Az ENSZ New York-i klímacsúcsát általában pozitívan értékelik. Noha most sem sikerült megmenteni a világot (és semmilyen konkrét egyezmény nem született), talán végre a legnagyobb országok vezetői is belátták, hogy valamit tenni kell. Félő azonban, hogy az eltökélt szavak után működésbe lépő ipari lobbi végül megint kisiklatja a milliók által követelt reformokat.
A klímakonferenciák megnyitásában és lezárásában már profik vagyunk. A kettő közötti részen kellene még kicsit dolgozni – jegyzi meg keserűen sok kommentátor az ENSZ múlt héten megrendezett New York-i kongresszusával kapcsolatban. A tanácskozás legemlékezetesebb megnyitóbeszédét ugyanis a csendes-óceáni Marshall-szigetekről érkezett, 25 éves Kathy Jetnil-Kijiner tartotta, akit 540 jelentkező közül választottak ki. Jetnil-Kijiner költeményét olvasta föl, amelyet a most csecsemőkorú lányának írt. A vers igen érzelmes, és inkább a születését ihlető reménytelen élethelyzet, semmint irodalmi értéke miatt aratott sikert. A szöveg szerint bár a kislányt és otthonát a tenger megpróbálja elnyelni, és erről a lusta politikusok tudomást sem vesznek, nem kell félnie, mert az emberek megvédik őt.
Jetnil-Kijiner otthona, a Marshall-szigetek szimbolikus szerepet játszik az éghajlatváltozás elleni harcban, mivel várhatóan az évszázad közepére nyomtalanul eltűnik az emelkedő óceánban. A számos gyűrű alakú korallzátony (atoll) alkotta ország legmagasabb pontja két méterrel emelkedik a tengerszint fölé.
Külügyminiszterük szerint már most is naponta küzdeniük kell a felmelegedés következményei ellen: „Bármit tesz is a tenger, az azonnal hatással van az életünkre. Az áradások nemcsak lakhelyet vesznek el tőlünk, hanem termőföldet, ivóvízlelőhelyeket is, és még halottainkat sem hagyják békében nyugodni – nyilatkozta Tony de Brum. – Egész közösségek kényszerültek elhagyni hagyományos lakhelyüket az erózió és a folyton betörő víz miatt. Az elöntött utak miatt országrészek maradnak elzárva a külvilágtól, a repülőterünk kifutópályáját fallal próbáljuk megvédeni a víztől, hasztalan. Temetőinket is alámosta a tenger, a part mentén halottakat és koporsókat sodor a víz.”
Ha az emelkedő tengervíz nem lenne elég csapás a Marshall-szigetek lakóira nézve, az éghajlatváltozás másik következménye is sújtja őket. Miközben mindent elborít a tengervíz, édesvízből egyre kevesebb jut nekik. Évek óta olyan kevés eső esik, hogy egy családnak kevesebb mint négy liter víz jut naponta, amely fele az ENSZ által meghatározott minimális vízigénynek.
A konferencián megjelent százhúsz államfő elmorzsolt néhány könnycseppet a Marshall-szigeteki anya megindító verse hallatán, és arra is figyeltek, hogy mindez jól látszódjon a róluk készített fotókon. Ezután elkezdődött a konferencia, amely – hasonlóan a sok korábbi hasonló csúcsértekezlethez – leginkább elhivatott, de kevés konkrétumot tartalmazó beszédek sorozatát hozta. A legtettrekészebbek most is a változó éghajlat negatív következményeinek legjobban kiszolgáltatott kis országok voltak. Minthogy ipari termelésük eltörpül az egész bolygó gazdasági teljesítményéhez képest, nem sokkal járulnak hozzá az üvegházhatású gázok kibocsátásához, és a felmelegedés megállításáért sem tehetnek sokat. Akik tehetnének, azok viszont egymásra figyelnek, és inkább nem tesznek semmit.
