Hasadó információk

Öt évre ítélték azt az argentin származású amerikai atomtudóst, aki meglehetősen kutyaütő módon próbált meg nukleáris titkokat eladni Venezuelának. Ha ugyanezt tette volna fél évszázaddal ezelőtt, talán az életével fizet. Az atomkorszak története a legjobban őrzött, mégis ellopott titkok históriája.

Ez nagyon veszélyes, és a pénzért csinálom. De többé már nem vagyok amerikai. Ennyi az egész – mondta telefonon a feleségének Pedro Mascheroni arról, hogy miért akar amerikai atomtitkokat eladni Venezuelának. A letartóztatását megelőző időszakban a Los Alamos-i Nemzeti Laboratóriumban (a legfőbb amerikai atomfegyver-fejlesztő intézetben) dolgozó fizikus minden lépését figyelte a belső kémelhárítást is végző Szövetségi Nyomozóiroda, az FBI. Így az argentin származású, de amerikai állampolgárságot kapott kutató rengeteg ehhez hasonlóan magvas gondolatát rögzítették a poloskák és rejtett kamerák. Mascheroni így jellemezte feleségének a Venezuelában elképzelt jövőt: „Én leszek a főnök, pénzzel és hatalommal.”
A fizikus 1979-től 1988-ig dolgozott a Los Alamos-i intézet atomfegyver-kutató részlegében, méghozzá az igen magasnak számító Q biztonsági minősítéssel. Az ilyen jogokkal (amelyeket az érintett megelőző tíz évének minden részletre kiterjedő vizsgálata után ítélnek oda) felruházott szakemberek betekinthetnek a szigorúan bizalmas (top secret) minősítésű nukleáris anyagokba is. Mascheronit azért rúgták ki a nyolcvanas évek végén Los Alamosból, mert egyre kiszámíthatatlanabbul viselkedett, és ezért elvesztette Q minősítését.

Bombát Cháveznek

Megszállottjává vált ugyanis saját elméletének. E szerint egy különleges lézerrel lehetne megzabolázni a hidrogénbombákban is lezajló láncreakciót, amivel szerinte szinte végtelen mennyiségű tiszta energiához juthatnánk. Csakhogy a Los Alamosban dolgozó tudósok többsége nem osztotta Mascheroni teóriáit. Ő a kritikákra a realitásérzéküket veszített megszállottak szokásos módján reagált: a teljes kutatói közösség ellen fordult, összeesküvéseket vizionált, fenyegetőzni kezdett az általa megismert titkok világgá kürtölésével, és több országot is megkeresett elméleteivel.
Venezuelát vélhetően azért szemelte ki magának (mint az amerikai atomtitkok esetleges vevőjét), mert az akkor még életben lévő Hugo Chávez elnök és az USA viszonya végletesen elmérgesedett. A venezuelai kormánytisztviselő, aki Luis Jiménez néven mutatkozott be neki, valójában az FBI fedett ügynöke volt, a dél-amerikaiak nem is tudtak semmit az egészről. Mascheroni a beszélgetések rejtett kamerás felvételei szerint (amelyeket a minapi ítélet után feltettek az internetre) pedig a csillagokat is leígérte az égről. Azt állította, hogy a legőrzöttebb titkokhoz is hozzáfér, noha már sokkal korábban kirúgták. Mutatott rajzokat nukleáris robbanófejekről, és azt mondta róluk, hogy tudja, hogyan kell őket megépíteni. A saját lézeréről azt állította, hogy nemcsak végtelen energia-előállításra alkalmas, de kémműholdakat is el lehet vele vakítani.
Az amerikai esküdtszék valószínűleg azokat a mondatokat értékelte a legtöbbre, amelyekben a fizikus arról értekezik, hogy Venezuelának atomfegyvert kell építenie (amelyet ő tíz év alatt meg is csinál, ha megkapja a kért pénzt), mert az Egyesült Államok fenyegeti az országot. Aztán, ha készen van, egyet fel kell majd robbantani a Csendes-óceán felett, hogy az amerikaiak értesüljenek arról, hogy Cháveznek is van atombombája. A legérthetetlenebb ötlete egy olyan (vélhetően csak Mascheroni elméjében létező) fegyver volt, amelyet New Yorkban kellene felrobbantani, és az a város teljes elektromos hálózatát tönkretenné.
Az argentin származású házaspárt végül letartóztatták. A feleség, aki a nyolcvanas évek elejétől egészen 2001-ig ugyancsak a Los Alamos-i laboratóriumban dolgozott, részt vett a férj üzelmeiben. Kezdetben Mascheroni mindent tagadott, és az ellene és elmélete elleni összeesküvésnek próbálta beállítani a vádakat. Később jelentéktelennek festette le tettét, mondván, nem valódi titkokat, mindössze tudományos fantasztikumot és az interneten szabadon hozzáférhető, unalomig ismert általánosságokat árusított. Amikor azonban megértették, hogy az ügyészek nagyon is komolyan gondolják, hogy a 79 éves férfit évtizedekre (praktikusan életfogytig) börtönbe zárják, megegyeztek a vádhatósággal. Bűnösnek vallották magukat, így a férfi öt és fél évet, a felesége pedig mindöszsze egy évet kapott.
A Mascheroni házaspár tette, intelligenciája és a rájuk mért büntetés is az amerikaiaknak legnagyobb kárt okozó atomkém házaspár, Julius és Ethel Rosenberg paródiájának tetszik. Julius Rosenberg mérnökként a második világháború alatt az amerikai hadsereg radar- és rádiófejlesztéssel foglalkozó részlegénél dolgozott, de 1945-ben kirúgták onnan, amikor kiderült, hogy már régóta tagja a kommunista pártnak. Feleségével, Ethellel is a pártgyűléseken találkozott, mindketten elhivatott kommunisták voltak. Később kiderült, hogy már a háború alatt is számos radartervrajzot átadott a szovjeteknek (bár a szovjetek, a britek és az amerikaiak névleg szövetségesek voltak, ugyanúgy titkolóztak egymás előtt, és kémkedtek egymás rovására, mintha ellenségek lennének). 1960-ban az egyik Rosenberg által átjátszott radaralkatrész segítségével mérték be és lőtték le a Szovjetunió légterébe behatolt amerikai U–2-es kémrepülőt.
A szovjetek sokkal később ismerték föl az atombomba jelentőségét, mint az amerikaiak, és a fegyverkezési verseny kezdetén nem is volt ismert uránlelőhely az ország területén. Az amerikai kormányba beszivárgott ügynökeik azonban már a kezdetek kezdetén jelentettek az atombomba létrehozására hivatott Manhattan tervről. A nukleáris fúzióban rejlő energia korántsem volt ismeretlen az oroszok számára, hiszen számos, a területen kutató tudósuk kapott Nobel-díjat korábban. Így amikor ráeszméltek, hogy az amerikaiak már javában építik saját bombájukat, pontosan felmérték, hogy milyen információkra van szükségük ahhoz, hogy behozzák a lemaradásukat.

