Gleccsertörés

A Csomolungma nem régi legsúlyosabb tragédiája megrázta a hegymászó-társadalmat: tizenhat ember halt meg a csúcs felé vezető úton lezúduló lavinában. A katasztrófa áldozatai egytől egyig serpák voltak, akik éppen a jól fizető hegymászóknak építették az útvonalat. Vajon mire lennének képesek a nyugati „felfedezők” e névtelen emberek nélkül?

Mindig is utáltam a hegymászást, vallotta be visszavonulása alkalmával a serpa Lhakpa Tenzing, aki a világon a legtöbbször, huszonegyszer mászta meg a Csomolungmát. A most 54 éves, becenevén Apaként ismert férfi élettörténete egybecseng a serpa nép históriájával (a serpa nemcsak a magashegységi teherhordó megnevezése, hanem egyúttal egy nepáli népcsoport is). Alig volt két hónapos, amikor lavina sodorta ki édesanyja karjaiból, és csak csodával határos módon hallották meg sírását a hó alatt. Bár orvosnak készült, tizenkét évesen, apja halála után ott kellett hagynia az iskolát, hogy eltartsa családját a hegymászók felszerelésének cipeléséből.
Már fiatalon kitűntek kivételes képességei. Kis termete ellenére fürgén vitte fel a hegyre a saját testsúlyánál nehezebb csomagokat, miközben végig szélesen mosolygott. A munkát azonban, saját elmondása szerint, egyáltalán nem élvezte. Gyermekként alig kapott pénzt, és nem volt olyan év, hogy ne halt volna meg néhány barátja a hegyen. Valójában soha nem akart feljutni a Csomolungmára, de a pénzszűke miatt 1988-tól kezdve mégis részt vett a legmagasabb csúcsot célzó vállalkozásokban. 2012-ig huszonegyszer fel is jutott, volt év, amikor kétszer is. 1996-ban csak azért nem tartott barátjával, Rob Hall-lal, akivel előtte háromszor ért fel a csúcsra, mert felesége rápirított, hogy menjen haza, segítsen felépíteni a házukat. A nélküle indult expedíciót lavina temette be, nyolcan meghaltak. A mostani katasztrófáig ez volt a legsúlyosabb tragédia a Csomolungmán.
Az idei mászószezon épp csak elkezdődött a világ legmagasabb hegyén. A fizetővendégek érkezése előtt huszonöt serpa köteleket és létrákat helyezett el a csúcs felé vezető út alsóbb szakaszain, az 5800 méter magasan lévő Khumbu-gleccser-szakadékban. Az ottani áthaladási útvonal kiépítésén és folyamatos karbantartásán mintegy ötven serpa dolgozik állandóan. Hirtelen jéglavina zúdult le nagy erővel a hegyoldalon, és tizenhatot elsodort közülük. A tragédia miatt a serpák sztrájkba léptek, miközben több száz hegymászó várakozott az alaptáborban, hogy feljusson a csúcsra. A serpák képviselői életbiztosítást és a munkakörülmények javítását követelik a nepáli kormánytól, noha magáncégek alkalmazottai, nem a kormány fizeti őket. Egymásnak ellentmondó hírek érkeznek arról, hogy mennyire egységesek az elégedetlenkedők a bojkott fenntartásában, és lesz-e ilyeténképpen az idén mászószezon a Csomolungmán. A pénzkeresés kényszere miatt végül a legtöbben valószínűleg újra munkába állnak.
A serpák falvaiban az éves átlagkereset alig éri el a százhetvenezer forintot. Ehhez képest egy képzett mászó serpa akár 1,6 millió forintot is kaphat egy három hónapos mászószezon alatt. A leggazdagabb nyugati expedíciók tagjai pedig 10-12 millió forintnak megfelelő összeget fizetnek fejenként a Csomolungmán a hegyi segítőket is foglalkoztató irodáknak. Ebben benne van a teljes ellátás és a vezetés is. A hegymászóturizmus tehát egy nepáli ember számára szinte elképzelhetetlen gazdagsággal kecsegtet. Sajnos ennek ára van. A serpák halálozási aránya létszámukhoz viszonyítva minden más foglalkozáson túltesz. Amikor veszélyes munkakörökről esik szó, általában a bányászokat, esetleg a halászhajók munkásait vagy a legádázabb hadszíntereken szolgálatot teljesítő katonákat szokás említeni. A bányászok halálozási rátája 0,025, a halászoké 0,124 százalék, az Irakban harcoló katonáké 0,335 százalék. A Csomolungmán dolgozó serpáké viszont négy százalék az utóbbi tíz évben (ez huszonnégy áldozatot jelent).
