A U2 ír rockegyüttes ingyenesen hozzáférhetővé tette legújabb lemezét egy reklámkampány részeként. Bár valószínűleg ebből is vagyonokat fognak keresni, lépésük a zeneipar soha nem látott mélységű válságát jelzi.
Ha el akarod távolítani a U2 Songs of Innocence című lemezét a zenegyűjteményedből, most megteheted. […] Az album október 13-ig mindenki számára ingyenes, utána pedig megvásárolható – ez az igen kínos üzenet az amerikai Apple számítástechnikai cég honlapján jelent meg a néhány nappal korábbi reklámakciójuk kudarcának beismeréseként. A vállalat a legújabb okostelefonja, az iPhone–6 bemutatójára időzítve az összes felhasználója (legalább félmilliárd ember) számítógépére, táblagépére és telefonjára eljuttatta a U2 rockegyüttes nagylemezét ajándékként. Senkit sem kérdeztek, hogy kéri-e, és még letörölni sem lehetett. A vállalat azt gondolta, hogy mindenki repesni fog az örömtől, és persze hálából még több Apple-terméket fog vásárolni. Hát nagyon nem ez történt.
A felháborodást látva kénytelenek voltak kiadni egy apró segédprogramot azoknak, akik törölni akarták a nagylemezt, így a zeneipar legnagylelkűbb ajándékának szánt akcióból a legnagyobb marketingkatasztrófa lett. Legalábbis a felületes szemlélő számára így tűnhet. Bár a mérgelődő iPhone-tulajdonosok és a U2-t egyébként is utálók mindig hangosabbak, mint az elégedettek, korántsem biztos, hogy ők vannak többen. A U2 és kiadója, a Universal Music sem járhat rosszul. Bár lemondtak a körülbelül egymilliós példányszámban értékesíthető nagylemez áráról (az összbevétel így 13 millió dollár lett volna), ellentételezésképpen százmillió dollár értékű reklámlehetőséghez jutottak az Apple termékein, honlapjain.
A U2 vezetője, Bono elégedetten nyilatkozhatta az akció után, hogy természetes, hogy nem mindenkinek tetszik, amit csinálnak, de emellett olyan sok emberhez jutott el a zenéjük, ami korábban elképzelhetetlen lett volna. Az ír énekes-dalszerző azt is elmondta, hogy az Apple-lel együttműködve hamarosan a világ elé tárják a zeneipart megmentő, mindent megváltoztató újításukat. Erről egyelőre semmi mást nem árult el, lehet, hogy üres reklámfogás az egész. Ahogy az összes többi világhírű együttes, a U2 is a koncertezésből él. Legutóbbi világ körüli turnéjuk összbevétele elérte a 736 millió dollárt (178 milliárd forintot). E számok ismeretében nem csoda, ha könnyű szívvel lemondanak a szinte aprópénznek számító 13 millió dolláros lemezbevételekről, ha ennek fejében milliókat győzhetnek meg koncertjeik látogatásáról. E történet igazi vesztesei a lemezboltok, hiszen ők elesnek az album értékesítéséből származó nyereségüktől. Ez azonban láthatóan nem érdekli az üzlet többi szereplőjét.
Vélhetően hónapoknak, éveknek kell eltelniük ahhoz, hogy kiderüljön: hosszú távon működőképesek-e a U2-éhez hasonló akciók. Az azonban sokatmondó, hogy a zeneipar irányítóinak egyáltalán eszükbe jutott, hogy ingyen kellene adni a zenét a fogyasztóknak. A hagyományos bevételi források ugyanis egyértelműen kiveszőben vannak. A CD-eladásokról készített statisztikák láttán az az érzése támadhat az embernek, hogy ennél már nincs lejjebb. Aztán a következő évben kiderül, hogy mégis van. A jelenség a világ szinte minden tájára jellemző, de azokra az országokra különösen, ahol a legtöbb ember számára luxusnak számít, hogy három-négy ezer forintnak megfelelő összegért megvegyen egy hanglemezt.
A Magyar Hanglemezkiadók Szövetségének (Mahasz) adatai szerint tavaly összesen 1,39 millió hanghordozót adtak el hazánkban 2,48 milliárd forint értékben, miközben tavalyelőtt még 2,03 millió darabot (3,12 milliárd forintért). Egyetlen év alatt tehát több mint harminc százalékkal zuhant az eladott példányok száma. A Mahasz emellett a legális digitális letöltésekből származó bevételeket is számon tartja. Itt nincs sok értelme lemezpéldányszámokról beszélni, hiszen legtöbbször egyetlen dalt hallgatnak meg a felhasználók. Az efféle értékesítésből tavaly összesen 467 millió forint folyt be, míg egy évvel korábban 308 millió forint. Itt tehát 159 millió forinttal növekedtek a bevételek, mindez azonban bajosan tudja ellensúlyozni a fizikai hanghordozók (CD-k, DVD-k, kazetták) piacán elszenvedett 640 millió forintos veszteséget. Még szembeötlőbbek a legnépszerűbb lemezeknek adományozott díjakhoz szükséges példányszámok változásai. Míg 1992 előtt az aranylemezhez százezer, a platinalemezhez kétszázezer, a gyémántlemezhez négyszázezer darab kellett, most az aranylemezhez kétezer, a platinához pedig négyezer is elegendő (a gyémántlemez már rég elveszítette értelmét, és megszűnt).
