Állkapcsok

Már nem gyűlölik annyira az emberek a cápákat, mint az A cápa című film bemutatása után jellemző volt, véli Jeff Kurr, a világ egyik leghíresebb, cápákkal foglalkozó természetfilmese. A tengerek csúcsragadozói, miközben alig támadnak az emberre, pótolhatatlan szerepet játszanak az óceán ökológiai egyensúlyának fenntartásában. Jeff Kurr legújabb alkotása a Cápák a levegőben, amelyet a Discovery Channel sugároz a Cápák hete műsorsorozatában.

Hogyan került először szemtől szembe cápával búvárként?
– Sohasem fogom elfelejteni azt a pillanatot. Persze én is tele voltam előítéletekkel a cápákkal kapcsolatban, főként A cápa című film miatt. Így természetesen megijedtem, de aztán meglepve tapasztaltam, hogy a cápát nem érdeklem. Lassan eljutottam arra a pontra, hogy már közelebb szeretnék kerülni az állathoz, és mivel ő nem közelített hozzám, nekem kellett felé úsznom. Későbbi merüléseim során megbizonyosodtam afelől, hogy rendkívül óvatos állatok, és az esetek többségében, ha azt akarjuk, hogy közel jöjjenek hozzánk, csalival kell odacsábítani őket.
– Hogyan tud figyelni a testi épségére, miközben filmezi őket?
– Valójában igen hasznos a kamera, amikor veszélyes állatokat filmez az ember, mert afféle pajzsként is használható. Ha az egyik túl közel jön, egyszerűen ráütök a kamerával, és ez biztonságos távolságban tartja. De nem szabad elhallgatni azt sem, hogy valóban veszélyes állatok ezek, és kétségtelenül képesek arra, hogy súlyos sérüléseket okozzanak az embernek, ezért a forgatás alatt mindig nagyon óvatosak vagyunk, nem vállalunk túlzott kockázatot. Különösen akkor fontos ez, amikor sok egyéb hal, a cápák táplálékállatai úszkálnak körülöttünk, hiszen a vadászó cápa esetleg összetéveszthet bennünket a fókákkal, nagyobb halakkal. Azon ritka esetek hátterében, amikor a nagy fehér cápák megtámadják a fürdőzőket, szinte mindig az áll, hogy rosszul azonosították az embert. Nem szabad ott vízbe merülni, ahol a közelben horgásznak vagy fókák élnek, hiszen ezek mind vonzzák a cápákat.
– Máshogy gondolkodnak manapság az emberek a cápákról, mint néhány évtizeddel ezelőtt?
– Negyven évvel ezelőtt alig valaki törődött velük, és ez nagyon rossz volt, hiszen azokat az állatokat, amelyekkel nem foglalkozik a közvélemény, könnyen ki lehet zsákmányolni, senkinek sem fognak hiányozni. Aztán 1975-ben, A cápa című film bemutatásakor minden megváltozott. Ekkor az emberek elkezdték gyűlölni a cápákat, a többség legszívesebben kiirtotta volna őket. Egy generáció számára, közöttük számomra is a megtestesült gonosszá váltak. A Cápák hete című műsorsorozat 1988-ban jelentkezett először a Discovery Channelen, és azt gondolom, ennek is szerepe volt abban, hogy változni kezdtek a dolgok. Az emberek egyre többet beszéltek a tengerek csúcsragadozóiról, amelyek mára talán a világ legismertebb vadállatai lettek. Már arról is tud mindenki, hogy évi százmillió példányt ölnek le szinte kizárólag az uszonyukért.
– Megsérült valaha forgatás közben?
– A legveszélyesebb pillanatot néhány évvel ezelőtt Dél-Afrika vizeiben éltem át. Egy kis fémtutajon ültem, amely mögött csalétket vontattunk, és arra számítottunk, hogy a nagy fehér cápa majd feltör a vízből, és rárabol a csalira. Ehelyett viszont alig néhány centire a tutajtól kirobbant a vízből, és átugrott a fejem fölött. Én pedig alulról néztem a fehér hasát, amint az öt méter hosszú, 1300 kilós állat átrepül fölöttem. Amikor viszszaesett a vízbe, lefröcskölt, más bajom nem történt, de ez volt életem legnagyobb élménye. Azt hiszem, ennél közelebb senki sem került még a tengerből kiugró cápához a világon. Hirtelen átéreztem, hogy mit érezhetnek a fókák. A cápa minden előjel nélkül tör elő a vízből, a fókáknak az esetek felében mégis sikerül elmenekülniük. Szerencsére esetemben rájött, hogy nem fóka vagyok, ezért többet nem támadott, inkább a csalit kapta el.
– Ahogy beszél, abból az az érzése támadhat az embernek, hogy ha nem csinálunk nagy butaságot, egész nyugodtan úszkálhatunk a közelükben.
– Nem mondanám, hogy nem veszélyesek, inkább azt, hogy nem érdekeljük őket. De egyáltalán nem akarom azt a tévképzetet kelteni az emberekben, hogy felesleges az óvatosság. Sajnos előfordul, hogy egyesek szándékosan próbálnak a nagy fehér cápák közelébe férkőzni védőketrec nélkül. Bár ez idáig még senki sem sebesült meg, de az efféle mutatványok időzített bombák.
