Volt képe hozzá

Nemrég Magyarországon is bemutatták a Beltracchi – A hamisítás művészete című dokumentumfilmet, amely az utóbbi évtizedek legnagyobb műkincs-hamisítási botrányáról és ennek főszereplőjéről, Wolfgang Beltracchiról szól. A média által valóságos rocksztárként kezelt hamisító története az emberi hiszékenység ékes példája.

Hosszú hajú, mackós alkatú, joviális figuraként, idősödő, de fiatalos mozgású hippi benyomását keltve tűnik fel az életéről szóló dokumentumfilmben. Békés bohémként festeget, kedélyesen beszélget a riporterrel, megszólalásai kifejezetten frappánsak. Aki esetleg nem ismeri a főszereplő előtörténetét, annak azonban furcsa lehet, hogy miután befejezett egy képet, azt régi vagy régivé varázsolt keretbe foglalja, a vászon hátoldalát vasalóval „öregíti”, a keret és a vászon közötti résbe pedig szándékosan port és egyéb szennyeződést gyömöszöl. Wolfgang Beltracchi ugyanis hamisító. Pontosabban hamisító volt, de már jó útra tért – állítja. Feleségével és két bűntársával együtt elítélték, jelenleg is büntetését tölti egy nyitott börtönben. Ez azt jelenti, hogy csak éjszakára kell bevonulnia, napközben kijárhat dolgozni a szabadba.
Beltracchi a szerethető csirkefogó prototípusa. Kinézetében és a maga által kialakított közképben is a hatvanas évek felnőni képtelen virággyermekeit idézi (hat éve plasztikai műtétet csináltatott, felvarratta a szemhéját), fizikailag pedig soha a légynek sem ártott. Előszeretettel szerepel a sajtóban, az újságírók imádják, nem lehet haragudni rá. Az emberek többsége sem ítéli el, hiszen afféle Robin Hoodként a sznob gazdagoktól csalt ki vagyonokat hamis képeivel. Mindössze egyetlen mozdulat hiányzik, hogy teljes legyen a Robin Hood-hasonlat: ő elfelejtette a pénzt a szegényeknek adni. Ehelyett inkább luxuséletet élt a trópusokon és Dél-Franciaországban. De az embereket ez láthatóan nem zavarja. A sztori Németországban a hollywoodi mozikhoz hasonló népszerűségnek örvend, és semmi kétség afelől, hogy Beltracchi máris vagyonokért adta el élete történetét valamelyik amerikai filmstúdiónak.
Beltracchi Wolfgang Fischerként született 1951-ben Németországban. Olaszos hangzású neve feleségétől, Helene Beltracchitól származik, vélhetően úgy érezte, hogy az itáliai gyökereket sejtető vezetéknév segíthet a műkincspiacon. Apja szobafestő volt, aki szabad idejében híres festők, Picasso, Rembrandt, Cézanne műveit másolgatta, és adta el aprópénzért. Wolfgang hamar túlszárnyalta apja képességeit. Tizennégy éves korában egyetlen nap alatt festett a laikusok számára teljesen hihető eredetiségű Picasso-képet, írja a Vanity Fair. Nyilvánvaló volt, hogy művész lesz a gyerekből. Ennek megfelelően az aacheni képzőművészeti akadémiára iratkozott be, de hamar kibukott onnan, a tanuláshoz ugyanis nem igazán fűlött a foga.
A hippikorszak kellős közepén járunk ekkor. Fischer megnövesztette a haját, vett egy Harley Davidsont, és a Vietnamból kivont, Németországban állomásozó amerikai katonákkal lógott, kábítószerezett, és élvezte a szabadságot. Életmódján a következő évtizedben alig változtatott. Nomádként bejárta a fél világot, élt Marokkóban, Barcelonában, Londonban, Párizsban és Amszterdamban egy hajón. A festményektől sohasem szakadt el. Mérsékelt sikereket ért el saját, Wolfgang Fischerként szignózott képeivel, és régiségek adásvételéből tartotta fenn magát. A fordulópont a hetvenes évek végén érkezett el az életébe, bár „mindig is a törvényen kívüli élet felé sodródott”, vallotta egy interjújában.
