Exponált emlékek

A fotózás elveszítette értékét abban a pillanatban, amikor ingyenessé vált a fényképek készítése – vélekednek sokan. A digitális korban szinte minden hordozható eszköz kamera is egyben, és általános divattá, szinte társadalmi elvárássá vált, hogy életünk legérdektelenebb másodperceit is megörökítsük. Mindig is ezt akartuk csinálni, vagy a technológiát vagyunk képtelenek a helyén kezelni?


Két évvel ezelőtt, Ferenc pápa megválasztása után két kép járta be a világsajtót és az internetes közösségi hálózatokat. Mindkettő a római Szent Péter tér közelében összegyűlt tömeget ábrázolta. Az első 2005-ben készült, amikor II. János Pál ravatalához érkeztek a hívők. A fotón látható több száz ember közül mindössze egy tart a kezében telefont, és fényképez vele. A másodikat nyolc évvel később készítette az Associated Press fotóriportere XVI. Benedek lemondása után, Ferenc beiktatásakor. Ekkor már mindenkinek kékesen világító képernyőjű okostelefon, sőt táblaszámítógép volt a kezében – a sok vibráló fénypont elvonja az ember figyelmét a tömeg előtt zajló eseményről.
A két fotó sokak szerint fényesen ábrázolja, hogy mekkorát fordult a világ az évtized eleje táján. Manapság az emberek késztetést éreznek arra, hogy mindent lefényképezzenek maguk körül. Mindez akkor is igaz, ha a fent felidézett két fotó összevetése kissé sántít, hiszen az első egy megrendítő, a második pedig örömteli pillanatban készült. Már 2005-ben, Benedek beiktatásakor is sokan fényképeztek az ünneplő tömegből, bár nem okostelefonnal (hiszen az első Iphone megjelenése előtt két évvel voltunk akkor), hanem fényképezőgéppel és videokamerával.
Ma már senkit sem lep meg, ha rockkoncerten a korábban sötétbe burkolózó (esetleg lírai szám közben öngyújtójukkal világító) rajongók mindegyikének kezében ott világít a telefon, miközben fényképezi és videóra rögzíti a koncertet. Ez azért érthetetlen, mert a mobiltelefon kamerája sötétben, egy táncoló ember kezében, a közönség visszhangzó ovációja közepette csak használhatatlan felvételt tud rögzíteni.
Bármi történik az utcán, a járókelők azonnal fényképezik az eseményt, és töltik föl a Facebookra, hogy megosszák ismerőseikkel az élményt. Néhány hete írtunk azokról a pilótákról, akik a legelemibb repülésbiztonsági szabályokat felrúgva leszállás közben is mobiltelefonjukkal fényképezik a kétségtelenül látványos tájat (Steril fotók. 2015. február 28.). A fényképezés a digitális technológia térhódításával a mindennapok része lett. A mai emberek naponta készítenek annyi fotót, mint amennyit korábban hónapok alatt.
Mi okozhatta ezt a változást? Az első dolog, amely mindenkinek eszébe jut, a digitális fotózás „ingyenessége”. Természetesen pénzbe kerül a készülék, de utána az elkészített fotók már gyakorlatilag nem járnak költséggel, így az emberek ujja szabadon tapadhat az exponálógombra. Ezzel szemben régen, az analóg fényképezőgépek korában a filmtekercs és az előhívás ára is borsos volt, így nemritkán a 36 kocka eleje még a ballagáson készült, közepe a nyaralás idején, a vége pedig valamelyik rokon születésnapján. Ma 36 fotó egy perc alatt is elkészülhet. Mindenkinek vannak otthon a fiók alján évtizedek óta előhívatlan filmjei, amelyek az idő múlásával érdekességüket veszítették, és már nem érték meg a papírnyomatok elkészítésének árát. De a pénzügyi korlátok leomlása elegendő magyarázat-e arra, amit sokan a fotózás teljes elértéktelenedésének tartanak?
– Nem tartom elértéktelenedésnek azt, hogy sokkal több kép születik manapság, mint régebben. Bár néhány fényképész biztos elveszítette emiatt a munkáját, a fotóművészet ettől független, él és virul ma is. A digitális kor azonban a fényképek olvasásában hozta a legnagyobb változást. Nem véletlenül nevezték el a fényképezőgép lencséjét egykor objektívnek, hiszen azt tartották, hogy a gép szenvtelenül, elfogulatlanul rögzíti a tárgy látványát. Ma már könnyűszerrel lehet módosítani a képeket, s nem hihetünk a fotó objektivitásában – mondja Wessely Anna, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Szociológiai Intézetének munkatársa, a Fényképező szociológusok című írás szerzője. – A fiatal generáció fényképezőgéppel jegyzetel, nem noteszbe jegyzi fel, amire emlékezni akar, inkább lefényképezi azt.
