Mára valósággá vált a környezetvédők legrosszabb rémálma. Bár a pusztuló természet, a környezetszennyezés és az éghajlatváltozás bekerült a köztudatba, és már senkit sem döbbent meg e problémák létezése, egyúttal a felszínes társasági tereferék kötelező témájává silányult. A magukra valamit is adó emberek pontosan tudják, hogy a környezetért aggódni ma már nemcsak divatos, de szükséges is ahhoz, hogy ne vívjuk ki mások rosszallását. Csakhogy eközben pontosan annyira érdeklődnek a téma iránt, mint amikor idegenektől tudakolják hogylétüket.
Az is közhelyszámba megy, hogy az emberek gondolkodásmódját kell megváltoztatni, és ez igazán hatékonyan csak akkor sikerülhet, ha már kisgyerekkorban elkezdjük. Emiatt egymást érik a gyerekeket célzó könyvek, rendezvények, rajzfilmek. Ezek többsége olyan erőltetetten próbál a „saját nyelvükön” szólni a fiatalokhoz, hogy az összes diák, aki elég értelmes ahhoz, hogy a környezetvédelem ügye eséllyel megérinthesse, rögtön kiszúrja, hogy itt felnőttek akarnak tanítani neki valamit, és ellenérzései támadnak.
De földünk jövője sokkal fontosabb annál, hogy föladjuk védelmének hirdetését. Erre vállalkozik Forgács Ildikó kötete, a Bolygóvigyázók kézikönyve, amelyet Dózsa Tamás rajzai díszítenek. A szerző végigveszi a környezetvédelem, a hulladék-újrahasznosítás és a felelős fogyasztói magatartás jól ismert területeit a gyerekek szemszögéből. Olyan viselkedésmintákat állít eléjük követendő példaként, amelyek segítségével ők maguk tehetnek az erőforrások megóvásáért, a környezetszennyező iparágak visszaszorításáért. E tippek általában könnyen átvihetők a gyakorlatba (például, hogy folyó víz helyett pohárból öblögessenek fogmosáskor), máskor viszont igen furcsán hatnak.
Nehezen értelmezhető például, amikor a szerző – kimondatlanul – felrója a környezetszennyezést annak a gyermeknek, akit túl sokáig kell eldobható pelenkával pelenkázni: „A környezet védelmében folytatott tevékenységet már akkor elkezdted, amikor leszoktál a pelusról.” Egy óvodás-kisiskolás korú gyermekkel azt is nehéz lesz elfogadtatni, hogy ezután víztakarékossági okokból nem pancsolhat a kádban, hanem csak zuhanyoznia szabad, azt is legfeljebb öt percig.
A könyv nyelvezete ügyesen egyensúlyoz a szakmailag pontos, de fölényeskedő tankönyvek és a barátkozó, viszont a túlzottan bonyolultnak ítélt összefüggések elmagyarázását csúsztatással helyettesítő ifjúsági tanácsadó kiadványok között. Bár a fő koncepciók átadása legtöbbször sikerül, néhol azért leegyszerűsítéssel is találkozunk. A könyvben a jó és a rossz ütközik egymással. A megújuló energiaforrások jók, a fosszilisek rosszak, az őshonos fajok jók, az idegenhonosak rosszak, a helyi élelmiszerek jók, a szupermarketek messziről származó portékái rosszak. Talán érdemes lett volna kissé árnyalni ezen ellentéteket, és felvillantani néhányat a környezetbarátnak tartott életmód esetleges hátulütőiből is. Ha másért nem, hát azért, hogy a gyerekek megtanulják, hogy a világban nincs fekete és fehér.
Persze mindez ízlésbeli kérdés, a kötetben szereplő információk nagy része az általánosan elfogadott álláspontot tükrözi. Egyet kivéve. A minket körülvevő elektromágneses sugárzás egészségi hatásairól szólva azt írják, hogy „egyre több [kutatás] szerint bizonyítható az összefüggés az elektroszmog és a stressz, az idegrendszeri megbetegedések és egyes daganatos betegségek rohamos terjedése között”. Valójában a nagy egészségügyi világszervezetek egyike sem tartja bizonyítottnak az elektroszmog és a bármiféle egészségkárosodás közötti összefüggést.
A könyv gyengeségei dacára nagyon fontos, hogy gyermekeinket minél korábban megismertessük a későbbi életüket alapjaiban befolyásoló problémákkal. Noha sokak szerint hiú ábránd azt gondolni, hogy bármiféle életmódváltással érzékelhető hatást gyakorolhatunk a bolygó állapotára, ez és a hasonló művek segíthetnek abban, hogy a felnövekvő nemzedékek szemléletváltással felkészülve várhassák az elkerülhetetlent.
(Forgács Ildikó–Dózsa Tamás: Bolygóvigyázók kézikönyve. Méry Ratio Kiadó, Budapest–Somorja, 2014. Ára: 3300 forint.)
2014. július 19.