikusak a megszorítások. Spanyolországban a tudományos támogatások a válság kezdete óta negyven százalékkal csökkentek, Görögországban az egyetemek finanszírozását megfelezték. Portugáliában az állami kutatóintézetek felét a bezárás réme fenyegeti. A nyílt levél szerint a kutatói életpálya ellehetetlenítése tovább erősíti az agyelszívást, a kutatók elvándorlását a jobb élet reményében. Az utóbbi években érezhetően intenzívebbé vált az Európán belüli migráció (a gazdagabb északi tagállamok irányában) és a teljes kontinens elhagyása is, főként Amerika felé.
„A tudatlanságot választották, de mi most emlékeztetjük őket erre, hiszen az ignoranciájuk a jövőnket veszi el. Kutatóként és állampolgárként nemzetközi hálózatot hozunk létre az információ és a javaslatok szabad áramlására. Sorozatos akciókba kezdünk állami és európai uniós szinten is a nemzeti kutatás-fejlesztési infrastruktúra szisztematikus lerombolása ellen” – zárják szokatlanul harciasan a nyílt levelet.
Az utóbbi hónapokban több tüntetést is tartottak, főként Franciaországban (legutóbb Párizsban, október 17-én volt nagyobb szabású megmozdulás), de Spanyolországban és Olaszországban is. Szeptemberben háromezer francia kutató kerekedett föl munkahelyéről, és gyalog vagy biciklivel elzarándokolt a párizsi parlament elé, hogy ott tüntessenek a megszorítások ellen. Útközben családoknál szálltak meg, akik jelképesen örökbe fogadtak egy tudóst egy napra. Spanyolországban szinte már hagyománya lesz a tudóstüntetéseknek, az utóbbi években alkalmanként számos városban szerveztek ilyen tiltakozó akciókat.
– Most a legfontosabb célunk, hogy újraépítsük a motivált kutatók nemzetközi közösségét, és felrázzuk megcsömörlött és hitehagyott kollégáinkat, hogy újult erővel védjék saját pozícióikat – vall Gilles Mirambeau a terveikről. – Követeléseink három pont köré csoportosulnak: újra kell gondolni a PhD- (doktori) fokozat értékét, hogy az a valóban motivált és tehetséges hallgatókat vonzza; emelni kell a kutatói szerződések időtartamát és a kutatók fizetését, hogy a kutatás nyugodt, biztos megélhetést nyújtson; és enyhíteni kell a kutatókra nehezedő adminisztrációs terheken. Hiszen ők nem hivatalnokok.
2014. október 30.
