Idén Pál Csaba, a Magyar Tudományos Akadémia Szegedi Biológiai Kutatóközpontjának evolúcióbiológusa kapta hazánk egyik legfontosabb tudományos kitüntetését, a Bolyai János Alkotói Díjat. A kutatócsoportról a tinyurl.com/szeged-evol című honlapon tudhatnak meg többet. A díjazott 1975-ben Budapesten született, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett biológusi diplomát 1998-ban, majd ugyanott doktorátust 2002-ben. Kutatott az Oxfordi, a Heidelbergi és a Bathi Egyetemen, de nem bánta meg, hogy – részben a Lendület program jóvoltából – hazatérhetett.
Az evolúcióbiológust úgy képzelik el az emberek, mint aki nagy ívű elméleteket alkot azokról a folyamatokról, amelyek évmilliókkal ezelőtt mentek végbe az élővilágban rendkívül lassan, és a ma élő emberiség sorsára vajmi kevés hatásuk van. Gyakran szembesül az efféle kritikával?
– Az evolúció kutatása nagyon elvont dolognak tűnik, hiszen az emberek valóban úgy gondolják, hogy a törzsfejlődést a mindennapi életük során nem érzékelhetik. A laikusok sokszor még arról is vitatkoznak, hogy az evolúció létezik-e egyáltalán. Csakhogy a mikrobák szintjén, a baktériumoknál és a gombáknál ez rendkívül gyorsan lezajló folyamat, amelyet a laboratóriumban is vizsgálhatunk. Nemcsak a sebessége sokkal nagyobb annál, mint ahogy sokan képzelik, de a gyakorlati jelentősége is hatalmas. A baktériumevolúció egyik legfontosabb következménye az antibiotikumokkal szembeni ellenálló képesség (rezisztencia) kialakulása. Ez egy-egy beteg szervezetén belül is lezajlik. Amikor a kórokozó megtámadja az ember szervezetét, és az antibiotikumot szed ellene, akkor a baktériumok egy része mutációk (az örökítőanyagban véletlenszerűen bekövetkező változások) révén ellenállóvá válik az antibiotikummal szemben. Hasonló folyamat megy végbe a talajban, vizekben élő egysejtű szervezetekben is, amelyek mérgekkel, a számukra előnytelen környezeti körülményekkel szemben válhatnak ellenállóbbakká. Ezekhez a változásokhoz nincs szükség évmilliókra, mert szinte napok alatt lezajlanak.
– Az ön kutatócsoportja mit tett hozzá a baktériumevolúcióról már meglévő tudományos ismeretekhez?
– Talán az teszi a munkámat különlegessé, hogy az evolúcióbiológiai tudományos hátteremet alkalmazom a gyógyszerkutatásban. Evolúcióbiológusként az egyik legfontosabb dolog, amit az ember megtanul, hogy ha egy adott környezethez alkalmazkodik az élőlény, akkor egyéb sajátságai leromlanak. A baktériumtól erőfeszítést igényel például egy adott antibiotikumfajtával szembeni rezisztencia kialakítása, így kevesebb energiája jut az egyéb hatásokkal szembeni védekezésre. Nem létezik olyan szuperbaktérium, amely minden ellen rezisztens volna.
– Tehát az antibiotikumrezisztens baktériumok más antibiotikumokkal szemben sebezhetőbbekké válnak?
– Így van, és az a fő felfedezésünk lényege, hogy ez az általános elv alkalmazható a gyógyszerkutatásban. Azok a molekuláris mechanizmusok, amelyek hozzásegítik a baktériumot az ellenálló képesség kifejlesztéséhez, egyúttal gyengítik is más támadásokkal szemben. Ezt kollaterális (járulékos) érzékenységnek hívja a szakma. Így sok olyan vegyület előtt nyílik meg a lehetőség, hogy hatékony antibiotikum váljék belőle, amelyek ma még nincsenek is kereskedelmi forgalomban. Részben azért, mert újak, részben pedig eddig is ismertek voltak, de még senki nem gondolt arra, hogy hasznosak lehetnek.