Az éghajlatváltozás megállítására tett kísérleteknek ugyanis jelentős a gazdasági költségük. Jelenleg a világ minden országának ipara a fosszilis szénhidrogének felhasználására épül, mindez pedig szén-dioxid és egyéb üvegházgázok termelésével jár. A hagyományos szénhidrogén-alapú gazdaság ma még sokkal olcsóbb, mint bármi más. A világ legnagyobb ipari országai, az Egyesült Államok, Kína, Oroszország és India vezetőinek eddigi tettei egyértelművé teszik: ők kizárólag az ipari termelés és így országuk vagyonának növelésében érdekeltek. Kérdés, hogy a New York-i konferencia hoz-e változást e hozzáállásban. A szavak szintjén azonban történtek olyan lépések, amelyeket az optimistább elemzők pozitívan értékelnek, és abban reménykednek, hogy most talán valami elindult.
A keddi konferencia elé szervezett New York-i tömegtüntetés mindenképpen párját ritkította, hiszen sikerült háromszázezer embert öszszehívni, hogy klímaváltozás elleni hatásos lépéseket követeljenek. A felvonulók a világ minden tájáról érkeztek, és motivációjuk is eltérő volt. A The New York Times riportja szerint egymás mellett vittek a tömegben egy hatalmas felfújható mecsetet és Noé bárkájának ugyancsak levegővel teli mását. Rómából szerzetesek és apácák csoportjai érkeztek, hogy az egyház nevében részt vegyenek a tüntetésen, mások inkább a szociális egyenlőtlenségek ellen tiltakoztak. Bill de Blasio New York-i polgármester a felvonulásra időzítve jelentette be, hogy a város szén-dioxid-kibocsátását az évszázad közepére a mai szint húsz százalékára fogják csökkenteni. Ha a tüntetés szervezői által elindított petíciót aláíró kétmillió ember hasonlóan kiforrott cselekvési terveket várt volna a másnapi ENSZ-konferencia résztvevőitől is, akkor csalódniuk kellett.
A beszédek legalább harciasabbak, eltökéltebbek voltak, mint az öt évvel ezelőtti koppenhágai világkongresszuson, amely az elszalasztott lehetőségek és a politikusi gyávaság szégyenletes példájaként vonult be a világtörténetbe. Akkor az egész világ lélegzet-visszafojtva várta, hogy a világ öszszegyűlt vezetői végre megállapodnak abban, hogy vállvetve összehangolják tetteiket. Végül a határozattervezet az újabb és újabb kicsinyes egyezkedések közben olyannyira felhígult, hogy nem lett több írott malasztnál.
Folytatás a 21. oldalról
Úgy tűnik, az elmúlt öt év világszerte kezelhetetlenné váló szélsőséges időjárási jelenségei gerjesztették azt a társadalmi nyomást, amelynek engedve a vezető országok államfői most sokkal egyértelműbben kötelezték el magukat az éghajlatváltozás elleni harc mellett. „Amerikában az előző évtized a valaha mért legmelegebb volt. A keleti parton Miamit áradások veszélyeztetik, nyugaton az erdőtüzek idénye ma már az egész évre kiterjed – mondta el Barack Obama amerikai elnök. – A szárazföld belsejében a farmoknak nemzedékek óta nem tapasztalt aszállyal kell szembenézniük, e nagyszerű város [New York] jó része pedig egy hurrikán miatt került víz alá, és borult rá sötétség. Más nemzetek még ennél is sokkal rosszabb helyzetben vannak.”
