Mindig hazahoztam a hajót

A legsikeresebb magyar óceáni vitorlázó, Fa Nándor április 21-én Spirit of Hungary nevű hajójával befutott a barcelonai kikötőbe, ezzel utolsóként bár, de 110 nap alatt teljesítette a Barcelona World Race földkerülő vitorlásversenyt. Esze ágában sincs leállni, azonnal indul vissza a katalán kikötőben hagyott hajójáért, amellyel elindul a föld körüli versenyek leghíresebbjén, a következő Vendée Globe-on.

Nekem az egész sajtótájékoztatóján a legmeglepőbb az a nagy üveg Nutella volt az asztalon. Mit keresett ott?
– Ez egy barátom ajándéka, mert jól tudta, hogy azt hiányoltam a legjobban a hajón, amikor elfogyott. Érdekes, hogy itthon sosem eszem, de amikor csomagoltunk, hanyagul bedobtam egy üveggel a hajóba. Az úton pedig megszerettem, olyannyira, hogy szabályosan hiányzott, amikor elfogyott. Aztán Új-Zélandon is vettem, amikor ki kellett kötnünk, de csakhamar az is elfogyott.
– Miért jó vitorlázni a XXI. században?
– A vitorlázás az az ősi közlekedési mód, amelyben az ember talán a leginkább kapcsolatban marad a természettel. A velünk született mozgásigényünket a szárazföldön gyalogolva vagy a vízben úszva elégíthetjük ki a legfelüdítőbb módon. Mivel azonban úszva nem tudunk nagy távolságokat megtenni, szükségünk volt egy közlekedési eszközre, a hajóra. A hajózás egyik legősibb módja a vitorlázás, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy egyben primitív is, hiszen a jelenkor technikai vívmányainak segítségével a vitorlás hajók is a legmagasabb szintre fejleszthetők. Maga a fejlesztés legalább olyan izgalmas számomra, mint a vitorlázás.
– A hajó építése általában a vízre szállással befejeződik. Mit élvez hónapokon át a nyílt óceánon?
– Vonz a tenger közege, a benne lakozó energia, az emberfelettiség. A tenger olyan képességek meglétét követeli meg az embertől, olyan tettekre kényszeríti, amelyekre semmilyen más körülmény nem képes. Noha azt mondtam, hogy mozgásigényünk úszásra sarkall minket, ha belegondolunk, szárazföldi lények lévén a víz mégiscsak természetellenes közeg számunkra. Olyan, mint az űr, egyszerűen nem erre vagyunk kitalálva. Az ebben a környezetben való helytállás rendkívüli képességeket feltételez, és fejleszti is azokat. Vonz a szélsőséges igénybevétel, és élvezem, hogy a tenger jó irányban változtat meg engem.
– Miért váltott annak idején a kenuról a vitorlázásra?
– Valóban kenusként ismertem meg a vizet. De amikor a Velencei-tavon elkezdtem vitorlázni, azonnal megfogott a vízben és a szélben rejlő energia. Lenyűgözött, hogy én uralom a természetből nyert erőt, suhanok vele a vízen, és oda megyek, ahová csak akarok. Aztán a hajó és az elhivatottságom egyre csak nőtt, végül pedig az óceánon találtam magam. A vitorlázásban megvan az emberi természet két végpontja: a természet erőinek megszelídítése és a saját és mások kreativitása alkotta eszköz hatékonysága. Vitorlázni azonban ma sem lehet a természet mély ismerete nélkül. Tudni kell, hogy a vízmélység hogyan befolyásolja a hullámok viselkedését, a felhők alakjából hogyan lehet következtetni az időjárásra. A kenura visszatérve: a váltás közvetlen oka egészen prózai volt. Akkor már 27 éves voltam, napi háromszor edzettem. Túl sok volt a munka, de eredményességben nem jött vissza a befektetett erőfeszítés. Magyarul nem voltam elég jó, nem volt meg az a sikerélmény, amelyre vágytam. Folyton ott toporogtam a válogatottság küszöbén, de csak nem sikerült. Akik bekerültek a válogatottba, gyakran világ- és olimpiai bajnokok lettek, ehhez nekem egy kicsi mindig hiányzott. Ebbe belefáradtam, és abbahagytam a kenut.
– A vitorlázás szeretete miatt kezdett hajókat építeni?
– Nem, pont fordítva. Amikor már nem kenuztam versenyszerűen, maradtam a víz mellett. Agárdon dolgoztam a klubban mint hajóépítő. Kenu- és kajaklapátokat készítettem, hajókat javítottam és építettem. Szinte az egész válogatott az én lapátjaimmal evezett, mondhatjuk, hogy sikeres lapátkészítő voltam. Azért kezdtem vitorlázni, mert szerettem volna, ha a munka mellett kapcsolatban maradok a vízzel. A kenuzás számomra nem volt alkalmas arra, hogy hobbiszerűen űzzem, nem tudtam versenykenuval kimenni csalinkázni a nádasba. Ha az ember betérdel egy kenuba, az elkezdi nyomni. Fájt a térdem, fájt a derekam, így a kenut nem erőltettem. Beleszerettem viszont a finndingi nevű vitorláshajó-osztályba, élveztem, hogy az ember beül, és csöndben oda suhan vele, ahová csak a kedve tartja. Aztán fejlődtem, egyre magasabb szintre léptem, válogatott lettem, de az eredeti motivációm az volt. A vitorlázással a hajóépítői érdeklődésem is a vitorlás hajók felé fordult.
