Évek óta a tehetséges roma származású, orvosi pályára készülő fiatalok felzárkóztatása és folyamatos segítése köti le Rosivall László vesekutató, egyetemi tanár idejének jelentős részét. Szerinte az egész ország érdeke, hogy minél többüket segítsük bekerülni az egyetemre. Ez szerinte nem pozitív diszkrimináció, hanem hátrányos helyzetük részleges ellensúlyozása.
Ön arról nevezetes, hogy küldetésszerűen hirdeti a vese és a vese egészsége megőrzésének fontosságát, megszámlálni sem lehet, hány ilyen témájú rendezvényt szervezett és szervezetet alapított már. Miért van szükség erre a munkára?
– Hazánkban mintegy másfél millió ember él beszűkült veseműködéssel, ami súlyos következmények lehetőségét rejti magában. Ráadásul ez nem okoz fájdalmat, ezért könnyen megfeledkezünk a károsodás leállítását célzó feladatainkról. A vese nem látványos szerv. A népköltészetben és a közbeszédben sincs olyan kitüntetett helye, mint a szívnek vagy az agynak. Nem mondjuk, hogy teljes vesénkből szeretünk valakit. A mai emberek általában nem ismerik a veseműködés fontosságát, pedig Magyarország egykor vesegyógyászati nagyhatalom volt, és szerencsére sikerült visszatornáznunk magunkat. Korányi Sándor volt a valaha élt egyik legnagyobb vesekutató. A veseelégtelenség általánosan elfogadott definícióját is ő alkotta meg. Bár a vese működését nap nap után vizsgálják a klinikai gyakorlatban, még számos tudományos kérdés megválaszolatlan.
– Felmenői között szinte csak mérnököket találunk. Hogyan lett ön mégis orvos?
– Gimnáziumi tanulmányaim alatt csak házakat terveztem magamban, építészmérnöknek készültem. Amikor azonban körülnéztem, csak utálatos panelházakat láttam. Megijedtem, hiszen én egy Lloyd Wright, Le Corbusier vagy Mies van der Rohe szerettem volna lenni. Ráadásul még a látszatát is el akartam kerülni annak, hogy esetleg protekciósként kezeljenek a Műegyetemen, a statika tanszék tanáraként oktató édesapám miatt. Ezért inkább orvosnak mentem, mert bár még a vértől is irtóztam, izgattak az élet és a betegségek mögött rejlő folyamatok. Egyébként az orvosi hivatást már kétéves koromban megjósolták nekem. Édesanyám egyszer elvitt a családi fotográfusunkhoz, és panaszkodott neki, hogy fél, mert olyan nagy a fejem, hogy biztosan vízfejű leszek. A fényképész jól megnézett, és azt mondta: „Sohase sírjon, Etelka, ebből a gyerekből professzor lesz, meglátja!”
– Építészmérnöki indíttatása miatt szeretne évek óta kilátót építeni a Semmelweis Egyetem Nagyvárad téri elméleti tömbjének tetejére?
– A magukra adó nagyvárosokban szinte kivétel nélkül találunk olyan magas tornyokat, amelyeket nem hagyhatnak ki a turisták. Budapesten is vannak csodálatos kilátópontok, de ezekről vagy nem az egész város látszik, vagy messze vannak. Viszont itt van a Nagyvárad téri elméleti tömb, amely 89 méterével átadásakor az ország legmagasabb nem ipari célú középülete volt, és ennek tetejéről páratlan körpanoráma tárul a szemünk elé az egész városra. Olyan gyönyörű, hogy soha nem indulok este haza anélkül, hogy meg ne csodáljam. Megunhatatlan.
– Hogyan lehetne kihasználni?
– Új magas kilátót építeni irdatlan pénzbe kerülne, és szinte lehetetlen lenne olyan helyet találni, hogy ne rontsa a városképet, jó legyen a közlekedése, legyen sok parkoló, metró, és minden külföldinek is útjába essen, ha jön a repülőtérről. Ez az épület viszont egyébként is itt van. Csak kilátószintet kellene építeni a tetejére, az oldalára pedig üvegliftet, illetve lépcsőházat a látogatóknak. Az épület statikája alkalmas erre. A költségek hamar megtérülnének. Ez a kilátó hasznos lenne az egyetemnek, a városnak és az országnak is. Remélem, hamarosan megvalósul.
– Példa nélküli az ön orvostársadalmon belüli aktivitása. Megalapította a nemsokára nyíló Budapesti Nefrológiai Iskolát, az iráni kutatókkal szoros kapcsolatot épített ki, a Semmelweis Egyetemen pedig elindította a jelnyelvoktatást. Tudatosan készült erre a szerepre?
