Három évvel ezelőtt Etiópia afarok lakta területén, a világon egyedülálló Erta Ale vulkánnál fegyveresek támadtak egy turistacsoportra. Öt európait, közöttük két magyar utazót megöltek. Útitársuk, a földrajztudós Szilassi Péter könyvet írt a háromhetes út tragédiát megelőző tapasztalatairól. Az Ami a bulvárhírekből kimaradt… – Etiópia geográfusszemmel című kötet bepillantást enged Afrika egyik legellentmondásosabb országának mindennapjaiba.
Hogyan merült fel az ötlet, hogy Etiópiába utazzanak?
– Etiópia afrikai mércével mérve is különleges, sokszínű ország. Ha a földrajzi adottságait nézzük, a négyezer méter magas hegycsúcsoktól a tengerszint alatt fekvő mélyföldekig mindenféle domborzati forma előfordul ott. Ugyanezek a szélsőségek jellemzik az éghajlatát is. Csoportunk főként földrajzosokból és biológusokból állt. Célunk az volt, hogy a könyvekből megismert természeti képződményeket a saját szemünkkel is megtapasztalhassuk. Az országon keresztül húzódik a kelet-afrikai árokrendszer, amelyet az egymástól távolodó kőzetlemezek hoztak létre. Az árok mentén gyöngyfüzérszerűen sorakoznak a jelenleg is aktív vulkáni kúpok. A vulkanizmus és az utóvulkáni működés szinte minden formája tanulmányozható az országban. Emellett lenyűgöző a biológiai sokféleség is. Vizler Csaba biológus több mint száz madárfajt jegyzett fel terepi naplójában utunk során.
– Tudományos expedíción jártak ott?
– Nem, a kint töltött három hét kevés lett volna ehhez. Ez a rövid idő mindössze arra volt elegendő, hogy precíz időbeosztású terepi tanulmányút keretében végiglátogathassuk az ország általunk legfontosabbnak tartott természeti értékeit. Hónapokkal előtte elkezdtük tervezni az útvonalat, amely többször módosult, amint egyikünk rátalált valami érdekesre a szakirodalomban. Konzultáltunk jelenleg kint élő és korábban kint dolgozó magyarokkal is. Sikerült az ország nyolc UNESCO-világörökségi helyszínéből hetet felkeresnünk, és jártunk három nemzeti parkban is. Nem kalandtúrán vettünk részt, eszünk ágában sem volt „keresni a bajt”, ahogy utólag sokan vélekedtek. Végigfotóztuk és -dokumentáltuk az utat, hiszen azt terveztük, hogy a tapasztalatainkat majd beépítjük előadásainkba, másokkal is megosztva élményeinket. A költségeinket magunk fedeztük. Nem kértünk és nem is kaptunk sem állami, sem szponzori támogatást senkitől.
– Min lepődött meg leginkább Etiópiában a hosszas felkészülés ellenére?
– Vannak olyan természeti és társadalmi jelenségek, amelyeket képtelenség könyvekből megismerni. Az előzetes információk dacára az ember megdöbben, hogy helyenként milyen körülményekkel találkozik: felér egy ötszáz éves időutazással. Az egyik faluban például fényképeztük a rendkívül kedves, mosolygós helyi lakosokat. Amikor elkészültek a képek, megmutattuk őket a kíváncsi gyerekeknek a fényképezőgép képernyőjén. Megdöbbenve tapasztaltuk, hogy ők akkor látták először a saját képmásukat. Kiderült ugyanis, hogy nemcsak a tükör számít ott olyan luxuscikknek, amelyet senki sem engedhet meg magának, de a nagy mennyiségű víz is, így a gyerekek a víz felszínén tükröződve sem látták még magukat. Egy másik mezítlábas kisgyerek tökéletes angolsággal elkérte volna a cipőnket és a nadrágunkat. Mezőgazdasági gépeket sehol sem láttunk, évezredes módszerekkel, állatok és az ember testi erejével művelik a földet, csépelik a gabonát. Ugyanakkor a legmodernebb technológia is jelen van az országban. Láttunk szélerőműfarmokat és XXI. századi, modern egyetemi campusokat is. Elképesztő kontrasztok jellemzik Etiópiát, ahol 94 millió ember él, területe pedig tizenkét Magyarországgal ér fel.
– Etiópiáról a legtöbben annyit tudnak, hogy folyamatos ott az éhínség.
