Az amerikai kormány nyilvánosságra hozott 130 ezer oldalnyi anyagot a légierő múlt század közepén elzárt ufóaktáiból. Az interneten bárki számára kutathatóvá vált iratokban természetesen semmi bizonyíték nincs az értelmes idegenek létezésére. Ez azonban biztosan nem fogja kedvüket szegni az összeesküvéselmélet-hívőknek és a rajtuk nyerészkedő csalóknak.
Nyári este volt, a texasi műszaki főiskola három tanára üldögélt egyikük verandáján a texasi Lubbockban. Egyszer csak húsz-harminc kör alakú, fényes tárgyra lettek figyelmesek, amelyek szabályos U alakban repültek el felettük. Olyan fényesek voltak, mint a csillagok, fluoreszkáló zöld színnel világítottak, tökéletesen szabályos körnek tűntek. Igen gyorsak voltak, a jelenség csak pár másodpercig tartott. Néhány perccel később egy második raj hasonló objektum húzott el a professzorok feje fölött. 1951-et írtunk ekkor, az amerikai emberek hidegháborús paranoiája a végletekig fokozódott, amelyet csak az épp divatos ufómánia enyhíthetett olykor.
A városban többen is látták a fényeket, valaki le is fényképezte őket, bár a fényképeken látott V alakú csoportosulás a korábbi szemtanúk szerint nem az volt, amit ők láttak. A fotók ennek ellenére szenzációsak lettek, a készítőjük darabonként tíz dollárt kapott az öt kockáért, így (a sajtón kívül) az elsők között volt, akik hasznot húztak a „földönkívüliekből”. A sztori országosan ismert lett, de valószínűleg már rég elfelejtette volna mindenki, ha az amerikai légierő ufószakértői amatőr magyarázkodásukkal nem győznek meg végérvényesen mindenkit arról, hogy tényleg az idegenek röpködtek Lubbock felett.
A légierő ohiói Wright–Patterson-bázisán működtetett Kék könyv (Blue Book) projekt munkatársai, akiknek feladatuk volt az esetleges ufóészlelések ellenőrzése, ugyanis először azzal álltak elő, hogy a fényes körök, amelyek a becslések szerint óránkénti 970 kilométeres sebességgel közlekedtek, lilék, fehér hasú madarak voltak, amelyek visszatükrözték a városban nem sokkal korábban kiépített új közvilágítás fényeit. Ez a magyarázat nem sokakat elégített ki, a teljesen titkosított vizsgálat végső konklúziója szerint „a fények nem madarak voltak, de nem is űrhajók, hanem egyértelműen bebizonyosodott, hogy a köröket egy teljesen átlagos és könnyen magyarázható természeti jelenség okozta”. Ennyi, itt a vége a jelentésnek, azt, hogy pontosan mi is ez a természeti jelenség, nem kötötték az emberek orrára.
A lubbocki fények néven elhíresült incidens talán a leghíresebb azon 12 618 ufóészlelés közül, amelyet az 1947 és 1969 között működtetett Kék könyv projekt munkatársai vizsgáltak meg. Az egykoron szupertitkos katonai művelet 130 ezer oldalt kitevő dokumentumanyagát most hozták nyilvánosságra az interneten. Bár az iratok már néhány éve nem számítottak titkosnak, de aki látni akarta őket, annak személyesen kellett elzarándokolnia az amerikai országos levéltár washingtoni mikrofilmtárába. A titkosítás feloldása az igencsak megszállottnak tűnő John Greenewald érdeme, aki öszszesen hatezer kérvényt nyújtott be az információszabadságról szóló törvényre hivatkozva. Ezután több mint húsz évet töltött azzal, hogy a lefénymásolt oldalakat az interneten is kereshetővé tegye The Black Vault, azaz A fekete kincseskamra című honlapján (projectbluebook.theblackvault.com). Greenewald személyiségéről talán sokat elmond, hogy másik összeesküvés-leleplező honlapja a governmentsecrets.com, vagyis a kormányzati titkok.
Az iratok azonban kiábrándíthatták Greenewaldot és a hozzá hasonló csodabogarakat. A sok ezer furcsa repülő micsoda közül ugyanis mindössze 701-ről nem sikerült a katonai szakértőknek kideríteniük, hogy pontosan mi okozta őket. És persze a bizonyított esetek egyike sem idegen eredetű repülő objektum volt – már ha hiszünk abban, hogy a kormány ilyesmit bármikor is nyilvánosságra hozna. A projekt eredményeit értékelő vizsgálóbizottság mindenesetre a nyolcvanas években már megállapította, hogy működésük során semmi gyanúsat nem találtak. Ez talán igaz is, és nem is az a furcsa, ami az iratokban van, hanem amiről egy szó sincs bennük. Ez pedig minden ufóesetek leghíresebbike, az 1947-es roswelli incidens. Az országos levéltár, amely eddig az iratokat őrizte, szentül esküszik, hogy az ufókkal foglalkozó katonai egység két évtized alatt írott dokumentumai között egyetlen apró utalás sem volt arra az esetre, amely az egész hajcihőt elindította. Miközben Roswell városa többször felbukkan mint későbbi furcsa fényjelenségek színhelye.