A szociológus arra hívja fel a figyelmet, hogy jószerével eltűntek a fényképalbumok. Évtizedekkel ezelőtt egy család egész története belefért néhány vastag könyvbe. Manapság talán az esküvőről vagy a gyermek születéséről készült képeket rendezik albumba, de mást nem. Úgy vélekednek sokan, hogy a fotók úgyis ott vannak a számítógépen, könnyebb őket ott megtalálni, böngészni. Valójában azonban a rengeteg kép hamar kezelhetetlenné válik, és a legfontosabb felvételek is eltűnnek a tömegben. Azzal sem számolnak, hogy mi lesz évtizedek múlva, mit csinálnak, ha elromlik a vincseszter, vagy már nem lesz olyan eszköz, amely olvasni tudná a régi adatokat.
Ha megkérdezik az embereket, miért fényképeznek le mindent, amit látnak az utcán, az állatkertben, sporteseményen, legtöbbjük azt mondja, meg akarja őrizni az élményeit, és a fotó segítségével később könnyebben felidézheti és megoszthatja őket másokkal. Csakhogy számos pszichológiai kísérletből kiderült, hogy a vég nélküli, átgondolatlan fotózás éppen hogy rontja a memóriát. Az amerikai Fairfield Egyetem pszichológusai diákokat kértek meg arra, hogy a helyi múzeumban járva figyeljék meg a képeket, szobrokat, és egy részüket fényképezzék is le a mobiljukkal. A másnapi memóriatesztet kiértékelve kiderült, hogy azon műalkotások, amelyeket le is fotóztak, sokkal kevésbé ragadtak meg emlékezetükben, kevésbé tudták felidézni részleteiket, mint azok, amelyeket csak megnéztek.
Ugyanez igaz a gyerekek növekedéséről készített fényképekre is. Azok a szülők, akik naponta ezer képet készítenek gyerekeikről, gyakran roszszabbul képesek felidézni csemetéjük fejlődésének mérföldköveit, mint azok, akik elvileg kevesebb időt töltenek a benyomások fizikai archiválásával, „pusztán” átélik azokat.
Talán az általunk látottak fényképezésénél is meglepőbb divat az önarcképek (elterjedt angol kifejezéssel: selfie-k) gyakori megosztásának szokása. A selfie-t néhány éve az angol nyelvterületen meghatározó oxfordi szótár szerkesztői az év szavának választották. Ma már a legtradicionálisabb posztokat betöltők is szívesen élnek vele, hiszen az emberek láthatóan nagyon szeretik. Ferenc pápa egyik legismertebb képe őt és a hozzá érkezett zarándok fiatalokat ábrázolja, amelyet a képen látható egyik lány készített a mobiltelefonjával. Colin Powell volt amerikai vezérkari főnök és külügyminiszter ezrek tetszését váltotta ki azzal, hogy Facebook-oldalára feltöltött egy önarcképet, amelyet ötven évvel korábban készített magáról tükörből. Azt írta a kép alá, hogy ő már akkor selfie-zett, amikor még senki sem tudta, hogy az micsoda. A divatra természetesen a kereskedelem is ráérzett, a legtöbb új mobiltelefonon már elöl is van kamera. A legújabb kötelező kellék pedig a selfie-bot, egy teleszkópos pálca, amely meghosszabbítja az ember karját, hogy a messzebbről készített fotón jobban kibontakozhasson az önfénykép háttere. Bár jelenleg népszerű az eszköz, több jel mutat arra, hogy nem áll előtte fényes jövő. A világ nagy múzeumai, sportstadionjai egymás után tiltják be a használatát balesetveszélyre hivatkozva. A selfie-bot népszerűsége mindenesetre arra utal, hogy a mindennapi önarcképeken a legtöbb esetben valójában a háttér a legfontosabb.
– A selfie arra irányuló erőfeszítésként értelmezhető, hogy a készítő megbizonyosodhassék arról, hogy létezik, hogy ott volt a helyszínen, és valóban véghezvitte azt a tettet, amely közben lefényképezi magát. Azért lett ilyen fontos az önarckép, mert az az élmény vált egyedül értékessé, hitelessé, amelyről fénykép készült – tartja Wessely Anna. – Miközben rengeteg szituációban készülnek selfie-k, ezek rendkívül sablonosak, mereven ragaszkodnak a mindenkori konvenciókhoz. Turistalátványosságok előtt például muszáj fényképezkedni, gyakran még a testhelyzetet sem szabadon választják meg. Ezáltal nem a valóságos élményeiket örökítik meg, hanem mintegy előállítják az elvárásoknak megfelelő emlékeket.
Bár egyes pszichológusok hajlamosak minden divatjelenséget függőségként beállítani, egyes szélsőséges esetekben valóban nehezen érthetők az önarcképkészítés motívumai. Az interneten már külön honlapok gyűjtik a temetéseken, temetőkben készített selfie-ket. A jellemzően fiatal felhasználók látszólag büszkén mosolyognak a saját maguk által tartott kamerába, miközben a háttérben nemritkán halott hozzátartozójuk nyitott koporsója látszik.
Két éve a tinédzser Breanna Mitchell váltott ki jogos felháborodást ezrekből az interneten, amikor mosolygós selfie-t készített az auschwitzi barakkok között. A képfelirat végére az ilyenkor szinte elvárt mosolygós arcot formáló ikont is odatette. Bár sokan megbotránkoztak, azóta a lány számos követőre talált, szinte divatot teremtett.

2015. április 4.