– Szerte a világból érkeznek nyugtalanító hírek olyan kórokozótörzsek terjedéséről, amelyek szinte az összes jelenleg ismert antibiotikumra rezisztensek, tehát alig van fegyverünk ellenük. Mi a helyzet Magyarországon?
– Hangsúlyozom, hogy én biológus vagyok, nem praktizáló orvos, így az információim az Országos Epidemiológiai Központ jelentéseiből származnak. Ezek alapján tudható, hogy évente több tízezer rezisztens baktériumok okozta megbetegedés történik Magyarországon, és halálos áldozatok is vannak, az ő számuk nem éri el évente a százat. Főleg azokra a betegekre veszélyesek ezek a baktériumok, akiknek az immunrendszere egyéb okból egyébként is gyenge, mert idősek vagy éppen csecsemők, illetve krónikus betegségben szenvednek. A száznál kevesebb halálos áldozat egyelőre még kevésnek tűnhet, de a jövőbeli trendeket nem tudhatjuk biztosan. A kórházakban különösen erőteljes az antibiotikumhasználat, így főként ott alakulnak ki és terjednek gyorsan az ellenálló kórokozótörzsek. Mondhatjuk, hogy gyakran a kórházak tenyésztik ki az ellenálló baktériumokat, természetesen nem akaratlagosan. Tudnunk kell, hogy az antibiotikumok a vírusos megbetegedésekre teljesen haszontalanok, csak a megfelelő baktériumok ellen segíthetnek.
– Mit lehet tenni az egyre gyakoribbá váló ellenálló baktériumok legyőzésére?
– A mi alapötletünket kellene hasznosítani, vagyis hogy az előbb említett kollaterális, járulékos érzékenységet figyelembe kellene venni az antibiotikumkezelés tervezésekor, és például egyszerre adni két szert, amelyek ellen nem tud a baktérium egyszerre rezisztenciát kifejleszteni. Az is elképzelhető, hogy e vegyületeket egymás után, afféle vetésforgóban lehetne alkalmazni. A pontos terápiás módok kidolgozása azonban nem a mi feladatunk, hiszen mi nem vagyunk klinikai szakemberek. A mi szerepünk odáig terjed, hogy bemutassuk a tudományos közösségnek azokat az új molekulákat, amelyekről a laboratóriumban láttuk, hogy jól működhetnek antibiotikumként. Ezek ekkor még nem tekinthetők gyógyszereknek, hiszen mi csak a gyógyszerfejlesztés legelső fázisában dolgozunk. Az már a gyógyszercégektől függ, hogy mely vegyületekbe fektetnek pénzt, és melyekkel kezdenek klinikai tesztekbe.
– Sosem jutott eszébe, hogy önök is fejleszthetnének gyógyszert, hiszen ebben az iparágban mérhetetlenül sok pénz van.
– Nem, komolyan eddig még nem vetődött föl a cégalapítás gondolata. Mi alapkutatást végzünk, remélem, ez még nem szitokszó Magyarországon. Ugyanakkor igyekszünk nyitni a mindennapi alkalmazhatóság irányába, erről szól a munkánk jelentős része. De van egy pont, amin tovább már nem tudunk lépni, egyszerűen azért, mert ahhoz, hogy mi kereskedelmi forgalomban kapható gyógyszereket fejlesszünk, ahhoz a jelenlegi pénzügyi támogatásunknál nagyságrendekkel több pénzre lenne szükség. Egyébként pedig a jelenlegi ötletadó, stratégiakijelölő szerepem nekem tökéletesen megfelel.
– Az alapkutatást ön szerint teljesen alaptalanul vádolják a laikusok azzal, hogy elszakadt a valóságtól, és nincs semmi haszna a társadalom egészére nézve?