– Könnyű volt beletanulnia a kenu után?
– Amikor minden idegszálammal a vitorlázással kezdtem foglalkozni, a húszas éveim második felében jártam. Ekkortájt tanul a leggyorsabban az ember, az agya úgy szívja föl az új ismereteket, mint a szivacs. Mindenkivel beszélgettem a vitorlázóvilágban, akit csak elértem, és félmondatokból is megértettem a lényeget. Igyekeztem utazni külföldre is, bújtam a nemzetközi szakirodalmat. Emellett talán birtoklom azt a háttértudást is, amelynek eredetét magam sem tudom, így jobb híján tehetségnek nevezhetem.
– Minden vitorlázó valahol mélyen földet akar kerülni, vagy vannak, akiket ez a kaland egyáltalán nem vonz?
– Van sok vitorlázó, aki leéli az egész életét a tavon, ahol bóják által kijelölt, háromszög alakú pályán versenyez, és jól érzi magát. Sokukkal találkoztam azonban, akik bár sikeresek a maguk területén, mégis amikor beszélgettünk, úgy érezték, hogy magyarázkodniuk kell amiatt, hogy miért nem vitorláznak az óceánon, távol a partoktól. Pedig erre szerintem semmi szükség, hiszen a bóják körüli vitorlázást is szépnek, értékesnek tartom. Én továbbléptem ebből, mert engem más vonzott, és az óceánon találtam meg a helyemet. Talán az összes vitorlázót csábítja a földkerülés, de sokuk élete másképp alakul, és ha kijutnak is a tengerre, az óceánt már nem érik el.
– Miben csalódott, amikor elkezdte a hosszú távú hajózást?
– Kifejezetten nem szeretem, amikor a rajtam kívül álló világ a vitorlázást lefordítja egyszerű anyagi kérdéssé. Sokan irigykednek, és úgy gondolják, hogy könnyű nekem, mert van erre pénzem. A vitorlázás nem a pénzről szól. Persze hiányzik, ha nincsen, de semmit nem érünk vele, ha nincsenek értelmes céljaink, amelyekre elkölthetnénk. Nekem mindig csak addig volt szükségem rá, amíg a célomat szolgálta.
– De a vitorlázás igencsak technikai sportág, ahol pénz nélkül, lehet bármilyen tehetséges az ember, nem lesz hajója, és a parton ragad.
– Ez kétségtelen, mégsem egyszerűsíthető le a pénz kérdésére. A hajózás mögött rejlő tudás, tapasztalat sokkal többet nyom a latban, mint a pénz.
– Az elmúlt évszázadokban felgyülemlett tudás és tapasztalat mennyiben változtatta meg a vitorlázást? Hasonló érzés vitorlással átszelni az óceánt, mint kétszáz éve, vagy ezek a hajók igazából vízen úszó „űrrepülőgépek”?
– A középkorban a vitorlás hajókra többnyire a kocsmákban fogdosták össze a részeg szerencsétleneket. Annak volt vonzó a matrózélet, akinek a szárazföldön az akasztófa vagy a guillotine elől kellett menekülnie. Nem volt kellemes világ az, a túlélés esélye sok dolog miatt is alacsony volt, kevés jutott élelemből, ivóvízből, mégis fel kellett mászni a negyven méter magas árbocra mindenféle biztosítás nélkül. Az emberek sok esetben kényszerből hajóztak. Ma már a vitorlázás sport és hobbi. Én a technika rabja vagyok, azt élvezem, amikor az alattam úszó eszköz él és működik, és a tőle elvárt teljesítményt hozza. Különösen nagy élmény, amikor azt is tudom, hogy a hajót mind szellemileg, mind fizikailag én hoztam létre. Ez akkor is örömmel tölt el, és az önkifejezés egy formájának tekintem, ha sokszor egyedüli hajóépítőként nem vagyok képes arra a teljesítményre, mint azok a versenyzők, akik mögött egész iparágak állnak.
– Mégis vannak dolgok, amelyek nem sokat változtak a régi időkhöz képest. Említette az árbocmászást, amelyet önnek is meg kellett tennie a legnagyobb vihar közepette a most véget ért versenyen is.