Az új-mexikói Roswell a múlt század hetvenes éveiig álmos kisváros volt. Aztán egy majdnem elfeledett korábbi eset iránti egyre fokozódó érdeklődés mindent megváltoztatott. Roswell ma már az egyik legismertebb amerikai település, turistaforgalma a legnagyobb metropolisokéval vetekszik. 1947 nyarán valami lezuhant ott az égből, egyre több érdeklődő sereglett a helyszínre, terjedt a hír. A katonák igyekeztek minden bizonyítékot begyűjteni, a helyi légi bázis sajtós tisztje pedig arról adott ki közleményt, hogy egy „repülő korong” csapódott a földbe. Na, erre a szenzációra éhes tömegek áradata megállíthatatlanná vált. A katonaság a bődületes hibát észlelve gyorsan kiadott egy újabb közleményt, miszerint dehogy repülő korong, mindössze egy átlagos meteorológiai ballon zuhant le, mindenki menjen haza, nincs itt semmi látnivaló.
Az érdeklődés újabb események, bizonyítékok híján lassan elfogyott. Mígnem a hetvenes években az ufóláz újbóli fellángolásával megint foglalkoztatni kezdte az erre hajlamos embereket a téma, és vadabbnál vadabb teóriákat alkottak az esetről. Így született a lezuhant ufó, a kimentett, majd felboncolt földönkívüliek története. Majd így jött létre a roswelli eset, illetve az 51-es körzetnek nevezett katonai bázis fölött látott repülők köré épített, remekül jövedelmező képzeletbeli világ, amely azóta is folyamatosan ellátja szellemi táplálékkal a kissé paranoid, hóbortos különcök sokaságát. A roswelli incidensről sokkal később elismerte a hadsereg, hogy csöppet sem átlagos meteorológiai ballon zuhant ott le. Hanem a Mogul projekt részeként felbocsátott egyik lufi, amelyre mikrofonokat erősítettek. Ezekkel próbálták ugyanis detektálni a szovjet nukleáris tesztek keltette lökéshullámokat, érthető hát, ha mindenáron titokban akarták tartani.
Az ufók a populáris kultúra legjövedelmezőbb témái között vannak manapság is. A leghíresebb, a „világkormány” által elhallgattatni próbált, de azért milliós példányszámú könyveket kiadó leleplezők remekül megélnek az egyre csak csűrt-csavart összeesküvés-elméletekből. A mindmáig az ufók bűvöletében élő, titkos vagy éppen reflektorfénybe állított találkozókra járó kisemberek legtöbbje számára azonban inkább személyes szerencsétlenséget hozott mániája.
Egyikük Paul Bennewitz mérnök, aki a hetvenes években kereste meg a légierőt azzal, hogy rádióamatőrként földön kívüli eredetű szignálokat fogott az éterben. A The Guardian napilap beszámolója szerint a rádiójelek valójában éppen a hadsereg egyik titkos műveletétől származtak. Ők azonban – a valós forrást elfedendő – ahelyett, hogy kiábrándították volna Bennewitzet, inkább adták alá a lovat. Ellátták számítógépes programokkal, amelyekkel elemezhette kedvére a rejtélyes jeleket, és hamis, könnyen megtalálható „bizonyítékokat” is kreáltak számára. Mindezek hatására Bennewitz az ufók megszállottjává vált, és 1988-ra elmegyógyintézetben kötött ki.
Amint mára kiderült, az amerikai és az angol titkosszolgálatok a hidegháború éveiben előszeretettel táplálták a földönkívüliekről szóló elméleteket. Méghozzá azért, hogy ártalmatlan magyarázatot szolgáltassanak a civilek által véletlenül kikémlelt, nagyon is földi eredetű, de titkos jelenségekre: repülőtesztekre, atombomba-kutatásokra, kémjátszmákra. Mára megszólaltak olyan ügynökök is, akiknek az volt a feladatuk, hogy az ufóhívő közösségekbe beépülve a lelepleződött repülő objektumok idegen eredetéről győzzék meg a jelenlévőket. Ezt bizonyítja az amerikai hírszerzés viselt dolgairól már rengeteg mindent kiszivárogtatott Edward Snowden által ellopott, majd nyilvánosságra hozott egyik dokumentum. A kémtovábbképzéseken használt prezentációs anyag az angol ügynököket instruálja arról, hogyan kell hamis ufóinformációt szivárogtatni az erre fogékonyaknak.