– A nemzedékemhez tartozó kutatók támogatása, akik itt, Magyarországon művelik magas szinten a tudományt, megtérülő befektetés az ország számára. A támogatást, amit kapunk – például a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Lendület programjától, amely nemzetközi szinten is valóban versenyképessé tett bennünket –, jól fel tudjuk használni arra, hogy világviszonylatban is kiemelkedő kutatómunkát végezzünk. Ekkor olyan jelentős eredményeket érhetünk el, hogy a közleményeink a világ vezető tudományos folyóirataiban jelenjenek meg. Ez pedig ahhoz szükséges, hogy elnyerhessük az Európai Unió tudományos forrásait. Hogy ez milyen nehéz, azt jól mutatja, hogy az Európai Kutatási Tanácshoz benyújtott pályázatoknak végül mindössze három-öt százalékát támogatják. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy már másodszor nyertem el ilyen európai kutatási pályázatot. Ezáltal már a nekem adott támogatás sokszorosát hoztam vissza az országnak. Az európai uniós pénzekből én munkahelyeket teremtek, infrastruktúrát fejlesztek, és a tanítványaimmal foglalkozom. Tehát tisztán anyagi adatokkal is bizonyítható, hogy az alapkutatásra költött pénz jó befektetés. Másrészről pedig a felfedezéseinkből szerzett tudás ugyanúgy gazdagítja a magyar kultúrkincset, és öregbíti hazánk hírnevét, mint a művészek, az írók, a zenészek. Ma már nemcsak a mi kutatóink mennek külföldre, hanem külföldiek is jönnek, akik nálunk akarnak dolgozni.
– Milyen kilátásai vannak annak a fiatal egyetemistának, esetleg frissen végzett diplomásnak, aki önökhöz megy dolgozni?
– A fiatal tehetségeket azonnal bevonjuk a kutatásba, eredményeiket bemutatandó pedig külföldi konferenciákra küldjük őket. Ott a nemzetközi közösség is szembesül azzal, hogy Magyarországon milyen felfedezések születnek. A legtöbb fiatal munkatársam úgy tervezi, hogy négy-öt évig dolgozik a csoportomban, majd az eredményeiknek hála, sikerrel jelentkezhetnek a legjobb amerikai vagy angol egyetemek, kutatóintézetek világhírű laborjaiba, hogy ismereteiket tovább bővítsék. Van közöttük négy-öt ember, aki később szinte biztosan maga is különálló kutatócsoportot fog alapítani. Úgy működünk, ahogy a baktériumok osztódnak. Egy laborból osztódással újabb kutatócsoportok fejlődnek ki, amelyek ezáltal megtöbbszörözik tudományos teljesítményüket, és együttesen még több pénzt hoznak majd be az országba.
– És ők biztosan Magyarországon képzelik el a kutatócsoport-alapítást?
– Minden tudományos kutató szeretne néhány évig külföldön dolgozni. A mi eredményeink arra jogosítják a munkatársaimat, hogy tényleg eséllyel célozzák meg a Harvard, a Princeton vagy az Oxfordi Egyetemet. De kulcsfontosságú az is, hogy a legtöbb kutató, ha lát módot arra, hogy a munkáját aztán hasonló színvonalon folytassa itthon, és úgy tapasztalja, hogy a külföldi és a magyar munkakörülmények között nincs is akkora szakadék, akkor haza akar térni.
– Szinte minden tudós úgy nyilatkozik, hogy ő haza akar jönni, ugyanakkor az ismeretségi körömből csak olyan kutatókat tudnék említeni, akik egy évtizede kimentek külföldre, és ha lehetőségük van rá, ott is akarnak maradni.
– Én kissé árnyalnám ezt a képet. Úgy látom, hogy a külföldön dolgozó magyar kutatók két dolgot mérlegelnek. Egyrészt a magyarok rossz emigránsok, a hazájuk iránti ragaszkodás kiemelkedő körükben, és sokan az érzelmeikre hallgatva akarnak hazajönni. Ugyanakkor a legtöbbjüket nem csak a honvágy motiválja. Én azt is mérlegeltem, amikor évek múltán úgy döntöttem, hogy hazatérek Oxfordból, hogy milyen kutatási lehetőségek várnak itthon. A fogadó intézmény milyen körülményeket nyújt, és kikkel dolgozhatok együtt.
– Amikor kiment az Oxfordi Egyetemre kutatni, miben tapasztalta a legnagyobb különbséget a magyar viszonyokhoz képest?