Még nagyobb feltűnést keltett a klíma ügyében eddig még Amerikánál is maradibb Kína alelnökének beszéde. Csang Kao-li kijelentette, hogy meg kell állítani az ország emberi eredetű szén-dioxid-kibocsátásának növekedését olyan gyorsan, ahogy csak lehetséges. Kína üvegházgáz-termelése az elmúlt évtizedben évi tíz százalékkal emelkedett, és mára hajszálnyira lehagyta az Egyesült Államokét (India szorosan a nyomukban van, Oroszország gazdasága pedig szinte teljes egészében a kitermelt szénhidrogének exportálásán alapszik). Az alelnök így folytatta: „Kínában a szélsőséges időjárás nagy terhet ró a gazdaságra és az emberekre. Egy oldalon állunk azokkal az országokkal, amelyek az alkalmazkodás fontosságát hangsúlyozzák.”
Számos résztvevő tett konkrét felajánlásokat is. Így az EU 2030-ra vállalta a gázkibocsátás negyvenszázalékos csökkentését az 1990-es szinthez képest, és a tagországok 14 milliárd eurót fognak adni a legsúlyosabban érintett, EU-n kívüli államoknak. Az európai országok külön-külön is hasonló tartalmú terveket jelentettek be, Luxemburg a GDP-je egy százalékát ajánlotta fel a létrehozandó klímaalap számára (a kutatók szerint a világ minden országától ez lenne a minimum, hogy bármiben is reménykedhessünk). Az Egyesült Államok megígérte, hogy a világméretű klímaharc élére áll, és az országok együttesen több százmilliárd dollárt fognak az elkövetkező években az éghajlatváltozás ellensúlyozására és a következményeihez való alkalmazkodásra költeni. Sok más országgal ellentétben a gázkibocsátás csökkentésére vonatkozó konkrét, számszerűsített vállalást azonban Obama most sem jelentett be. India megkétszerezi a megújuló forrásokból származó energia termelését a következő évtizedben.
Jelentős szavak ezek, de mielőtt túlságosan örülnénk, nem szabad elfelejteni, hogy milyen gyakorlati lépések követték a hasonló grandiózus bejelentéseket az 1992-es, korszakalkotónak tekintett riói klímakonferencia óta eltelt két évtizedben. Még a kiotói egyezmény hatása sem egyértelmű, de akkor legalább született egyezmény. Ma talán messzebb vagyunk a globális, mindenki számára kötelező érvényű megállapodástól, mint valaha. A múlt heti konferencián mindössze reményüket fejezték ki a résztvevők, hogy az évtized végére tető alá tudnak hozni újabb megállapodást. Kérdéses ugyanakkor, hogy az eddigi tettek segítettek-e bármit az éghajlatváltozás megfékezésében vagy legalább lassításában.
Mindeddig az 1997-ben megkötött kiotói egyezmény az egyetlen olyan nemzetközi szerződés, amely minden aláíró nemzet számára kötelező üvegházgáz-korlátozást írt elő. Átlagosan 5,2 százalékos csökkentést vállaltak az országok 2012-ig az 1990-es szinthez képest, a gyakorlatban azonban ez jóval nagyobb önmérsékletet kívánt, hiszen egyébként jelentősen emelkedett volna a kibocsátásuk. Hogy sikeres volt-e a kiotói egyezmény, arról szinte minden szereplő, szakértő másképpen vélekedik. A legtöbb aláíró ország végeredményben csökkentette üvegházgáz-kibocsátását, hazánk például kiemelkedő, a vállalását is meghaladó mértékben. (Ebben a környezetvédelmi lépések mellett annak is szerepe volt, hogy a rendkívül légszennyező nehézipari kapacitás nagy része 1990 után leállt.) Csakhogy a kiotói vállalások tizenhét évvel ezelőtt is igen bátortalannak számítottak, hiszen már 1990-ben úgy becsülték a klímakutatók, hogy legalább hatvanszázalékos csökkentésre lenne szükség ahhoz, hogy egyáltalán lassítani lehessen a felmelegedést.