Történt, hogy a műkincspiacon aprópénznek számító, hatvanezer forintnak megfelelő összegért vásárolt két, ismeretlen XVIII. századi németalföldi festőtől származó képet, amelyek téli tájat ábrázoltak. Fischernek feltűnt, hogy Hollandia korcsolyás hagyományai miatt azok a képek sokkal keresettebbek, amelyeken korcsolyázók is szerepelnek. Kanyarított hát néhány alakot a befagyott csatornák jegére, és többszörös profittal adott túl a képeken. Innen aztán már nem volt megállás. Bár alapított egy legális műkincskereskedő céget, csakhamar rájött, hogy az sokkal több munkát igényel, és még kevesebb pénzt is hoz. Átgondoltan kezdett bele a nagyüzemi hamisításba. Nem próbálkozott a több száz éves festőkkel, mert bár harminc éve a hamis képek felismerése a maihoz képest még gyerekcipőben járt, a keretre és a felhasznált festékekre már akkor is figyeltek. Áttért tehát a XX. század elején működött francia és német festőkre, közülük is az expresszionisták terén fejlesztette tökélyre „művészetét”. A nácik által elüldözött Johannes Molzahn képeiből például vagy egy tucatot adott el, akár 45 ezer dollárért. Az egyiket a művész özvegye vásárolta meg.
Egy másik német expresszionista, Heinrich Campendonk hamisításában olyan szintet ért el, hogy a festő életművéről összeállított katalógusba négy Beltracchi-képet is bevettek. A katalógust szerkesztő művészettörténész a botrány kipattanása után megszégyenült, és a többi megtévesztett szakértő is így járt. Ők a történet legnagyobb vesztesei. A hamis képek vásárlói általában rendkívül gazdag emberek, akiknek legfeljebb néhány csípős megjegyzést kellett elviselniük a következő koktélpartin, de egzisztenciájukban nem rengette meg őket, hogy egy-két dollárszázezrekért vásárolt festményükről kiderült, hogy értéktelen. A szakértők viszont, akiket az aukciósházak, galériák alkalmaztak, hogy hitelesítsék az eladásra kínált képeket, elvesztették hitelüket a szakmában, ezzel együtt pedig megélhetésük is odalett.
A kilencvenes évek elején pangás állt be a műkincspiacon, Fischer ezért ideiglenesen felhagyott a hamisítással. Ehelyett saját rejtett életére utaló fricskaként dokumentumfilmet akart forgatni a régi és a jelenkori kalózokról. Saját, akkor már tetemes vagyonából vett egy 24 méteres hajót, felbérelte a legénységet, és tervei szerint az ő világ körüli útjukról szólt volna a film. A film előkészítése kapcsán találkozott először a korábban műkincskereskedőként dolgozó Helene Beltracchival. A dokumentumfilm forgatása kudarcba fulladt, de a pár egymásba szeretett, 1993-ban összeházasodtak, és csakhamar két gyermekük született.
Helene most már bevallja, hogy kapcsolatuk első napján, ahogy belépett Fischer házába, rögtön megpillantotta a híres festőktől származó képeket. Megkérdezte jövendőbeli férjét, hogy igaziak-e. A férfi a világ legtermészetesebb dolgaként válaszolta, hogy nem, mind ő festette őket, mert igazából hamisításból él. A nő csakhamar a bűntársa lett, ő adta el a férje képeit. Ma már nevetve mesélik, hogy milyen pofonegyszerű volt becsapni a leghíresebb aukciósházak, például a Christie’s szakértőit is. Legtöbbjük, amint meglátta a képeket, elámult, beleszeretett az alkotásokba, mindez pedig elhomályosította objektív ítéletüket. A sok kép eredetére hihető fedőtörténetet dolgoztak ki. Azt állították, hogy Helene nagyapja vásárolta őket a híres zsidó származású műkincskereskedőtől, Alfred Flechtheimtől, amikor annak menekülnie kellett a nácik elől. Helene teljes odaadással vetette bele magát a bűnténybe. Saját nagyanyját játszva pózolt egy fényképen, amelyet Wolfgang korhű géppel, régi fotópapírra csinált, majd öregített. A kép hátterében, a falon jól látszanak a hamisított festmények, közöttük a később leghírhedtebbé vált Max Ernst-kép.
