Vigyázat, lóhús!

Az Európai Parlament támogatta azt az új jogszabályt, amely a jövőben előírná a gyártók számára, hogy a feldolgozott élelmiszerek összetevőinek is megjelöljék a pontos eredetét. Az új törvény a két évvel ezelőtti botrány hatására született, amikor marhahúsosnak beállított élelmiszerekben találtak lóhúst. Kérdéses azonban, hogy az elhatározott szigorú szabályozás átvihető-e a gyakorlatba, és kivel fizettetik meg az árát.

Rohadó dögök a marhaburgerekben – a gyakran ízléstelenül hatásvadász angol bulvárlap, a Daily Mail ezzel a címmel jelent meg két éve, amikor a lóhúsbotrány először került felszínre. Írországot, majd másnap Nagy-Britanniát szinte sokkolta, hogy amit addig tiszta marhahúsnak gondoltak, sokszor hatvan-hetven, sőt száz százalékban leölt lovakból származik. A kialakuló közfelháborodás a kergemarha-kór kiváltotta pánikhoz volt hasonló. Az érintett áruházak, éttermek kétségbeesetten próbálták megőrizni, visszanyerni a vásárlók bizalmát, kevés sikerrel. Sokan a marhahús teljes bojkottjára szólítottak föl, mondván, úgyis hamisítják. Az ír, az angol és (a globális kereskedelemnek köszönhetően) sok más ország húsipara került megint hatalmas bajba.
Kevéssé ismert, hogy pontosan mi kelthette fel az ír élelmiszer-biztonsági hivatal gyanúját, mindenesetre 2012 decemberében számos, névleg marhahúsból készült terméket teszteltek, és bennük ló, sertés és más állatok DNS-ét keresték. A teljes bizonyosság érdekében még független németországi laborokba is küldtek mintákat, de az ottani eredmények is megerősítették a saját adataikat. A 2013 januárjának közepén nyilvánosságra hozott eredmények szerint a legnagyobb szupermarketekben forgalmazott hamburgerbe szánt húspogácsákban, mirelit lasagnékben és más mélyhűtött termékekben, továbbá marhahúsos tésztaszószokban, húsgolyókban találtak lóhúst, és emellett szinte mindegyikben volt sertéshús is (a sertés fogyasztását mind a mozlim, mind a zsidó vallás tiltja, így számukra ez a tény még felháborítóbb volt).
A hamisított termékek eredetének visszakövetése szinte lehetetlennek bizonyult, és ez sokakat ráébresztett az európai élelmiszer-kereskedelem átláthatatlanságára és ellenőrizhetetlenségére. A központi szerepet játszó angol és ír húsfeldolgozók azt állították, hogy kontinentális (lengyel, spanyol, holland, francia, ciprusi és román) beszállítóik őket is becsapták. Amikor azonban e beszállítók kerültek célkeresztbe, ők is a saját beszállítóikra hárították a felelősséget.
A brit alsóház élelmiszerügyi bizottságának jelentése megállapította, hogy a húshamisítási üzletet csaló kereskedőcégeknek az egész uniót behálózó, bűnös láncolata működtette, vélhetően hosszú időn keresztül. 2013 májusában Hollandiában letartóztatták Willy Selten nagykereskedőt, aki a vád szerint háromszáz tonna lóhúst adott el marhának címkézve. Rajta kívül a hamisítási hálózat feltételezett irányítói, fő haszonélvezői közül szinte senkit sem vontak eddig felelősségre.
Az egyre szélesedő botrányban újabb és újabb húsfeldolgozók és kereskedőláncok váltak érintetté szerte Európában. Az emberek bizalma megingott a marhahústermékek iránt, a hamburgerpogácsák forgalma 43 százalékkal, a húsgolyóké 13 százalékkal esett. Érdekes módon ezzel szemben – talán a nem várt reklám hatására – a hivatalos lóhús iránti kereslet viszont nőtt azokban az országokban, ahol egyébként is fogyasztottak ilyesmit.
Magyarország sem maradt érintetlen. A Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal (Nébih) élelmiszer- és takarmánybiztonsági igazgatósága arról tájékoztatta lapunkat, hogy az EU gyors élelmiszer-riasztási rendszerén keresztül három bejelentés érkezett annak idején Magyarországra. Mint írják, „a Findus élelmiszer-vállalkozás egyes marhahúsosként megjelölt fagyasztott készítményei (bolognai spagetti, muszaka, lasagna bolognese, Parmentier marhafasírozott, cannelloni) lóhúst tartalmaztak. Egy ír üzemben gyártott fagyasztott marhahamburgerben ló-DNS-t mutattak ki, melyből mindössze 10 kilogramm egy német kereskedőn keresztül hazánkba is érkezett. Magyarországról származó lóhússal szennyezett, marhahúsos fagyasztott lasagneterméket is találtak.” A termékeket minden esetben visszahívták az üzletekből (bár egy részüket bizonyosan elfogyasztották addigra), és a hivatal megtette a szükséges intézkedéseket.
Egyértelmű bizonyíték nincs arra, hogy bármilyen okból veszélyes lett volna az egészségre a felfedezett lóhús. Arról sincsenek hírek, hogy bárki megbetegedett volna a hamisított élelmiszerek fogyasztása következtében. Az eset tehát hasonló ahhoz, mintha libamáj helyett jóval olcsóbb, de ugyancsak fogyasztható kacsamájat adtak volna el az embereknek. Így hát érthetetlen, miért lett mégis világraszóló botrány belőle. Bár manapság nem túl divatos, de a lóhús része a magyarok étrendjének is, szinte mindnyájunk evett már lókolbászt, még csak különlegességnek sem igen nevezhető. Nem úgy az angol kultúrkörbe tartozó világban, ahol gyakorlatilag tabunak számít a ló elfogyasztása.