Kiotó érdemét leginkább a kimaradók halványították. Az akkor még messze legnagyobb gázkibocsátó Egyesült Államok – főként a kongreszszus megosztottsága, a hagyományosan „klímaszkeptikus” republikánusok ellenállása miatt – nem ratifikálta az egyezményt. Számos fejlődő országnak, például Kínának és Indiának pedig nem írtak elő kötelező csökkentést, hiszen 1990-ben még alig érezhetően járultak hozzá a világ üvegházgáz-termeléséhez. Azóta megváltozott a helyzet.
Kilencvenhétben a kiotói szerződést aláíró államok a világ szén-dioxidjának harmadát termelték, ma már csak tizenöt százalékát. Nem csoda, hogy összességében semmivel sem csökkent, hanem jelentősen nőtt a légkör szén-dioxid-tartalma, 1997-hez képest majdnem negyven százalékkal.
Ráadásul olyan ellentmondásos megítélésű fogalmak kerültek a köztudatba, mint a kvótakereskedelem, a kibocsátáskiszervezés és a klímaüzlet. A fejlett gazdaságú európai országok ahelyett, hogy iparukat korszerűsítették, visszafogták volna, gazdagságukat kihasználva szén-dioxid-kvótákat vásárolnak a szegényektől, amelyek gazdaságuk nehéz helyzete okán még a számukra megengedett mennyiségű üvegházgázt sem tudják a levegőbe eregetni. Sokak szerint ez a gyakorlat a magasztos kiotói környezetvédő célok elárulásával egyenértékű, és aprópénzre váltja bolygónk jövőjét. Emellett azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy Kína sokat bírált, szélvészgyorsan növekvő kibocsátása nagyrészt abból ered, hogy a világ az ázsiai országba helyezte át ipari termelése nagy részét. Bár valóban az olcsóbb munkaerőt kínáló Kínában üzemelnek a gyárak, a termékeik mégis a nyugati világ emberének igényeit elégítik ki, így a számtalan kínai árut importáló országok impozáns kibocsátáscsökkentésről árulkodó adatai elkendőzik a valóságot.
Miközben a világ másik felén már országok tűnnek el az emelkedő tengerben, a fejlett ipari országok lakosságának jelentős része még mindig abban a hiszemben ringatja magát, hogy nincs semmi baj. Vagy nincs is semmiféle melegedés, vagy ha van, ahhoz nekünk, embereknek semmi közünk, azt csak a föld éghajlatának „természetes ingadozása” okozza. A felelősséghárítás és a bajok szőnyeg alá söprése az emberi természet része, de eljön az a pillanat, amikor lépni kell.
A „szólaljon meg mindkét fél” elvet félreértelmező média csak ráerősít arra a tévképzetre, hogy a tudósok megosztottak a klímaváltozás megítélésében, és csak lobbiérdekeknek engedelmeskedve keltenek rémhíreket. A vitaműsorokban általában egy éghajlatkutató és egy szkeptikus ül, csakhogy ez az ötven-ötven százalékos arány megtévesztő. John Oliver amerikai humorista szatirikus politikai műsorában e gyakorlatot figurázta ki, amikor a szokásos egy kutató, egy szkeptikus mellé még behívott a stúdióba 98 éghajlatváltozást elfogadó tudóst (illetve az őket alakító statisztákat), mert a valóságban a szakemberek 99 százaléka meg van győződve arról, hogy bolygónk éghajlata kifejezetten rossz irányba változik, és ezért kizárólag mi vagyunk a felelősek.
A levegő üvegházhatásúgáz-tartalma és a hőmérséklet között egyértelmű az összefüggés. Ha évszázadok adatait ábrázoljuk grafikonon, mind a gázkoncentráció, mind a hőmérséklet vonala hosszú időn keresztül állandó sebességgel, enyhén emelkedik, majd az ipari forradalom táján meredek felívelésbe kezd, és a növekedés a múlt században csak tovább erősödik. A görbék mintha hokiütőt formáznának, innen általánosan elterjedt népszerű elnevezésük. Az amerikai óceán- és légkörkutató intézet adatai szerint az előző hónap volt a valaha mért legmelegebb augusztus a földön, az óceánok hőmérséklete pedig magasabb volt, mint amit bármely hónapban mértek a múltban. Különösen szomorú, hogy az előző rekordot sem évtizedekkel ezelőtt mérték, hanem csak két hónappal korábban. A felmelegedési folyamat egyre gyorsul, és a végét senki nem láthatja.