– Miért nézik az emberek a cápákról készült dokumentumfilmeket? A tudásra vágynak, vagy csak a vért, a brutalitást, a horrort akarják látni?
– Sokféle okból lehetnek népszerűek e filmek. Vannak, akik félnek tőlük, akár a szörnyektől. Pszichológiailag nem meglepő, hogy amitől félünk, egyúttal vonz is bennünket, így el tudom képzelni, hogy sokan emiatt nézik a filmjeimet. De másokat inkább e történetek tudományos oldala érdekel. Sok olyan fiatal természetfilmessel és tengerbiológussal beszélgettem az évek során, akik azért választották hivatásukat, mert megérintette őket a Cápák hete a tévében.
– Sok cápa él a világ tengereiben? Mennyire veszélyeztetett állatok?
– Ezt nagyon nehéz akár megbecsülni is. Az biztos, hogy ha csak a cápauszony kedvéért leölt évi százmillió példányt nézzük, sok okunk van aggódni értük. De sikersztorik is előfordulnak. Az Egyesült Államok nyugati partvidékén, Kalifornia vizeiben néhány évtizeddel ezelőtt igen kritikussá vált a nagy fehér cápák helyzete, majdnem kihaltak. Aztán húsz éve védeni kezdték, és azóta olyannyira megnőtt a populációjuk, hogy ma már vagy kétezren lehetnek. Ennyi példány pedig már nemzedékek óta nem élt arrafelé. Dél-Kalifornia partjainál mindennapos dolog, hogy a szörfösök és a kajakosok fiatal fehér cápákat látnak a vízben, és nem tör ki emiatt hisztéria. A többség tudja, jelenlétük pusztán annak a jele, hogy segítenek fenntartani az óceán egészséges ökológiai egyensúlyát.
– Mennyire valóságosak a szituációk a természetfilmekben? Hogyan veszik fel a bemutatott jeleneteket?
– A legtöbb ember azt gondolja, a cápákról forgatni annyit jelent, hogy az ember kimegy egy csónakkal a nyílt tengerre, majd beugrik a vízbe, bekapcsolja a kamerát, és kész. A cápák a valóságban szinte megfoghatatlanok, így a forgatás legnehezebb része, hogy megtaláljuk őket, és közel kerüljünk hozzájuk. Még ahol elvileg sok cápa él (mint például a dél-afrikai Seal Islanden, a Fóka-szigeten), ott is előfordul, hogy napokig egyet sem találunk, így nincs mit forgatni. Ez nem olyan, mint amikor Tanzániában beül az ember a Land Roverbe, kiautózik a szavanna pontosan ismert részébe, és ott naphosszat filmezheti a gepárdokat.
– A támadás elhárításának sokféle „biztos” módjáról lehet hallani. Ön melyikre esküszik?
– Számos támadást túlélt emberrel beszélgettem már, és ennek alapján mondhatom, hogy attól a cápától kell leginkább félnünk, amelyet nem is látunk. A megtámadottak ugyanis egytől egyig arról számoltak be, fogalmuk sem volt róla, hogy közeledik a veszély. Olyan gyorsan történt az egész, és olyannyira meglepetésként érte őket, hogy még megnézni sem tudták az állatot, nem tudtak leírást adni róla. Olyan cápa, amely az emberek látókörébe kerül, szinte sosem támad. Így a legjobb tanács az, hogy gyakran nézzünk körül a vízben. Én folyton ezt teszem. Ha észrevesszük az állatot, és az ennek ellenére közelebb jön hozzánk, talán akkor járunk el a legokosabban, ha agresszív mozdulatot teszünk felé (például irányába ütünk a kezünkkel), hogy lássa, mi is látjuk őt. Ekkor szinte biztos, hogy odébbáll, mivel lesből támadó ragadozó. Ez azt jelenti, hogy olyan prédaállatra szeret vadászni, amelyik nem tud a jelenlétéről, így meglepetésként éri a támadás.
– Van a cápák életének olyan jelenete, amelyet még nem sikerült lefilmeznie?
– Azt hiszem, hogy a természetfilmesek Szent Grálja a nagy fehér cápa párzásának és szülésének megörökítése lenne [a cápák petéi még az anya testén belül kikelnek, és szabadon mozgó kiscápák jönnek világra]. E momentumokat még senki sem vette filmre, így nemcsak a filmesek és a nézők, de a tudósok számára is szenzációs lenne. Olyan keveset tudunk ezekről az állatokról, hogy igazából készülni sem tudunk egy efféle jelenetre. A puszta szerencsén múlott, hogy a dél-afrikai False Bayben 2000-ben egy olyan bálna tetemére találtunk, amelyen éppen huszonhét nagy fehér cápa lakmározott. Ez volt a leglátványosabb dolog, amellyel valaha is találkoztam. Az adta a különlegességét, hogy a nagy fehér cápák általában magányosan élnek és vadásznak, csak egy ekkora táplálékforrás képes rábírni őket, hogy huszonheten osztozzanak ugyanazon a prédán.

2014. augusztus 23.