– Sokkal többet kerestem, de az életszínvonalunk nem volt jobb az itthoninál a magas angol árak miatt. Egy kis lakásban, kényelmetlenül éltünk, nem gazdagodtam meg a kinti fizetésből. Az egyetemen persze sok különbséggel szembesültem. Az angol diákok rendkívül céltudatosak, erős jövőképük van, tudják, hogy hogyan szeretnék felépíteni a karrierjüket. Nagyon jól írnak, mert az ottani egyetemi képzés fontos része az esszéírás. Noha azt gondolhatnánk, hogy egy molekuláris biológusnak nincs szüksége arra, hogy hatásosan tudjon fogalmazni, ez nincs így. A tudományos közlemények elismertségének fontos eleme ugyanis a szöveg stílusa. Azért döntöttem a hazajövetel mellett, mert a Szegedi Biológiai Kutatóközpont lehetőségeihez mérten valóban remek körülményeket biztosított nekem. Elnyertem egy európai uniós kutatási pályázatot, és fogadó intézményként a szegedi kutatóintézetet jelöltem meg. Ez a pályázat öt éven keresztül összesen 1,2 millió eurós támogatást adott, amiből el tudtunk indulni.
– Idén negyvenéves. A statisztikák szerint ebben a korban a legtermékenyebbek a kutatók, ugyanakkor az MTA tagjainak átlagéletkora hetven év felett jár. Összhangban áll-e a fiatal kutatók érdekérvényesítő képessége a tudományos eredményeikkel Magyarországon?
– Én általában nem foglalkozom az egyre magasabb tudományos címek hajszolásával, inkább kutatok. A kutatók harmincas-negyvenes évei igen fárasztók, ekkor dolgozik a legtöbbet az ember, ugyanakkor ilyenkor jön a legtöbb eredmény is. Nemzetközi szinten, éppen az eredményességük miatt, a fiatal kutatók hatékonyan képesek érvényesíteni az érdekeiket, a pályázatokon ők szerepelnek a legjobban. De az utóbbi évtizedben Magyarországon is gyökeres változások mentek végbe ezen a területen. Megváltozott a szemlélet, már a fiatalok is eséllyel pályázhatnak a kutatási támogatásokért, például a Lendület programban. A Bolyai-díjat is éppen ezért tartom rendkívül fontosnak. Úgy érzem, hogy ez annak az évek óta tartó kitartó kutatómunkának az elismerése, amelyet én és a csoportom végzünk Szegeden. A díj kapcsán népszerűsíthetem a tudományágamat, illetve elmondhatom a generációm problémáit, és hogy szerintünk hogyan kellene tudományt csinálni. A díj fontos visszaigazolása volt annak, hogy érdemes volt hazajönnöm, mert a munkám, úgy tűnik, nemcsak nekem, hanem az országnak is fontos.
A Bolyai-díj. A teljes nevén Bolyai János Alkotói Díjat Somody Imre, a Pharmavit Rt. vezérigazgatója és társai alapították 1997-ben olyan magyar kutatók kitüntetésére, akik saját tudományterületükön nemzetközi viszonylatban is kiemelkedőt alkottak. Mint írták, „tudomány és tudósok nélkül nincs gazdaságilag, társadalmilag versenyképes Magyarország. A (Bolyai-díj) Alapítvány létrehozóinak meggyőződése, hogy értékrendünkben, társadalmi elismertségben méltó helyére kell emelnünk a tudást, a tudományt és a tudóst”. Az általában kétévente kiosztott díj odaítéléséről tizennégy tagú bizottság dönt, amelynek elnöke a köztársasági elnök, tudós tagjait pedig a Magyar Tudományos Akadémia és a Bolyai-díj Alapítvány jelöli. A díjjal járó pénzjutalom 2009-ig ötvenezer, azóta százezer eurónak megfelelő adómentes forintösszeg. Ez jelenleg mintegy 31 millió forintnak felel meg. Az első díjazott 2000-ben Freund Tamás agykutató volt, őt követte Roska Tamás informatikus, Bor Zsolt lézerfizikus, Lovász László matematikus – az MTA jelenlegi elnöke –, Ritoók Zsigmond klasszika-filológus, Perczel András biokémikus és legutóbb 2013-ban Nusser Zoltán agykutató.
2015. május 22.