A serpa nép, amely jelenleg 150 ezer tagot számlál, eredetileg nomád állattartással és kereskedelemmel foglalkozott. A XIX. században telepedett le mostani lakhelyén, Nepál és Tibet Csomolungmához közeli tájain. Élete a múlt évszázad elején változott meg gyökeresen. A nyugati utazók egyre nagyobb számban érkeztek a világ legmagasabb hegycsúcsának közelébe, és teherhordókra, az akkor még feltérképezetlen útvonalakat jól ismerő hegyi vezetőkre volt szükségük. A hegymászás mestersége azóta apáról fiúra szálló hagyománnyá vált körükben. A hegyi vezetők első generációjának leszármazottai ma már nemcsak terhet cipelnek a hegyoldalakon, hanem a nagy munkaközvetítő utazási irodákat igazgatják, így ők profitálnak legjobban a hegymászóturizmusból.
– Ma már túraszervező irodákon keresztül, jellemzően az interneten fogadnak fel serpákat. A megrendelő közli az igényeit, az iroda pedig mond egy árajánlatot. A szolgáltatás nemcsak a teherhordást tartalmazza, hanem a sátor felállítását, az étkeztetést és bármi mást, amit a nyugati ember akar a hegymászással kapcsolatban – mondja Kollár Lajos, a Magyarok a világ nyolcezresein elnevezésű hegymászóexpedíció-sorozat szervezője. – Mi csak az alaptáborig szoktuk igénybe venni a serpák szolgáltatásait, ez személyenként 2-2,5 millió forintba kerül. Az expedíciók nagy többsége azonban egészen a csúcsig megrendeli a mászó serpákat is, ami jelentősen drágább. Az amatőr hegymászókat is felviszik, „akár az ölükben”, de az legalább 15 millió forintba kerül. A legutóbbi baleset kapcsán kirobbant konfliktus valójában a helyi irodák és a serpák között van. Nyugati hegymászónak ehhez nincs köze.
Kollár Lajos szerint a felszerelés alaptáborba szállításához elengedhetetlen a teherhordók segítsége (akik ma már nem csak a serpa nép tagjai közül kerülnek ki). Az utóbbi időben elkezdődött a helyiek hegymászóképzése. Erre szükség is van, mert generációváltás zajlik a teherhordók és a mászó serpák között. Az idősek kikoptak, de a helyükre lépő fiatalok képességei meg sem közelíti elődeikét.
Bár a serpák némelyike ma már sok kliensénél jobb hegymászó, legtöbbjük nem sok örömét leli a „csúcstámadásban”. A National Geographic himalájai falvakban járt újságírójának szinte egyöntetűen arról beszéltek a helyiek, hogy bár tudják, milyen veszélyes ez a munka, de attól még jobban félnek, hogy munka nélkül maradnak. Huszonöt évvel ezelőtt James Fisher amerikai antropológus mélyinterjút készített a legtapasztaltabb, legmegbecsültebb serpákkal. Kivétel nélkül azt mondták neki, hogy noha szeretik a dicsőséget, és büszkeséget éreznek, hogy sikeresek lettek a munkájukban, valójában csak a pénzért csinálják. Igazából nem is értik, hogy a külföldiek miért hajlandók vagyonokat fizetni azért, hogy fölmenjenek meghalni a hegyre. A legtöbb serpa életcélja az, hogy elég pénzt gyűjtsön össze a gyermekeinek ahhoz, hogy tanulhassanak (lehetőleg Amerikában), és ne kelljen nekik is teherhordóként dolgozniuk. A fiatal generáció attitűdje változóban van. Ők ugyanúgy interneteznek és hollywoodi filmeket néznek, mint nyugati kortársaik, és igyekeznek másolni az életformájukat is. A hegymászás számukra a pénz mellett már a sikert, a népszerűséget és a kilátástalan nepáli falvakból való kitörés esélyét is kínálja.
Persze senkit sem kényszerítenek rá, hogy jó pénzért kockáztassa az életét. A mostani tragédia után azonban mégis sokan felteszik a kérdést: vajon hány nyugati hegymászónak jut eszébe, hogy az ő hobbija miatt sok teherhordó kockáztatja az életét, hozzátartozója elveszítheti férjét, édesapját. Az egyik serpák lakta falu kávézójában minden délután dokumentumfilmet vetítenek a turistáknak a hegyi vezetők életéről. A film nepáli nyelvű, angol felirattal. Az ott járt riporter helyi tolmácsa azonban felhívta a figyelmét arra, hogy a film utolsó mondatát nem fordították angolra. Így szólt: „A nyugatiak mindig nagyon hálásak nekünk azért, mert segítettünk nekik megmászni a hegyet. Aztán hazamennek, és úgy tesznek, mintha egyedül jutottak volna fel a csúcsra.”

2014. május 3.