Beismerő vallomások

A nyugati világ egyöntetűen megdöbbent, amikor 1949-ben felrobbantották az első szovjet atombombát, érthetetlen volt, hogy hogyan voltak képesek ilyen gyorsan leküzdeni minden problémát. Aztán részben a megfejtett szovjet üzenetek, részben átállt ügynökök vallomásai alapján kezdett összeállni a kép arról, hogy az akkor már nyíltan ellenséges nagyhatalom milyen kiterjedt kémhálózatot volt képes kiépíteni, amelynek csápjai behatoltak a Manhattan terv szívébe is.
A hálózat fő szervezője és a kommunista elkötelezettségű, megfelelően magas rangú amerikaiak toborzója Julius Rosenberg volt. Több Los Alamosban dolgozó kutatóval tartotta a kapcsolatot, majd az általuk kicsempészett dokumentumokat átadta a szovjeteknek. Olyan befolyásos fizikusok is a szovjeteknek dolgoztak, akik szinte mindenhez hozzáfértek, így a Nagaszakira dobott atombomba teljes dokumentációja is az orosz vezetők asztalán landolt.
Az 1950-es évek elején lefolytatott perekben vád alá helyezett kémek szinte mindegyike elismerte bűnösségét, és vallott (gyakran egymásra is). Így elkerülték a legsúlyosabb vádakat, például az ellenség segítését és az árulást, és megúszták tíz-tizenöt évnyi börtönbüntetéssel. Többüknek még ezt sem kellett leülniük, mert fogolycsere keretében átadták őket a szovjeteknek, akik hősként bántak velük. A Rosenberg házaspár azonban mindent tagadott a legvégsőkig. Bár életükért számos vezető járt közben (még a pápa is), halálra ítélték őket, és 1953-ban villamosszékben végezték. Bár még ma sem tudható minden részlet az általuk szervezett összeesküvésről, és valószínűleg voltak olyan szereplők, akik életük végéig rejtve maradtak, úgy tűnik, a feleség alapvetően ártatlan volt. Őt a testvére, a Los Alamosban dolgozó David Greenglass vallomása alapján ítélték el, aki azonban később bevallotta, hogy hazudott, és csak saját feleségét védte. A Rosenberg házaspár kivégzése a koreai háború idején fokozódott kommunistaellenes hisztéria idejére esett. Eisenhower elnök pedig úgy vélekedett, ha az asszonynak kegyelmet adna, akkor a szovjetek ettől kezdve csak nőket küldenének.