Az erdő (2) című képet a világ egyik legelismertebb Max Ernst-szakértője hitelesítette. A képet ezután gyorsan eladták egy galériának 2,3 millió dollárért, amely továbbértékesítette hétmillióért a híres műgyűjtőnek, Daniel Filipacchinak. Filipacchi, amikor értesült arról, hogy képe egy fillért sem ér, meg volt döbbenve. Mint elmondta, a kép egyszerűen csodálatos volt. Max Ernst özvegye azt mondta rá, hogy a legszebb kép, amelyet Ernst valaha is festett. A filmszínész Steve Martin 860 ezer dollárért vett hamisított Campendonk-képet, amelyet másfél évvel később 240 ezer dollár veszteséggel továbbadott, miközben sem az eladónak, sem a vevőnek fogalma sem volt arról, hogy a kép hamis.
A krach 2008-ban ütött be. Az egyik Flechtheim-kollekcióból származó képről megállapították, hogy hamis, és ezután Beltracchiék szépen felépített családi vállalkozása kártyavárként dőlt össze. Egymás után vizsgálták újra az általuk eladott festményeket, és persze hamisnak bizonyultak. Bár a festő nagyon igyekezett, hogy a hamisítványokat a korra jellemző festékkel készítse el, nem mindig tudott megfelelő anyagokat szerezni. Ha pedig kimutatják, hogy a kép olyan anyagot tartalmaz, amely állítólagos születésekor még nem is létezett, az egyenértékű a lebukással. Később azt is kiderítették, hogy több, elvileg teljesen független kép kerete is ugyanabból a fából készült.
Két évbe telt, mire összerakták a puzzle-darabkákat, 2010-ben pedig összehangolt nemzetközi akcióként egyszerre csaptak le Beltracchiék luxusvillájában, az egyik, 6,2 millió dollárért eladásra kínált, hamisított képét bemutató düsseldorfi múzeumban és bűntársa kölni otthonában. A család dél-franciaországi házát is át akarták volna kutatni, de Franciaországban éppen munkaszüneti nap volt, és nem találtak senkit a francia rendőrségen, aki engedélyezhette volna a rajtaütést. Lehallgatták a hamisító telefonját, és felvették, amint arra kéri fiát, hogy tüntesse el a bizonyítékokat őrző számítógépet. A komputert azonnal megtalálták elásva, a fiú pedig bevallott mindent, így nem vádolták meg bűnsegédlettel.
A család érezte, hogy vége a játéknak. A feleség szerint, bár törvénytelen életet éltek, tizenéves gyerekeik voltak, nem tudtak volna űzött vadként menekülni. Így önként visszatértek Németországba, ahol a rendőrség megállította a kocsijukat. A házaspárt letartóztatták, a gyerekeknek egyedül kellett hazamenniük. Néhány hónapig rendes börtönben tartották őket, a nap nagy részében magánzárkában. Később engedélyezték, hogy időnként találkozzanak. Perük meglehetősen rövidre sikeredett. Megállapodtak a vád képviselőivel, bevallották, hogy tizennégy képet hamisítottak, cserébe a többi vádpontot törölték. A férfit hat, a nőt négy év szabadságvesztésre ítélték, amelyet nyitott börtönben kell letölteniük. Kijárhatnak dolgozni napközben, csak este kell visszamenniük. Jó magaviselet esetén csak a büntetés felét-harmadát kell letölteniük. Helene-t 2013-ban kiengedték, mert mellrákot diagnosztizáltak nála. A kezelése eddig sikeresnek tűnik.
Beltracchi manapság médiasztárként él. Írt két könyvet, az egyiket az életéről, a másikat pedig feleségével folytatott börtönbeli levelezéséből. Állítása szerint a hamisítással felhagyott, jelenleg a saját képei eladásából él, az ügye körüli felhajtás miatt hirtelen divatossá vált a kevésbé kifinomult ízlésű műpártolók körében. Éhen halni valószínűleg nem fognak. Bár elkobozták házaikat, de csak alig egymillió eurót találtak svájci bankszámlájukon. A szövevényes ügy öszszes szereplője perli egymást. A vevők a galériákat, a galériák a szakértőket, a szakértők az eladókat.
Tizennégy kép hamisítását ismerték el, holott Beltracchi nyíltan mesél arról, hogy több évtizedes karrierje alatt legalább ötven festőt hamisított. Persze elképzelhető, hogy hírneve öregbítése miatt túloz, de szinte bizonyosra vehető, hogy rengeteg képe lóg ma is híres múzeumok és köztiszteletben álló műgyűjtők falán. Ezek lebuktatása igazából senkinek sem érdeke, a galériák, aukciósházak, de a vevők is csak veszíthetnének rajta. Láthatóan ezt Beltracchi is jól tudja, és jót nevet rajta.

2014. november 15.