Abban azonban nem egyeznek meg a szakértők, hogy van-e még bármilyen remény arra, hogy gátat vessünk a klíma megváltozásának. Az egyre inkább többségbe kerülő pesszimisták szerint máris elkéstünk, a legtöbb, amit tehetünk, hogy igyekszünk lassítani a melegedést, hogy némi időt nyerjünk a kényszerű alkalmazkodáshoz. Az adaptáció sok keserű döntést igényel majd a következő évtizedekben.
Sok társadalomtudós máris az éghajlati háborúk veszélyére figyelmeztet. Az ENSZ 2007-ben a dárfúri konfliktust az első klímaváltozás kiváltotta háborúnak nevezte, hiszen az főként a Szahara terjeszkedése, a legelőterületeiket vesztett állattenyésztő törzsek vándorlása és összeütközése miatt eszkalálódott. A jövőben pedig számos hasonló következhet.
Ezek pedig könnyen ellenőrizhetetlen, kontinenseket lángba borító háborúvá válhatnak. A maja civilizáció sok régész szerint azért omlott össze, mert a hosszan tartó szárazság miatt kitört lázadások aláásták a társadalom pillérjeit. A part menti, alacsonyan fekvő nagyvárosok az emelkedő vízszint miatt elnéptelenednek majd. Lakóik a kontinensek sokkal kevésbé termékeny belső területein keresnek új lakhelyet, de ott a szárazság és az időjárási szélsőségek nehezítik majd az életüket. A szerencsésebb helyzetben lévő, ezért kívánatos menedékkel kecsegtető államok az eshetőségeket végigvevő forgatókönyvek szerint először határaik lezárásával próbálkozhatnak. Az egyre csak sokasodó menekültek miatt világszerte erősödni fog az idegenellenesség. Ez pedig – önmagát erősítő ördögi körként – tovább növeli a háborúk gyakoriságát. Az elmérgesedő nemzetközi helyzetben még esélytelenebbé válik az éghajlatváltozás elleni sikeres lépésekhez életbe vágóan szükséges nemzetközi összefogás.
Talán ma még van esélyünk, hogy mindezt elkerüljük.
Kihalt állatfajok
A föld élővilága még sosem volt a maihoz fogható veszélyben – ez a Természetvédelmi Világalap (WWF) legújabb Élő bolygó jelentésének legfőbb üzenete (bár ez a megállapítás valószínűleg csak az ember megjelenése utáni időszakra igaz, ha nem vesszük figyelembe a földtörténeti múltban lejátszódott, elképzelhetetlen mértékű fajkihalást okozó kataklizmákat). A természetvédő szervezet által alkalmazott módszer még a korábban ismertnél is súlyosabbnak becsüli bolygónk gerincesfaunájának helyzetét: eszerint 1970-hez képest ma 52 százalékkal kevesebb gerinces állat él a földön (tehát nem a fajok száma csökkent a felére, hanem az egyedszám). A trópusokon a legsúlyosabb az elnéptelenedés. Míg a mérsékelt övben (amelybe hazánk is tartozik) a 44 évvel ezelőtti állatok 36 százaléka tűnt el, addig a forró égövben 56, ezen belül Latin-Amerikában 83 százalékos a pusztulás.