A Daily Mail címe, bár visszataszító, mégis sokat elárul az angolok, írek, amerikaiak és sok más nemzet lóhúshoz való hozzáállásáról. Kilenc évvel ezelőtt, állatvédők lobbizásának eredményeképp, a törvény erejével zárták be például az Egyesült Államok utolsó működő lóvágóhídját, amely egyébként kizárólag exportra termelt. Hogy eszébe se jusson senkinek újra lovakat vágni az országban, egy évre rá betiltották a lóhús állat-egészségügyi vizsgálatának finanszírozását. Ez automatikusan magának a húsnak a betiltását is jelentette, hiszen amit nem vizsgálnak, azt nem is lehet forgalmazni. Persze a kiszolgált lovak ettől nem élhetnek boldogan a végelgyengülésig, ahogy azt talán néhány naiv állatvédő képzeli, mert azóta Kanadába és Mexikóba viszik őket levágni.
A lóhús fogyasztásának sok országban, így például Franciaországban, Németországban, Mexikóban és Kínában vannak hagyományai, de az angolszász gyökerekkel rendelkező nemzetek tradíciói, továbbá az iszlám és a zsidó vallás tiltják a lovak megevését. A legtöbb angolnak vagy írnek biztosan fogalma sincs, hogy miért nem szabad lovat enni, mégis már a gondolatát is undorítónak találja. A kultúrantropológusok szerint e tabunak sokrétű, részben keresztény, részben pogány és még annál is régebbi forrásai vannak. A kezdetben vallási szabály idővel elutasítássá, majd undorrá változott az egymást követő generációk tudatában.
Kifejezetten étkezési céllal szinte sehol sem tartottak lovakat, mindig csak a kiszolgált állatokat ették meg. Nem gazdaságos ugyanis a tenyésztése, más nagy testű állatokhoz képest rosszabb hatásfokkal „alakítja” a füvet hússá. A lovak emberközeli életmódja is úgy formálja az emberek tudatát, hogy sokan nem szívesen ennék meg a húsát. A ló sok ember számára nem haszonállat, hanem társ, barát, még akkor is, ha soha nem került közvetlen kapcsolatba vele.
Ettől még a húsa nem mérgező.
– A lóhús meglehetősen jó minőségű, alacsony a zsírtartalma, és magas a glikogéntartalma. Kifejezetten jó hús, bár fajlagosan sokkal drágább is, mint más állatok húsa – mondja Salgó András egyetemi tanár, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem alkalmazott biotechnológia és élelmiszer-tudományi tanszékének vezetője. – Ettől még illegális, ha az ismeretlen okból levágott ló vélhetően hulladék húsát más eredetűnek feltüntetve adják el. A lóhús nyers formájában a színéről is felismerhető, hiszen benne a vörös rostok aránya magasabb a fehér rostokhoz képest, így a színe is vörösebb, mint más húsoké.
A lóhúsbotrány okozta felháborodás áll az Európai Parlament minapi döntésének hátterében. A képviselők felszólították az Európai Bizottságot, hogy dolgozza ki a feldolgozott élelmiszerekben található húsok eredetmegjelölését is kötelezővé tévő jogszabályt. Egy tavalyi közvélemény-kutatás szerint a vásárlók kilencven százaléka kíváncsi lenne, hogy honnan van a hús a párizsiban vagy a mirelit fasírtban. Ugyanakkor olyan elemzések is napvilágot láttak, melyek szerint pusztán az, hogy kötelezővé teszik az eredet feltüntetését, akár másfélszeresére is drágíthatja a terméket (bár az is igaz, hogy mások ezt a becslést nagyon túlzónak és az ellenérdekelt lobbicsoportok csúsztatásának tartják).
– A feldolgozott hús eredetét visszakövetni már rendkívül nehéz. Drága vizsgálatok nélkül szinte lehetetlen bizonyosságot szerezni arról, hogy pontosan mit tartalmaz az áru. Az analízis költsége viszont gyakran meghaladja a termék értékét, a kötelező vizsgálatok árát pedig a vásárlókkal fogják megfizettetni – érvel Salgó András. – Például az a vizsgálat, amellyel eldönthető, hogy a kukorica génmódosított vagy sem, nagyságrendileg ugyanannyiba kerül, mint egy tonna kukorica. A trükközők ezért bátran hamisíthatnak, hiszen tudják, hogy analitikai módszereket drágaságuk miatt csak elvétve vethetnek be ellenük. Pedig a jelenlegi európai nyitott élelmiszer-kereskedelmi rendszernek számos megkérdőjelezhető erkölcsű szereplője van, így elengedhetetlen Damoklesz kardjaként az analízist a fejük fölött tartani.
Egy tökéletes világban persze elegendő lenne felszólítani minden gyártót, beszállítót, kereskedőt, hogy őszintén, a valóságnak megfelelően tüntesse föl az összetevőként felhasznált hús eredetét, de rutinszerű DNS-alapú vizsgálatok nélkül az egész csak írott malaszt maradna. A Nébih tájékoztatása szerint az élelmiszerjogban alapvető követelmény, hogy függetlenül a címkézési előírásoktól az élelmiszerek eredetének nyomon követhetőnek kell lennie. A várható jogszabályváltozás azt írja majd elő, hogy ha a termék feltüntetett származási országa nem egyezik meg fő összetevői származási országával, akkor az összetevők eredetének helyét is meg kell majd adni.
A hivatal a következő példával illusztrálja a változást: ha egy felvágott, bár hazai gyártású, de a benne felhasznált hús mondjuk német, ezentúl rá kell írni: „Származási hely Magyarország. A hús Németországból származik”, vagy azt: „Származási hely Magyarország. A hús nem magyar.”

2015. április 18.