– Amikor az ember először felmászik az árbocra, nem is a tetejéig, csak a három emelet magasan lévő első keresztrúdig, és lenéz onnan, már az is szédítő magasságnak tűnik. Aztán még följebb kell mászni, és mire felér a harminc méter magas tetejére, és onnan lenéz, már alig látszik a hullámok között robogó hajó. Hiába tizennyolc méter hosszú a vitorlás, föntről akkor is csak gyufaskatulya méretűnek tűnik, miközben borzalmas erők uralkodnak a magasban. Ha lent csak tíz centit leng az árboc, az fönt már négy méter. Ilyen körülmények között is dolgozni kell azonban, amihez hozzá kell szokni. Nekem már természetes közeg az árboc teteje. Bár ki van kötve az ember, a biztosítókötél karabinerét folyton át kell akasztani más és más helyekre. Egyszer véletlenül elfelejtettem újra rögzíteni magam, és elszakadtam az árboctól, többször nekicsapódtam ott, huszonöt méter magasan lengve, és összezúztam a fejem. Szerencsére végül el tudtam kapni az árbocot, és le tudtam jönni. A társam, Conrad Colman kapott sebvarró kiképzést még indulás előtt, így ő öszszestoppolta a fejemet, és nem történt nagy baj.
– Tudott önről, hogy ha nem egyedül indul egy versenyen, nagyon nehezen választ társat maga mellé. Colman mivel érdemelte ki a bizalmát?
– Conradot a hirtelen támadt szükséghelyzet miatt választottam ki. Személyesen alig ismertem, de tudtam, hogy ért már el sikereket, például földkerülő versenyt is nyert. New Yorkban találkoztunk először, és öt percet beszélgettünk. Elmondta, hogy ha úgy adódik, bármikor nagyon szívesen beszáll mellém a hajóba, de akkor még úgy volt, hogy mással vágok neki a Barcelona World Race-nek. Aztán az eredeti társam visszalépett, és már csak nagyon kevés idő volt hátra az indulásig. Azok a régi ismerőseim, akiket először hívtam, nem voltak elérhetők, így jutott eszembe Conrad, aki meg sem várta, hogy befejezzem a mondatot a telefonban, máris rávágta, hogy számíthatok rá. Látszott, hogy a srác felkészült arra, bármilyen körülmények között részt vehessen a versenyen. Aki pedig ilyen elszánt, ennyire motivált, az nagy érték.
– Önt akkor ismerte meg az egész ország, amikor majdnem harminc éve magyar vitorlázók közül elsőként Gál Józseffel együtt megkerülték a földet a Szent Jupáttal. Mások számára akkoriban elképzelhetetlen lett volna efféle vállalkozás?
– Igazság szerint a Szent Jupát számomra már régen kikopott a mindennapok gondolatai közül. Utána engem a nagy földkerülő versenyek világa olyannyira megfogott, hogy a Szent Jupát útjához hasonló vállalkozásokkal egyre kevésbé foglalkoztam. Így most sem szeretnék ehhez visszatérni. Természetesen én mind a mai napig büszke vagyok a Szent Jupátra, Gál Józseffel pedig a legnagyobb barátságban vagyok azóta is.
– Tizennyolc éve már egyszer abbahagyta a profi vitorlázást. Miért döntött akkor úgy, és miért tért később vissza a versenyzéshez?
– Amikor 1997-ben visszatértem Magyarországra, és szárazföldi életbe kezdtem, bennem maradt egy befejezetlen mondat. Az 1996-os Vendée Globe versenyt sok-sok technikai probléma miatt nem sikerült teljesítenem, és ez az évtizedes civil élet során végig zavart kissé. Aztán jött egy új lehetőség, hogy újra versenyhajóba ülhetek, és azonnal mozogni kezdett a fantáziám. Megbeszéltem a családtagjaimmal, akik változó módon reagáltak rá. A feleségem vállalta, holott tisztában volt azzal, hogy mindez nagy küzdelemmel és sok lemondással jár. A legkisebb lányom azt mondta: papa, számomra nem az a kérdés, hogy újra csinálod-e, hanem hogy miért hagytad abba.
– Mennyire tudtak arról, hogy voltak pillanatok, amikor konkrétan életveszélyben voltak több ezer kilométerre a mentőalakulatoktól?
– Naponta többször írtunk egymásnak e-mailt, így ők pontosan tudták, mi a helyzet. Talán még rosszabbul is élték meg, mint én, mert amikor az embernek szembe kell néznie a helyzettel, és rengeteg teendője van, alig van ideje aggódni.
– Hogyan értékeli e versenyen elért eredményét? Utolsó helyen végeztek, hetekkel lemaradva az elsőktől. Kudarc vagy siker ez az ön számára?
– Én büszke vagyok arra, hogy eddig mindig hazahoztam a hajót. Ez most is sikerült, pedig útközben voltak pillanatok, amikor a mentőruhában aludtunk, mert félő volt, hogy bármely pillanatban el kell hagynunk a vitorlást, mielőtt az elsüllyedne. A hajó, a Spirit of Hungary hozta azt a teljesítményt, amelyet előzetesen vártam tőle. A technikai problémák megoldhatók, de a fő képességei feljogosítják arra, hogy a legjobbakkal is versenyképes legyen. És a magam teljesítményével is elégedett vagyok. Hatvankét évesen a fizikai teljesítőképességem még mindig megfelelő. A barcelonai indulásnál a helyi orvos nem hitte el az itthonról hozott kardiológiai leletet, és újat csináltatott. Túl jó volt ugyanis. Nem tudom, hogy meddig akarom, tudom csinálni, és nem gondolkodom a visszavonulásról.

2015. május 9.