A zenészek és producereik szerint a bajok oka az illegális internetes letöltésekben keresendő. A zenék törvénytelen másolása már a nyolcvanas években is aggasztotta a kiadókat. Amint megjelentek a kétkazettás magnók, amelyekkel könnyen lehetett a műsoros kazettákat üresekre másolni, megkondították a vészharangot. Ma már nevetségesnek tűnő hirdetésekben próbáltak a fiatalok lelkére beszélni olyan szlogenekkel, mint „a másolás megöli a zenét”. Kieső bevételeiket úgy próbálták legalább részben pótolni, hogy adót vetettek ki az üres adathordozókra (mindenki emlékszik a hologramos, bólogató zsiráfot ábrázoló matricákra). Így mindenkitől beszedték a jogdíjat, függetlenül attól, hogy mit is másolt a megvett üres CD-re, kazettára. Gyakorlatilag mindenkiről azt feltételezték, hogy törvénytelenül jár majd el.
A kisüzemi másolás miatt aggódó zenészek valószínűleg rémálmaikban sem képzelhették el azt a helyzetet, amely az internet elterjedése után előállt. Kifejlesztették az mp3 nevű hangfájlokat, amelyek olyan hatékonyan tömörítették a zenét (ezáltal csökkent a fájlok mérete), hogy már a korai, mai szemmel elképzelhetetlenül lassú interneten is terjeszthetővé váltak. Ezután jöttek a fájlcserélő hálózatok, amelyek segítségével a felhasználók már egymástól tölthették le a legújabb filmeket és zenéket. Ezzel gyorsabbá és szinte kivédhetetlenné vált a jogvédett alkotások illegális terjesztése. Ma már ott tartunk, hogy ha egy rég elfeledett CD-t akar valaki meghallgatni, egyszerűbb letöltenie a tartalmát a ma legdivatosabb, torrentnek nevezett fájlcserélő rendszeren keresztül, mint előkeresni a lemezt, és betenni a lejátszóba. Sok fiatal már nem is nézi meg a tévében kedvenc sorozata aktuális epizódját, hanem a bemutató után várnak néhány órát, és letöltik az internetről ingyen úgy, hogy a filmet megszakító reklámokat az ismeretlen feltöltő már gondosan kivágta a felvételből.
A zene az illegális másolás, terjesztés évtizedei dacára sem halt meg eddig (a kazetta és utóda, a CD viszont már igen). Ez a tény pedig a jelenleg dívó törvénytelen terjesztést támogatók legfontosabb „érve”. Szerintük a zenét, hasonlóan a könyvekhez, a filmekhez vagy a számítógépes programokhoz, nem lehet elzárni az emberektől. Ezek az emberiség egyetemes szellemi alkotómunkájának eredményeképp jöttek létre, így mindenkinek joga van ingyenes élvezetükhöz. A tényleges alkotók szerint viszont az egész csak arról szól, hogy a letöltők ingyen jussanak hozzá ahhoz, amiért törvényes keretek között fizetniük kellene. Magyarul: lopnak. Ennek ellenére az ingyenesség ideológiája olyan népszerű az internetet a legfőbb közszolgáltatásként használó fiatalok körében, hogy az észak- és nyugat-európai államokban jelentős sikereket értek el az úgynevezett kalózpártok. Ezek programja kizárólag a törvénytelen letöltés (elterjedt nevén: kalózkodás) legalizálásáról szól, magukat pedig a romantikus regényekben hőssé magasztalt XVI–XVII. századi tengeri rablók jelenkori utódainak láttatják.
Az utóbbi években kitörési lehetőségként tűntek föl az internetes zenegépként, programozható rádióként működő, előfizetéses szolgáltatók. Ezek segítségével úgy hallgathatjuk meg a világ szinte bármely hanglemezét, hogy a zene adatfolyama (angolul stream, innen e szolgáltatók elterjedt neve) folyamatosan áramlik a számítógépünkre, így elvileg nem menthetjük le magunknak, nem adhatjuk oda barátainknak. A havi előfizetési díj nagyjából három-öt ezer forint, ennek fejében korlátlanul hallgathatjuk a minket érdeklő nagylemezeket. Egyelőre e szolgáltatók felhasználóinak száma – ezáltal bevételük – dinamikusan nő, az Egyesült Államokban például egy év alatt harminc százalékkal. Kérdéses azonban, hogy meddig tart a növekedés, és ellensúlyozhatja-e a többi platform veszteségeit. A korábban ugyancsak megmentőként üdvözölt legális digitális zeneletöltésből származó bevételek ugyanis az utóbbi években (nem kis részben éppen a streamszolgáltatók miatt) már a CD-eladások visszaesését megközelítő ütemben csökkennek.