– Ez manapság már egyáltalán nem igaz. Volt, hogy a kéregető gyerekeknek élelmiszert adtunk, ők pedig eldobták azt, nem becsülték semmire. Etiópia gazdasági fejlődése figyelemre méltó: a világ tíz leggyorsabban fejődő országa között van, a nemzeti össztermékük évi tíz százalékot meghaladó ütemben gyarapodik, a gazdasági válságot meg sem érezték. Természetesen ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy rendkívül mélyről indultak. Az oktatásba rengeteg pénzt fektetnek, ma már a lakosság fele tud írni-olvasni. A gyerekek egyenruhában mennek iskolába, és büszkék arra, hogy tanulhatnak. Míg az ezredforduló idején egy egyetem volt az országban, most tizenöt van. A fényképészek kirakatában nem esküvői fotókkal, hanem a diplomaosztón fényképezett díszegyenruhás fiatalok portréjával találkozhatunk. Az országnak rendkívül gazdag a múltja is. Szinte végig független tudott maradni a történelem során, és hamarabb felvették a kereszténységet (annak kopt ágát), mint a Római Birodalom.
– Az utazás fénypontja lett volna az Erta Ale vulkán. Miért olyan különleges ez a tűzhányó?
– A vulkán csúcsán található földünk legnagyobb lávatava. A hatalmas kráterben folytonosan izzik, fortyog a hígan folyó bazaltláva, mely állandóan mozgásban van, időnként kis lávaszökőkutak törnek elő belőle. Rendkívül látványos természeti képződmény, ehhez fogható sehol sincs az egész világon. A vulkán kedvelt turistacélpont. Az útitársaim is egy ilyen, szabályosan szervezett csoporthoz csatlakoztak, ez nem valami vétkes felelőtlenség volt a részükről.
– A háromhetes út végén ön és az egyik kollégája mégsem tartottak az öt útitársukkal, akik elindultak, hogy meglátogassák az Erta Ale vulkánt. Miért döntöttek így?
– Anyagi okok miatt. A tűzhányót, amely a helyi afar törzsi önkormányzat által igazgatott területen fekszik, csak külön engedéllyel, szervezett túrákhoz csatlakozva lehet látogatni, ezek ára pedig igen magas. Napokig alkudoztunk a helyi utazásszervezőkkel, a többiek is nagyon nehezen szánták rá magukat a jelentős költségekre. A másik ok az volt, hogy a hosszúra nyúlt tárgyalások miatt kifutottunk az időből. Gruber László barátommal repülőgépünk kötött indulása miatt is haza kellett utaznunk.
– Ismerték önök a területen uralkodó viszonyok biztonsági kockázatait?
– Igen, de a csoportot (akárcsak más, a térségbe napi rendszerességgel induló turistacsoportot) fegyveres afar rendőrök kísérték. Társaim minden óvintézkedést megtettek, bíztak abban, hogy a rendőrség helyi milicistái szavatolják a biztonságukat. Az afarok nomádok, állandóan vándorolnak Dzsibuti, Eritrea és Etiópia között. Legeltető állattenyésztéssel, illetve sóbányászattal foglalkoznak, mivel a terület kősóban és kálisóban rendkívül gazdag. Eléggé harciasak, de ezt mindenki tudja, ezért ennek megfelelően szervezik a turisták védelmét. Korábban sosem volt efféle támadásra példa, és nem volt semmi jele annak, hogy akkor tartani kellett volna tőle. Az utazás árában pedig benne volt az afar törzseknek szánt pénzbeli „ajándék” is, melyet minden megállás alkalmával rendben megkaptak a helyi törzsi vezetők.
– Ön hogyan értesült a támadásról?
– Gruber Lászlóval a tragédia reggelén visszarepültünk a tűzhányóhoz közeli nagyvárosból, Mekeléből a fővárosba, Addisz-Abebába. Várost néztünk, majd délután visszamentünk az utazási irodába, ahol a csomagjainkat hagytuk. Ott arra kért bennünket az iroda vezetője, hogy üljünk le, mert mondania kell valamit. Gyanúsan kedves volt, azt hittük, megint újabb dollárokat akar kihúzni a zsebünkből. Ehelyett azt mondta, hogy emberrablók megtámadták a turistacsoportot, de egyből hozzátette, hogy nem sérült meg senki, és még aznap helikopterrel kimentik a turistákat. Kimentünk a reptérre, hogy felszálljunk a kairói járatra, de közben már nagyon aggódtunk, és vártuk, hogy a Mekelébe visszaérő társaink hívjanak minket telefonon. De mivel az Erta Ale vulkán térségében nincs mobiltelefon-hálózat, nem telefonáltak. Órákig vártuk a hívást, végül a reptér internetkávézójában találtunk rá a hírre, miszerint öt, feltehetően német turistát megöltek. Arról már csak Kairóban értesültünk, hogy két magyar is van az áldozatok között.