Khan, a „hős”

A történészek között nincs egyetértés arról, hogy az amerikai atomkémek milyen fontos szerepet játszottak a szovjet atombomba megalkotásában. Közreműködésük valószínűleg nem volt létfontosságú. Az oroszoknak is megvoltak a szakembereik, csak a kellő eltökéltség és a szükséges erőforrások hiányoztak az első időkben. A fejlesztést azonban mindenképpen meggyorsították az amerikaiak módszereiről, kudarcairól és technikai megoldásairól szerzett információk. Voltak értesülések, amelyeket a politikai vezetők nem osztottak meg saját tudósaikkal sem. A Szovjetunióban mindent körüllengő gyanakvás légkörében ugyanis inkább saját szakembereik munkájának ellenőrzésére használták az amerikaiak eredményeit.
A nukleáris titkok mind a mai napig a kémszervezetek által leginkább keresett információk között vannak. Az évezred végén vált nyilvánossá, hogy a kínaiak az 1970-es évek óta az összes amerikai atomfegyver-fejlesztő létesítménybe beférkőztek, és szó szerint minden mozdítható adatot elloptak. Megismerték a miniatürizált harctéri robbanófejek terveit, a neutronbombát és az új fegyverek számítógépes teszteléséhez használt programkódokat. Ez utóbbiakat a kínaiak nagyon hasznosnak találták, hiszen általuk saját atombombáikat gyorsabban és olcsóbban tudták elméletben kipróbálni. Úgy tűnik, minderről egészen 1995-ig fogalmuk sem volt az amerikaiaknak. Később letartóztattak ugyan két kínai származású alkalmazottat Los Alamosban, de szinte semmit sem sikerült rájuk bizonyítani, így csak kisebb szabálysértések miatt marasztalták el őket.
Az utóbbi évek legkiterjedtebb atomtitkokkal üzletelő kémhálózatát a pakisztáni atombomba atyja, Abdul Kadír Khan működtette. Pakisztán és a vele folyamatosan ellenséges viszonyban lévő India szinte egy időben tett szert atomfegyverre. A pakisztáni programnak az adta a kezdeti lökést, hogy a kilencvenes évek elején a titkosszolgálat rendkívül sikeresen férkőzött hozzá az orosz atomtitkokhoz a moszkvai nagykövetség katonai attaséján keresztül. Khant hosszú időn keresztül nemzeti hősként kezelték az országban, mígnem 2004-ben bevallotta, hogy titkos adatokat és berendezéseket adott el a saját atomprogramról álmodozó Líbiának, Észak-Koreának és Iránnak. Az adatok nagyrészt az urán dúsítására használatos gázcentrifugákról szóltak. Ezeket az információkat korábban egyébként Khan egy holland cégtől lopta, és így sikerült elegendő megfelelő tisztaságú hasadóanyagot előállítani a pakisztáni atombombához.

Bikini-per
A Marshall-szigetek a Csendes-óceánon, Mikronézia térségében, nagyjából Ausztrália és Hawaii között félúton elterülő szigetállam. Ötvenkétezer lakosát manapság a globális felmelegedés és a világtengerek szintjének emelkedése aggaszthatja, minthogy az ország hamarosan eltűnhet az óceán hullámai között. A huszadik század közepén azonban másfajta katasztrófák elképzelhetetlen sorozata rázta meg a paradicsomi szigetecskéket. Bikini-atoll – e korallzátony neve az anyagtakarékos női fürdőruháról és a kísérleti atomrobbantásokról híres. 1946 és 1958 között 23 bombatesztet hajtott végre az atoll közelében az Egyesült Államok, míg a teljes Marshall-szigetek ezernél is több tagja összesen 67 detonációt volt kénytelen elviselni. A szigetek kormánya az otthonukat ért maradandó és visszafordíthatatlan károkra hivatkozva beperelte az öszszes atomfegyvert birtokló országot a hágai Nemzetközi Bíróságon. Érvelésük szerint megszegték kötelességüket, mely szerint jó szándékkal kellett volna tárgyalniuk egymással a teljes nukleáris leszerelés érdekében.
Nem valószínű persze, hogy a beperelt államok bármelyike is kötelező érvényűnek tekinti majd a bíróság döntését magára nézve – ha egyáltalán születik bármilyen döntés. A pert a Marshall-szigetek inkább figyelemfelkeltőnek szánja, hiszen a Bikini-atoll továbbra is a föld leginkább sugárfertőzött területe, mindmáig lakhatatlan. A hetvenes években egyszer már biztonságosnak nyilvánították a szigeteket, de 1978-ban újra evakuálni kellett a visszatelepült lakosságot, mert rendkívül magas volt a radioaktivitás szintje az élelemben és a vízben. Sok ártatlan Marshall-szigeteki lakos élete dőlt romokba a tesztek miatt; a helyi kormány szerint az Egyesült Államok által fizetett jóvátétel közel sem elegendő a károk enyhítésére. Ha egyáltalán pénzzel ellensúlyozható mindaz a szenvedés, amelyet a trópusi szigetek mit sem sejtő lakosainak kellett elviselniük a tőlük sok ezer kilométernyire lévő nagyhatalmak esztelen fegyverkezési versenye miatt.

2015. február 7.