Néhány faj, amellyel már nem találkozhatunk. Aranyvarangy: Costa Ricában egykoron gyakori volt, 1989-ben látták utoljára; kínai folyami delfin: a Jangce folyóban élt a világ legrejtélyesebb delfine, 2002 óta nem találtak egyetlen példányt sem; spanyol kőszáli kecske: az utolsó példányt 2000-ben csapta agyon egy kidőlő fa, megpróbálták klónozni, de a klón elpusztult; keskenyszájú orrszarvú: az orvvadászok irtották ki, 1980-ban még néhány száz élt belőle Kamerunban, 2000-ben már csak tíz, azóta egyet sem találtak; hawaii holló: 2002-ben tűnt el az utolsó vadon élő példány, fogságban él még néhány, később esetleg visszatelepíthetik utódaikat a vadonba.
Az állatok eltűnése közvetve vagy közvetlenül az emberi tevékenység következménye. Az évtizedes figyelemfelhívó kampányok dacára folyik az erdőirtás a világ legfajgazdagabb tájain, a nagyüzemi tengeri halászat pedig újabb és újabb milliós halrajokat keres, miután az előzőket már lerabolta. A fejlett országok polgárai úgy élnek, hogy eltartásukhoz másfél földre lenne szükség. Az emberiség ökológiai lábnyoma már 1970 előtt meghaladta azt a mértéket, amelyet bolygónk még tartalékai felélése nélkül biztosítani tudott.
Hazai klímavész
Földrajzi fekvéséből következően a kontinens országai közül az éghajlatváltozás hatásai hazánkban fognak talán a legsúlyosabban érződni az elkövetkező évtizedekben (miközben a világ szén-dioxid-termelésének 0,5 százalékáért vagyunk felelősek). Így amikor felmelegedésről, időjárási szélsőségekről, soha nem látott árvizekről vagy éppen szárazságról hallunk, nem szabad azt hinnünk, hogy mindezek csak a meszszi déltengerek parány szigetecskéit vagy Afrika Szahara alatti területeit érintik. E klimatikus folyamatok a magyarok életmódját is alapvetően befolyásolhatják. Erdeink kiszáradhatnak, az aszály lehetetlenné teheti hagyományos növényfajtáink termesztését, a nyári forróság, a téli dermesztő hideg és a nálunk eddig ismeretlen, ma még csak a trópusokon elterjedt járványok honfitársaink ezreit ölhetik meg.
Magyarország átlaghőmérséklete a világátlagnál másfélszer gyorsabban nő. Az országra hulló csapadék mennyisége az elmúlt száz évben tizenöt százalékkal csökkent. A jövőben várhatóan folytatódik ez a trend, de ami még rosszabb, hogy a csapadék eloszlása még egyenetlenebbé válik. Tehát nyáron és ősszel (a mezőgazdasági termelés szempontjából legfontosabb időszakban) még kevesebb eső fog esni. Miközben csökken az esős napok száma, gyakoribbá válnak a szélsőségesen erős viharok, az eső nagy része egy-egy hatalmas zivatar formájában esik majd le, ez pedig több kárt csinál, mint amennyi hasznot hoz. Hatására gyorsulni fog a talajerózió, amely aláássa hazánk jelenlegi vegetációjának túlélési lehetőségeit.
A változó éghajlat leginkább a legértékesebbnek tekintett, kifejezetten a magyar klímához alkalmazkodott állat- és növényfajok számára lesz végzetes. A külföldről betolakodó inváziós fajok ezzel szemben dőzsölni fognak, hiszen ők jobban elviselik a kiszámíthatatlanul változékony, de általában melegebb és szárazabb időjárást. Hamarosan eltűnnek erdeinkből a csak hazánkra jellemző növénytársulások, a tápláléknövények kiveszése pedig az elfogyasztásukra épülő állati táplálkozási hálózatokat is szétrombolja. Csökken a biológiai sokféleség, és az ország egykoron természeti értékei miatt védett tájait is uralma alá hajtja a bálványfa, a selyemkóró, a parlagfű, a kaukázusi medvetalp és társaik.
2014. október 4.