A végtelen zenehallgatás lehetősége tehát alig egy CD árába kerül havonta a felhasználók számára. Ez viszonylag alacsony ár, de ennek kárát természetesen nem a szolgáltató látja. Hanem a zenészek. Zoe Keating popzenét játszó csellós tavaly közzétette, hogy milyen bevételei voltak abból, hogy az előfizetéses szolgáltatók felhasználói a dalait hallgatták. Az egyik legelterjedtebb, Spotify nevű internetes zenegépen egy év alatt 201 412 alkalommal játszották le valamelyik számát, és ezért 808 dollár jogdíjat fizettek ki neki. Tehát dalonként 0,4 centet, kevesebb mint egy forintot kapott. Más szolgáltatók dalonként 0,05–3,5 centet (12 fillértől 8,5 forintig) juttattak neki. Látható, hogy e forrásból csak a legnagyobb világsztároknak lehet érzékelhető bevételük, de megélni ebből talán senki sem tud.
Maradnak tehát az élő fellépések, a koncertek, hiszen a személyes élményt nem pótolhatja egy internetről letöltött fájl – gondolják sokan. Szerintük a zenészek összbevétele szempontjából kifejezetten előnyös, ha sokan letöltik számaikat – mindegy, hogy legálisan vagy illegálisan, hiszen ezek a kizárólagos megélhetésüket biztosító koncertjeiket reklámozzák. A zenészek körében végzett felmérések azonban nem támasztják alá ezeket a vélekedéseket. Azok a sztárok, akik egy-egy koncertjükön képesek hatalmas sportcsarnokokat is megtölteni, valóban vagyonokra tehetnek szert a fellépésekből. Sok zenész azonban szinte sohasem lép föl közönség előtt. Egy két évvel ezelőtti amerikai közvélemény-kutatás eredményei szerint a megelőző évben csak a válaszadók 58 százalékának voltak fellépésekből származó bevételei. Közülük a legtöbben tíz és ötven közötti fellépésről számoltak be egy év alatt. Egy átlagos zenész bevételeinek mindössze 28 százaléka származott koncertezésből, és csak hat százalékuk él kizárólag élő zenélésből.
Néhány magyar együttes is próbálkozik azzal, hogy a zenéjét ingyenesen letölthetővé tegye a honlapján. E lépéseket azonban sokszor a kényszer szüli.
– Részben az az oka annak, hogy időről időre ingyen elérhetővé tesszük lemezeinket a honlapunkon, mert az emberek úgyis letöltenék őket illegálisan. Úgy gondoltuk, akkor már inkább tőlünk jussanak hozzá, és így a koncertjeinkről, egyéb termékeinkről szóló üzeneteinket is eljuttathatjuk hozzájuk – mondja Kovács Krisztián, a Fish! együttes frontembere. – Mi még a közönségépítés fázisában vagyunk, így fontos, hogy minél több emberhez jussunk el. A legutóbbi, Konzervzene című albumunkat pár nap alatt nyolcezren töltötték le, ami meszsze meghaladja a CD-eladásokból remélhető példányszámot.
A Fish! működése az énekes szerint nyereséges, ám közel sem annyira, hogy ebből meg tudnának élni. Dalaik elérhetők a streamszolgáltatóknál is, de ebből talán ha száz forint bevételük származott eddig. Érzése szerint valamennyivel többen jönnek el a koncertjeikre az ingyenes letöltések óta, bár erről pontos adatai nincsenek.
– Alaposan felmértük a piacot, hogy a hozzánk hasonló zenekarok milyen eséllyel adják ki a lemezeket, és mekkora profitot képesek termelni. Ennek alapján úgy döntöttünk, hogy ingyen közzétesszük a zenénket, az együttes működésére pedig egyelőre inkább költjük a pénzünket, semmint hogy megéljünk belőle – mondta el egy másik zenész, Pál-Szabó András, aki két zenekarban, a Just Another és a Late Goodnight formációban is tag. – Kiadtunk százötven darab lemezt, amelyeket főként a barátaink, ismerőseink vásároltak meg, ezzel támogatva a zenekart. Lemezenként ötszáz forintos nyereségünk volt, amely azonban még a stúdióbérlet árát sem hozta vissza. Kevéssel többen járnak mostanában a koncertjeinkre, de nem annyival, hogy ebből meg tudjunk élni. Erős marketing nélkül erre esély sincs.
2014. október 4.