– Nem, semmiképpen. Egyszerűen csak nyitott vagyok, figyelem a világot, az embereket, és nem csak a tudományos lehetőségeket veszem észre. Talán van valami adottságom, fantáziám is ehhez. 1981-ben évekre Amerikába mehettem családostul kutatni. Egyik ottani kutatótársam megkért, próbáljam eladni új gumikkal szerelt öreg autóját hatszáz dollárért. Hiába hirdettem az egyetemi lapban, senki sem érdeklődött. Aztán másnap feladtam még egy hirdetést: „Ha megveszed a négy új kocsikerekemet, kapsz hozzá egy ingyenkocsit!” Rengetegen jelentkeztek, és pillanatok alatt boldogan elvitte valaki a négy kereket hatszáz dollárért, az ajándék autóval együtt.
– Adódik a kérdés: ha sikeres volt kutatóként Amerikában, miért tért haza a nyolcvanas évek Magyarországára?
– Mielőtt hazaköltöztünk volna 1983-ban, kaptam egy visszautasíthatatlannak szánt állásajánlatot. Az éves fizetés 189 ezer dollár lett volna, ami még ma is figyelemre méltó. Amikor visszautasítottam azzal, hogy én inkább hazatérek Magyarországra, az állást ajánló egyetem képviselői még a feleségemet is megkérdezték, hogy túlzottan fáradt vagyok-e, vagy csak nem értem, hogy mit jelent az évi 189 ezer dollár. Sohasem bántuk meg, hogy büszke magyarként itthon akartuk felnevelni három leányunkat, akiknek magyarul akartam olvasni a Toldit vagy az Ady-verseket. Kisebb trükköket néha itthon is használnom kellett, amikor szembesültünk a valósággal. Amerikában akkoriban már természetes volt, hogy az emberek csak színes tévét néznek. Ezért venni akartunk egy Oriont, de nem lehetett kapni. Felhívtam hát az Orion vezérigazgatóját, a nyomaték kedvéért egyetemi tanársegédként bemutatkozva. „Kedves igazgató úr – mondtam neki –, bár nem ismerjük egymást, mégis tönkreteszi a házasságomat. Ugyanis esténként arra panaszkodik a feleségem, egy Orion színes televíziót sem tudok szerezni az esti lazításhoz.” Az első döbbenet után az igazgató elnevette magát, és másnapra kiszállíttatta a tévét, az Orion Mór készüléket, még ma is megvan a nyaralónkban.
– A leggrandiózusabb vállalkozás, amelybe belefogott az utóbbi években, a cigányorvos-képző program. Miért indította ezt a programot?
– A cigányság jelenlegi helyzete az ország, illetve egész Európa mulasztásos bűne. Az a kisebbség, amelynek nincsen megfelelő számú értelmisége, nem képes felzárkózni. Különösen fontos, hogy legyen cigány orvos, tanár, pap, azaz olyan értelmiségi emberek, akik együtt élve a telepeken mintaként, vezetőként szolgálhatnak. A cigányság egészségi állapota tragikus. A cigányok lakta vidékeken, kerületekben az öreg emberek aránya döbbenetesen alacsony; van olyan terület például, ahol három százalék alatt van a hatvanöt évesnél idősebb emberek aránya, holott máshol ez a harmincöt százalékot is eléri. Több száz háziorvosi állás betöltetlen, ezek jelentős része a cigányok lakta településeken található.
– Hogyan segít ez a program az orvosegyetemre készülő roma fiataloknak?
– Azt terveztem, hogy meghirdetem az egész országban, hogy a tehetséges, eltökélt roma fiatalok jelentkezhetnek orvosi előkészítő tanfolyamunkra, ahol a legkiválóbb oktatók tanítják őket, majd a tanfolyam záróvizsgájának függvényében a legrátermettebbek felvételt nyernek a Semmelweis Egyetemre. Az összes önkormányzatnak, iskolának, de még az egyházközségeknek is elküldtem a felhívást, és vártam, hogy a tanárok kézen fogva hozzák a feltűnő tehetségeket. Nem így történt, de azért harmincöten jelentkeztek. A felvételi beszélgetés után tizennégyüket felvettük. Hétvégenként tartottuk az órákat, ami igen megterhelő volt számukra, hiszen így nem maradt egy szabadnapjuk sem. Az oktatók, akik között olyan közismert személyek is voltak, mint Pálinkás József, Falus András, Somogyi Péter, Balog Zoltán, Náray-Szabó Gábor, Batta András akadémikusok, megható és erőt adó szeretettel, lelkesedéssel, közvetlenséggel foglalkoztak a diákokkal.
– Tehát az előkészítőt sikeresen teljesítők úgymond felvételi nélkül jutottak be az egyetemre?
