Reményfutamok

Tizenegy hétig működtették az agyhalott kismama szervezetét a Semmelweis Egyetem orvosai annak érdekében, hogy huszonnégy hetes magzata a méhén belül fejlődhessen tovább, és így esélye legyen az életben maradásra. A kezelés végén a baba sikeresen világra jött. Mit jelent mindez?

Május közepén szállították be a kismamát a Semmelweis Egyetem (SE) Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinikájára, miután a mentők egy órán keresztül küzdöttek az életéért, és végül sikerült újraéleszteniük. Ott azonosították az infarktust, és stabilizálták állapotát. A sürgősségi ellátás utáni vizsgálatok megerősítették: a kismama és a huszonnégy hetes magzat is életben van. De az egyórás újraélesztés közben sajnos a kismama agya túl hosszú ideig maradt éltető oxigén nélkül, így az intenzív osztályon elvégzett neurológiai tesztek kimutatták, hogy az alapvető agyi funkciók sem működnek, a beteg kómába esett. A magzat viszont fejletlennek tűnt ahhoz, hogy egy azonnali császármetszés után eséllyel vágjon neki a méhen kívüli életnek.
– Ekkor született meg a döntés, hogy mindenáron meg kell próbálnunk megmenteni a kis magzatot. Lehetőséget kellett biztosítanunk neki arra, hogy a méhen belül fejlődhessen egészen addig, míg reális eséllyel életben maradhat, és egészségesen jöhet a világra – meséli Gál János, az SE Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Klinika igazgatója a kismama és a magzat kezelésének történetét. – Erőfeszítéseinket végül siker koronázta, az esetet mégsem szabad sikertörténetként felfognunk, hiszen ez alapvetően szörnyű családi tragédia. A kismamákkal nem lenne szabad, hogy ez történjen.
Hogy miért kapott a fiatal kismama infarktust, azt az igazgató szerint nem lehet tudni. A terhesség során bármikor felléphetnek szövődmények, de az is elképzelhető, hogy az infarktus és a terhesség egyáltalán nem függött össze. Ahogy a tavalyi debreceni esetnél (Ezernégyszáz gramm. Magyar Nemzet, 2013. november 23.), most sem mondták ki, hogy a kismama az infarktust követő neurológiai károsodás után agyhalottá vált, hiszen ahhoz a törvény szerint olyan tesztet kellene elvégezni, amely közvetlenül veszélyeztette volna a magzat életét. Ez az úgynevezett apnoeteszt, amikor is leveszik a kómában lévő beteget a lélegeztetőkészülékről, és figyelik, hogy spontán beindul-e a légzés. Így várni kellett az agyhalál kimondásával és ezután a hölgy elengedésével a császármetszés utánig.
E történet legmegrendítőbb pillanata, amikor a családdal közlik az orvosok, hogy – noha az anya látszólag lélegzik, és a monitorok tanúsága szerint dobog a szíve – mégis meghalt már, soha nem fog fölébredni, beszélni. Viszont a kisbabája él, így a harc nem ért véget.
– A család ilyenkor a legnagyobb emberi tartásról ad bizonyságot, és tisztelet illeti. Bár hatalmas tragédián mennek keresztül, az anya elvesztését követő gyászt mégsem tudják lezárni, hiszen még hónapokig kell küzdeniük nekik is a magzatért. Az ő támogatásuk nélkül nem lehet véghezvinni efféle orvosi tetteket – mondja Gál János. – Ennél több konkrétumot nem mondhatok a döntés meghozataláról, a családról a kérésére és védelmében. Azt azonban tudni kell, hogy nekünk, orvosoknak jogilag, etikailag és erkölcsileg is az élők érdekeit, jelen esetben a magzat érdekeit kell elsődlegesen szem előtt tartanunk. Nem a család döntése, hogy egy kómában lévő, de hivatalosan nem agyhalott beteget lekapcsolunk-e a gépről vagy sem. De meg sem fordult senkinek sem a fejében, hogy ne küzdjünk a kisbaba életéért, és a család is maximálisan együttműködött a legutolsó pillanatig.
A tervezett császármetszés időpontjának kiválasztása nem könnyű feladat. A magzat szempontjából az az ideális, ha a lehető legtovább egészséges méhen belüli környezetben fejlődhet. Csakhogy ahogy múlik az idő, a kómában lévő beteg életfunkciói lassan romlanak, egyre több szervének működése károsodik. Így eljön az a pillanat, amikor a méhen belüli lét előnyeit már meghaladják a hátrányok. A nem agyhalott betegek számára is kockázatos a hosszú ideig tartó, intenzív terápiás kezelés, hiszen bármelyik pillanatban fertőzést kaphatnak, tüdőgyulladás alakulhat ki, összeomolhat a keringésük. Az időpontot közösen határozták meg az anyát kezelő orvoscsoportban dolgozó szülész-nőgyógyász, neonatológus (újszülöttgyógyász) és intenzív terápiás orvosok, és minden eshetőségre felkészültek előtte.
Július 23-án sikeresen végrehajtották a császármetszést. Utána hivatalosan megállapították az anya agyhalálát. A család kérésére semmi egyebet nem közölnek az orvosok a fejleményekről. Így azt sem lehet tudni, hogy a kisbaba hogyan vészelte át az anya infarktusa után bekövetkezett légzésleállást és oxigénhiányt, amelyet az anya agya nem viselt el. Gál János annyit mondott, hogy ők a megszületett kisbabát koraszülöttként, de stabil állapotban adták ki a klinikáról. Ahogy minden koraszülött, egyelőre ő sem térhetett haza a családhoz, előtte a kórházban kell „behoznia” azt a fejlődésbeli lemaradást, amely fennáll nála a terhességi terminust teljes egészében kitöltő kisbabákkal szemben. Arról, hogy mi történt a babával az újraélesztés órája alatt, nem tudni semmit. Nem lehet kizárni, hogy az anya klinikai halála jelentette sokk visszafordíthatatlanul károsította a magzatot, de ez nincs feltétlenül így. Az orvosok sem tehetnek mást, mint a család: bíznak a legjobbakban.
A tavaly Debrecenben ápolt agyhalott kismama tragédiája nem volt ennyire veszélyes a magzat szempontjából, hiszen ott a keringés és így az oxigénellátás nem állt le időlegesen sem (abban az esetben agyvérzés váltotta ki a neurológiai funkciók végletes sérülését). Az, hogy a két eset időben igen közel van egymáshoz, miközben korábban nem lehetett hallani hasonló orvosi bravúrról, nem jelenti azt, hogy az utóbbi időszakban gyakoribbá váltak volna a végzetes terhességi komplikációk. Gál János tudomása szerint a szakirodalom mindössze nyolc hasonló esetet jegyzett föl az egész világon. Százhárom nap volt a leghosszabb idő, amíg életben tudták tartani a kismamát, a Semmelweis Egyetemen hetvenhat napig tartott a küzdelem a magzat életéért.

2014. augusztus 23.