Alig egy hónapja írta a következő mondatot az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség, a CIA a Twitteren (a rövid üzenetek továbbítására alkalmas közösségi oldalon): „Jelentések szokatlan égi tevékenységről az 50-es években? Azok mi voltunk.” A csatolt belső tanulmány arra világít rá, hogy a huszadik század ötvenes-hatvanas éveiben elharapózott ufóészlelések felének hátterében valójában a CIA U–2-es kémrepülői álltak. Nem csoda, ha sokan – még a pilóták, légiforgalom-irányítók is – idegen eredetűnek vélték a U–2-eseket. Ezek ugyanis olyan magasan, 18 ezer méterre a föld fölött repültek, amely abban az időben – legalábbis a nyilvános ismeretek alapján – lehetetlenségnek tűnt.
Persze könnyen lehet, hogy e „beismeréssel” valójában csak egy sokkal sötétebb titkot próbálnak leplezni.
Harmadik típusú találkozások
További tipikus példák az aktákban szereplő több mint 12 ezer ufóészlelésből
Palacsinta. A hatvanéves wisconsini Joseph Simonton azt állította a nyomozóknak, hogy 1961 áprilisában repülő csészealj szállt le a csirkefarmján. Miután a földönkívüliek kiszálltak az űrhajóból, palacsintaszerű lapos étellel vendégelték meg az idős urat. Ő az egyiket megette, de nem ízlett neki, mint elmondta, olyan íze volt, mint a kartonpapírnak. A vizsgálat a következtető végkövetkeztetéssel zárult: „A tanú kiegyensúlyozott, jó szellemi egészségnek örvendő személynek tűnik, és komolyan hiszi, hogy az előadott események valóban megtörténtek. Az ellentmondások és a bizonyítékok hiánya mégis arra enged következtetni, hogy a tanú hallucinált, majd téveszméi támadtak.”
Bénítósugár. Nebraskában 1957-ben egy vetőmaggal házaló ügynök éles fényeket látott felvillanni az út melletti patakból. Amikor közelebb hajtott, az újabb fénysugarak hatására az autója leállt, majd amikor gyalog próbált közelebb férkőzni a fényes, ballonszerű tárgyhoz, az újabb felvillanás mozgásképtelenné tette őt. Ekkor kiszálltak az űrhajó utasai, megmotozták, de miután fegyvertelennek találták, feloldották a bénítósugár hatását. Elmondása szerint a tanú nem esett különösebben pánikba, mert ezután bekéredzkedett a ballonba, amit meg is engedtek neki az angolul, de német akcentussal beszélő idegenek. Az űrhajóban további férfiak és nők szolgáltak, és belülről teljesen átlátszónak tűnt. Ezután a férfi és új barátai elköszöntek egymástól, az űrhajó a magasba emelkedett, és eltűnt. Az incidenssel egy időben a közeli farm traktorja elromlott, a környező fákon kék foltokat, a földön zöld, olajszerű folyadékot találtak. A tanú későbbi pszichiátriai vizsgálata megállapította, hogy már-már kórosan élvezi a nyilvánosságot, végül a nebraskai állami elmegyógyintézetbe utalták.
Pisztolypárbaj. A hatvanas évek elején az argentínai Santa Fé megyében vezette teherautóját egy kamionsofőr, amikor ő is villódzó vörös fényekre lett figyelmes. A teherautó leállt, a férfi azt remélvén, hogy a fények egy közeli épületből jönnek, a pokrócával és a fegyverével felszerelkezve elindult az irányukba. Csakhogy a fények a semmi közepén cikázó sugárnyalábok voltak, amelyek közeledni kezdtek felé. Ekkor a megrettent férfi leadott néhány lövést feléjük, amelyek hatására a fények kissé visszahőköltek. A sofőr futva menekült, de a sugarak csak követték őt. Egyszer csak meglátott egy kék űrhajót, körülötte emberszerű, csillogó egyenruhás lényekkel. Hiába szólongatta őket, azok nem válaszoltak. Viszont az egyikük valamilyen háromszög alakú tárggyal a kezében fenyegetően megközelítette, erre rálőtt, és talán le is lőtte. A többiek gyorsan visszaszálltak az űrhajóba, és elrepültek. Az amerikaiak csak az argentinok jelentését kapták meg, amelyből annyi derült ki, hogy a lerobbant kamion tényleg ott volt, ahol a férfi hagyta, de ezenkívül csak a sofőr lábnyomait találták meg. Végül úgy döntöttek, hogy túl drága és hosszadalmas lenne a helyszínre utazni, így lezárták az ügyet.
2015. január 31.