– Ma már nincs hagyományos értelemben vett felvételi. A középiskolai teljesítmény és az érettségi alapján kapnak pontokat a felvételizők. Az előkészítő végén egyenként levizsgáztattuk őket, és határoztunk arról, hogy kit javasolunk egyetemi vagy főiskolai továbbtanulásra. Ezután következett a lobbizás azért, hogy a kiválasztott gyerekek, pozitív diszkriminációval, tényleg bekerüljenek az egyetemre.
– Folytonos a vita a pozitív diszkrimináció hívei meg azok között, akik szerint megengedhetetlen mindenféle diszkrimináció, csak a teljesítmény számít. Ön tehát az előbbiek közé tartozik?
– Szerintem a magyar társadalom érdeke, hogy a többszörösen hátrányos helyzetű fiatalok közül a kiemelten tehetségesek bizonyos számban pontszámtól függetlenül bekerülhessenek az egyetemre, ahol aztán természetesen a többiekkel azonos feltételeknek kell megfelelniük. Elismerem, hogy ez csak egy átmeneti eljárás, de amíg ilyen körülmények között él egy jelentős társadalmi réteg, addig szükség van a segítségre. Nem szeretem a pozitív diszkrimináció kifejezést, hiszen ők valójában nem kerülnek előnybe a többségi társadalomból érkező orvostanhallgatókhoz képest. Mindössze hátrányos helyzetüket igyekszünk legalább részben, indításkor ellensúlyozni.
– Hogyan sikerült elintéznie, hogy Ferenc pápa gyakorlatilag megáldja a program hallgatóit?
– A cigányság általában mélyen vallásos. Amikor hallgatóink nehézségekkel szembesültek az egyetemen, kezdték elveszíteni a reményüket, hogy sikerülhetnek a vizsgáik. Ekkor eszembe jutott, mekkora lökést, energiát adhatna nekik az, ha az egyháztól is kapnának bátorítást. És akkor már miért ne személyesen a pápától. Levelet írtam a Vatikánba Ferenc pápának címezve, beszámoltam az eseményekről, és kértem a segítségét. A szentatya írásban azt üzente, hogy imáiban megemlékezik majd hallgatóinkról, minket pedig arra bátorít, folytassuk tevékenységünket a hátrányos helyzetű emberek egészsége érdekében.
– Hogy teljesítenek az egyetemen az így felvett hallgatóik?
– Nem állítom, hogy kitűnő a teljesítményük, de az orvosegyetem sok elit gimnáziumból érkezett hallgató számára is nehéz. Vannak, akik már a második évfolyam végére értek, de legtöbben vesztettek legalább egy szemesztert. Kezdetben is tudtuk, hogy lesz lemorzsolódás, de ez természetes. Mélyen hálás vagyok az egyetemnek és azoknak az oktatóknak, akik elképesztő energiával és időbefektetéssel segítik a gyerekek felzárkózását. Van olyan idősebb professzor, aki két éve minden héten öt-hat órát tölt a Jezsuita Roma Szakkollégiumban, és korrepetálja hallgatóinkat.
– Honlapjukon közölt levelében azt írja, hogy a hallgatók a program harmadik évében már nem kaptak többletpontokat az előkészítő teljesítéséért. Minthogy a hivatal szerint nincs mód a pozitív diszkrimináció e formájára, az idén már meg sem tartották a tanfolyamot. A program tehát jelenleg áll. Feladja?
– Nem, már elkezdtük a Roma Orvos-egészségügyi Integrációs Szakkollégium szervezését, amely afféle nulladik évfolyamként kapcsolódna az orvosképzéshez, és a törvények ez esetben lehetőséget adnak rá, hogy a szakkollégiumot elvégezve a legjobbak ismét bejussanak az egyetemre.
Rosivall László 1949-ben Budapesten született nefrológus orvos, egyetemi tanár. A Fazekas Mihály Gimnáziumban érettségizett, majd 1973-ban diplomázott a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen (SOTE), később kandidátusi, majd a tudományok doktora címet szerzett. Számos külföldi egyetem vendégprofesszora, díszdoktora. 1994–95-ben a SOTE rektora, majd az egyetem kórélettani intézetének igazgatója volt. Jelenleg az elméleti doktori iskola vezetője, valamint a Nemzetközi Nefrológiai Kutató- és Képzőközpont igazgatója. 2012-ben Széchenyi-díjjal, illetve a Kisebbségekért díjjal tüntették ki. Az iráni elnök a legmagasabb tudományos kitüntetést adományozta neki, a jelnyelvoktatás egyetemi bevezetéséért pedig Európai Nyelvi Díjban részesült.
2014. augusztus 16.