– Mi történt pontosan? Lehet-e tudni, hogy kik voltak a támadók?
– Az etióp kormány az ellenséges Eritrea által felbérelt banditákat vádolta a támadással, de ezt az eritreaiak cáfolták. Egy felkelőszervezet, az Afar Forradalmi Demokratikus Egységfront magára vállalta a támadást, és azt állította, hogy az etióp hadsereggel vívtak tűzharcot, és eközben haltak meg a turisták. Ez azonban hazugság, kormánykatonák nem voltak sehol. Annyit lehet tudni, hogy éjjel támadtak a táborra, gyilkolni és rabolni akartak. Winter Zoltán biológus egy közeli kunyhóba menekült, Puskás Irén geográfus és Vizler Csaba leugrott egy szakadékba, amikor a támadók sorba állították a turistákat, és elkezdték szisztematikusan kivégezni őket. Csaba az ugrás következtében sérüléseket szenvedett, de legalább életben maradt. Szabad Gábor orvos kutató és Fábián Tamás, aki évtizedek óta tanszéki kollégám volt, életét vesztette. Mindketten a Szegedi Tudományegyetemen dolgoztak. Mindketten tele voltak célokkal, tervekkel. Az egész támadás mindössze néhány percig tartott. A támadók magukkal hurcoltak két német turistát, és elmenekültek a helyszínről. Tamás azonnal meghalt, de Zoltán és Irén még fél napon át küzdöttek Gábor életéért Gábor orvosi irányítása mellett. A mentőcsapatok azonban már túl későn érkeztek, és addigra már ő is halott volt.
– Itthon elhangzottak olyan reakciók is, amelyek szerint magukra vessenek, akik efféle vad vidékekre mennek kirándulni, miért keresték maguknak a bajt. Meglepték ezek a vélemények?
– Sajnos sokan szinte kárörvendően viszonyulnak ahhoz, ha valakit, aki náluk többet látott a világból, baj ér. Ez a támadás úgy érte a barátainkat, mint valami természeti csapás. Jégesőre fel lehet készülni, de meteorbecsapódásra nem, bármennyire elővigyázatos az ember. Természetesen együttérzéssel is találkozunk nagyon sokszor, és remélem, hogy a könyvet elolvasva többen megértik, miről szólt valójában ez a tanulmányút.
– A támadás óta eltelt három évben járt-e hasonlóan veszélyes helyen?
– Visszakérdeznék: mit jelent az, hogy egy hely veszélyes? Veszélyesnek mondanánk-e egy párizsi újság szerkesztőségét, a bostoni maratoni útvonalát vagy egy norvég szigeten lévő ifjúsági tábort? Nincs tökéletes biztonság, az ember sehol a világon nem gondolhatja azt, hogy tökéletesen képes kizárni minden veszélyt. Tavaly nyáron voltam három hetet Indonéziában, ott is megtörténhetett volna ugyanez. A tragédia véletlenek szerencsétlen egybeesése miatt következett be, a társaim biztosan semmi okot nem adtak arra, hogy megöljék, megsebesítsék őket. Etiópia ettől függetlenül megváltoztatott, másképp tekintek azóta a világra. Jobban becsülöm azt, ami itt megadatott nekünk, minden más megvilágításba került számomra.
Szilassi Péter 1969-ben Szegeden született geográfus. A Kossuth Lajos Tudományegyetemen végzett földrajz–biológia szakos tanárként és a Budapesti Corvinus Egyetemen tájépítészmérnökként; a Szegedi Tudományegyetemen (SZTE) szerzett földtudományi doktorátust. Jelenleg az SZTE természeti földrajzi és geoinformatikai tanszékének munkatársa. Kutatási területe a tájváltozás okainak és következményeinek elemzése. Könyvei: Magyarország képes földrajzi atlasza (társszerző) és az Ami a bulvárhírekből kimaradt… – Etiópia geográfusszemmel című kötet.
2015. március 21.
