Kiemelt bejegyzés

Többé nem frissülő blog

Ez a blog többé nem frissül. Az új cikkek új helyen, a molnarcsaba.wordpress.com címen érhetők el.

2015. július 11.

Harmincötezer kilométerről figyelnek

Röviddel a malajziai légitársaság 17-es járatának Kelet-Ukrajna fölötti lelövése után Obama elnök már tényként jelentette be, hogy a gépet az oroszbarát fegyveresek által ellenőrzött területről indított, orosz gyártmányú légvédelmi rakéta semmisítette meg. Hogyan lehettek az amerikai hírszerzésnek ilyen pontos és valós idejű értesülései egy, a világ másik végén kilőtt, viszonylag kis méretű rakétáról?

Az amerikaiak tegnap délutánig nem tárták bizonyítékaikat a nyilvánosság elé, az oroszok pedig – e bizonyítékokat számon kérve – cáfolják ezeket az állításokat. Hogy valójában mi történhetett, tehát ebből a cikkből sem fog kiderülni. Csupán arra vállalkozunk, hogy bemutassuk, az amerikaiak rendelkeznek azzal a technológiával, amellyel – elvileg – észlelhették a kérdéses rakéta indítását, amelyről azt állítják, hogy Kelet-Ukrajna lázadók által ellenőrzött területéről lőtték ki, és amelyet Buk rakétaként – NATO-kódjele SA-11 – azonosítottak.
Ha ez így volt, akkor a hidegháborús thrillerek forgatókönyve játszódhatott le a rakéta kilövésének pillanatában, akkor, amikor az amerikai kémműholdakat üzemeltető hírszerzőügynökség főhadiszállásán az ellenséges fegyverindításra figyelmeztető jelzés működésbe lépett.
És hogy miért ez a mindenre kiterjedő figyelem? A hidegháború idején, a kölcsönös nukleáris elrettentés fenntartotta status quo korában elsőrendű fontossággal bírt mindkét nagyhatalom számára, hogy még idejében értesüljenek arról, ha a másik fél elindította a csapásmérő ballisztikus rakétáit. A rakéták félórás útja így is csak arra lehetett elég, hogy a kormányzat atombiztos óvóhelyekre meneküljön, és megnyomja az ellencsapást – és a totális apokalipszist – elindító piros gombot.
Bár az amerikai kormányzat semmi konkrétumot nem árult el mostani értesülései forrásáról, egyértelmű, hogy a Nemzeti Felderítési Hivatal nevű szervezet által üzemeltetett kémműholdak adataira támaszkodhatott, írja az Ars Technica tudományos internetes magazin.
Az űrbe telepítendő és az ellenséges rakétaindításokat kémlelő megfigyelőállomások ötlete már a múlt század hatvanas éveiben felmerült, és azóta a rendszer folyamatosan fejlődött. Az alapelv azonban változatlan maradt: a műholdak alapvetően a rakéták termelte hőt érzékelik. Nagyon érzékeny szenzoraik (mondhatni kameráik) az elektromágneses sugárzás infravörös tartományát figyelik. Az érzékenységükre jellemző, hogy a tengeralattjárókról indított, a felszínen sokkal kisebb hőhatással járó rakéták kilövését, a sugárhajtású repülőgépek utánégetőjének bekapcsolását, illetve olajvezetékek kigyulladását, erdőtüzek kitörését is detektálják.
Minthogy semmilyen hivatalos információ nem áll rendelkezésre, a haditechnikai szakértők is találgatnak, hogy a számos, egymást kiegészítő, illetve párhuzamosan működő műholdrendszer közül melyik vehette észre a rakétakilövést. Kettő, a meglehetősen fantáziátlan nevű „védelemsegítő program” (Defence Support Program, DSP) és az „űrbéli infravörös rendszer” (Space Based Infrared System, SBIRS) nevű műholdak lehettek a legvalószínűbb információforrások. Ez utóbbi rendszer számít a jelenleg legkorszerűbbnek – és a legdrágábbnak – mind közül. Az eredeti terveket a folytonos költségvetés-túllépések miatt az elmúlt évtizedben többször is felül kellett vizsgálni. A költségek már jelenleg is jóval meghaladják a tízmilliárd dollárt, és a fővállalkozó Lockheed Martin nemrég újabb 1,86 milliárd dolláros szerződést nyert további műholdak építésére. A Space.com írása szerint a SBIRS geostacionárius (állandóan a Föld meghatározott pontja fölött lebegő) és elnyújtott elliptikus pályán keringő műholdakból áll. A rakétakilövést valószínűleg a két működő, és igen magasan, 35 400 kilométerre a felszín fölött keringő geostacionárius szatellit egyike érzékelte (összehasonlításul: a Nem-zetközi Űrállomás mindössze 400 kilométer magasan kering).
A műholdakat kétféle infravörös szenzorral szerelték fel. Az egyik a felszínt pásztázza, a rakéták kilövését keresi, így ez szolgáltatja a legelső információt a támadásról. A másik a már azonosított rakétát követi, és segít meghatározni célpontját. A röppálya középső szakaszának ismerete ugyanis kulcsfontosságú az interkontinentális rakéták sikeres (vagy legalábbis esélyes) semlegesítéséhez, vagyis hogy elfogó rakétával megsemmisítsék, még mielőtt a célpontot elérnék.
A műholdakra szerelt infravörös kamerák adatai elméletileg alkalmasak lehetnek arra, hogy a rakéták (nem csak az interkontinentális rakéták) kilövésének pontos helye, röppályájuk, sőt típusuk is beazonosítható legyen, ugyanis minden rakétának egyedi a hőprofilja. Azonosításukat tovább segítheti, hogy a gyanított közepes méretű, orosz Buk nevű légvédelmi föld-levegő rakéták nemcsak a vakvilágba repülnek, hanem kilövés előtt erős radarsugárral bemérik a célpontot. Ez az elektromágneses impulzus is egyedi, és detektálható a földfelszíni, illetve a repülőkre telepített megfigyelőrendszerek segítségével.
Még egyszer hangsúlyozzuk azonban, mindez csak az amerikai hadsereghez hivatalosan nem kötődő szakértők spekulációja arról, hogy a köztudottan az amerikai hírszerzés rendelkezésére álló felderítő eszközök hogyan érzékelhetik a föld-levegő rakéták indítását.
Hogy ez valójában hogy történt, vagy megtörtént-e egyáltalán, erre egyelőre kézzelfogható bizonyíték nincs.

2014. július 24.